Az igazi olimpia, ahol az izmos szovjet beverte a kövér kuvaiti orrát

2020. július 24-én kezdődnek el Tokióban a XXXII. nyári olimpiai játékok. Az olimpia évében az Origo Sport új sorozattal jelentkezik, az Én olimpiám címmel. Ebben négy kiváló újságíró, Dávid Sándor, Gulyás László, Novotny Zoltán és Radnóti László ír meg olyan történeteket, amelyeket személyesen élt át azokon az olimpiákon, amelyeken a helyszínről tudósított. A második részben Gulyás László írása következik az 1988-as szöuli olimpiáról.

Feledhetetlen a grizlimedve, amely ott ágaskodott – vagy még mindig ágaskodik – az alaszkai Anchorage repülőterén, a tranzitváró sarkában. A mai napig sokszor gondolok erre a kitömött óriásra, pedig már több mint harminc esztendő telte el azóta, hogy először és – vélhetően – utoljára találkoztunk. Rengeteg víz folyt le mindenféle folyón, de az ember az első olimpiáját nem feledi. Igaz az idő sok mindent töröl, de lényeges pillanatokat, helyzeteket nem.

Az alaszkai Anchorage. Itt landolt a Szöul felé tartó repülőgép, amely a magyar tévéseket vitte Koreába Forrás: AFP/2019 Getty Images/Lance King

1981-ben kerültem át az MTI-től az MTV-be. Nem a rádiótól jöttem a tévébe, ahogy ezt több helyen is állítják. Az akkori tévés osztályvezető, Radnai János, aki nagy csalódással vette tudomásul, hogy nem megyünk 1984-ben Los Angelesbe, behívott szobájába, s felette a kérdést:

az olimpián, Szöulban, 1988-ban közvetítem-e az ökölvívást?

Nem sokat haboztam az igen válasszal. Előző munkahelyemen sokat foglalkoztam a spotággal, ismertem mindenkit. Az 1984-es játékokról családilag maradtunk le. A női kosárlabda-válogatott, benne feleségemmel, Beloberk Évával kiharcolta az indulás jogát. Aztán nem mehettek. Én sem. A következő, az 1988-as szöuli lett így az első olimpiám. Nekem. Mert Éva oda már nem jutott ki.

1983-ban a szovjet légierő lelőtte a koreai légitársaság KAL 007-es járatát, nem messze a Szahalin-szigetektől.

Így aztán Budapestről Szöulba az ellenkező irányba indultunk el – Amerika felé.

(A koreai gépek nem repültek át a Szovjetunió felett.) Így kerültem néhány órára Alaszkába, a repülőtérre, így találkoztam a kitömött óriásmedvével. Párizs-Anchorage-Szöul. Ez volt az útvonalunk – odafelé. Ennél rövidebben ezt nem lehetett megoldani. Akkor éreztem először, hogy mit jelent a hosszú repülés két 190 cm feletti embernek egymás mellett ülve. A turistaosztályon a feledhetetlen Knézy Jenővel ültünk rettenetesen sok órán keresztül. Egy nap alatt értünk a koreai fővárosba, ott tátott szájjal lestem, hova is jutottam. A szálló, az utcák, az emberek, a színek, az illatok azonnal lenyűgöztek. Minden idegen volt, pontosabban inkább soha nem látott, érzett csoda. Alvás helyett – az átállás miatt amúgy sem lehetett erről szó - azonnal sétálni indultunk a közeli utcákon, akkor találkoztam először jegykiadó automatával, akkor jutottam el a hatalmas piacra, a csillogó-villogó bevásárló központba.

Persze a nézelődés utáni napon már kezdődött a munka. Ismerkedés a helyszínnel, a mozgáslehetőségekkel a csarnokon belül, a buszközlekedés áttekintése, a jegyzetek átnézése. Szöulban egyszerre két ringben rendezték a versenyeket – először és utoljára az olimpiák történetében. Magam, ha mondjuk a terem középvonalát néztem, akkor az egyik ring sarka mögött ültem vagy tizenöt méterrel. Később, amikor kezdődtek a versenyek döbbentem rá, mennyire nehéz áttekinteni az egészet, hogy követhetetlen a verseny, hiszen a két ringet olykor egyszerre kellett követni. Ja, és a technikai fejlődés. Arról külön kell szólni.

Annyit mondtak a koreai műszaki emberek, hogy bátran kezdjek elbeszélni, nincs kapcsolat, sem Budapesttel sem a szöuli központtal, mert minden egy szalagra kerül valahol. A több mint száz kommentátor szavait különválasztja egy gép, az továbbítja Európába, s az MTV Szabadság téri székházba.

Ekkor kezdtem igazán nem érteni a számítógépet, a technikát, a kibontakozó TV-s lehetőségeket. Jelzem, azóta sem kerültem ezekhez közelebb. De legalább a tévéket – legyenek azok bármennyire modernek – be tudom kapcsolni.

Kilenc magyar ökölvívó lépett ringbe 1988-ban az olimpián, egyetlen érmet szerzett a csapat. Egy bronzot, Isaszegi Róbertnek köszönhetően. Isaszegi Róbert papírsúlyban állhatott fel a dobogóra, úgy, hogy négy alkalommal bokszolt. Az első fordulóban erőnyerő volt.

Isaszegi Róbert (j) legyőzte ellenfelét, a thaiföldi Ahmedet az ökölvívás 48 kg-os súlycsoportjában. Isaszegi Róbert bronzérmet szerzett a XXIV. nyári olimpián Forrás: MTI/Németh Ferenc

Az elődöntőben az amerikai Carbajal ellen vesztett 4-1-es pontozással, úgy, hogy esélye sem volt a győzelemre. Mindegy: ez volt pályafutásom első olimpiai éremközvetítése, még akkor is, ha az elődöntők vesztesei helyosztó meccs nélkül állhattak fel a dobogóra,

vagyis az érem-kommentálás elmaradt. Ez is jól kezdődött, nem?

Isaszegi egy évvel később Eb- ezüstérmes lett, majd később profi kisvilágbajnoki címet is szerzett. Ma – ha igazak a hírek – fát szállít.

Szorítottam a légsúlyú Váradi Jánosért, mert ő igazán ökölvívó volt, vagyis jött a csel, az ellépés, a tiszta ütés. Nos, neki nem volt szerencséje mert az NDK-beli Tews ellen sehogy sem találta a megfelelő harcmodort, így kikapott 5-0-ra. Igaz, Váradi már 1980-ban állt dobogón olimpián.

A legnagyobb csalódás nekem Bacskai Imre volt, mert az első meccsén kikapott a francia Bouduanitól 4-1-re. Izgultam Füzesy Zoliért, erre a 4. fordulóban pakisztánit kapott, pontozásos vereség, a lehető legszorosabb pontozással, kiesett ő is. Csak a tényszerűség kedvéért: Szőke László (pehelysúly), Turu István (könnyűsúly), Szabó Lóránt (kisváltósúly), Erős Lajos (félnehézsúly) és Alvics Gyula (nehézsúly) is szorítóba lépett, kisebb nagyobb sikerekkel, mert utóbbi például a négy közé jutásért a későbbi bronzérmes holland Vanderlijdetől kapott ki. Erős az amerikai Maynardtól szenvedett 5-0-s vereséget. Nagyjából ennyi volt a magyaroknak ez az olimpia.

Ekkor még Papp László volt a szövetségi kapitány, a háromszoros olimpiai bajnok legenda mellett Csötönyi Sándor dolgozott edzőként.

Az ökölvívás mellett még egy-egy esti összefoglaló alámondása is feladataim közé tartozott. Ez azt jelentette, hogy központilag készítettek a koreai tévések napi összefoglalót több sportág eseményeiből, s azt „off tube", vagyis egy sötét fülkében ülve tv-képernyőről kellett éjjelente közvetíteni. Ilyenkor nem igazán éreztem azt, hogy ott vagyok Szöulban.

Két olyan bokszoló volt abban az olimpiai mezőnyben, akiből később igazi sztár lett. A szupernehézsúly bajnoka,

a kanadai-brit Lennox Lewis,

aki a döntőben technikai KO-val verte az amerikai Riddick Bowe-t.

Lennox Lewis (jobbra) itt már profiként, de amatőrként 1988-ban ő is olimpiai bajnok lett Szöulban Forrás: AFP/Carlos Schiebeck

Lewis 12 évesen került szüleivel az észak-amerikai országba, ott kezdett komolyabban fogalakozni a sportággal. Az olimpia után négy évvel már a WBC bajnoka volt – profiként természetesen -, ezt a címet 1994-ben elvesztette. Három év múlva visszaszerezte, majd 1999-ben Holyfield ellen győzve két szervezetnél is ő volt a világbajnok. 2003-ban vonult vissza.

A középsúlyú Henry Maske több szempontból is magával ragadó személyiségnek bizonyult. 1985-ben éppen Füzesy Zolit verte az Európa bajnokság döntőjében, szóval, vártam, hogy a visszavágó éppen a szöuli egyik ringben lesz. Hiába vártam.

A keletnémet Henry Maske, aki az 1988-as szöuli olimpia bajnoka lett Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Wolfgang Behrendt

Az akkor még középsúlyú NDK-beli a koreai fővárosban a kanadai Egerton Marcust verte el a döntőben, majd 1989-ben, Moszkvában világbajnok lett félnehézsúlyban. (Ekkor állt ebben a súlycsoportban Hranek Sándor a dobogón.) A német egyesítés után állt profinak, három évvel később az IBF világbajnoka lett, s tíz alkalommal védte meg címét, amelyet a címegyesítő meccsen - WBA – az amerikai Virgil Hill ellen vesztett el 1996-ban, majd 43 évesen – egy mérkőzésre visszatérve – újra győzve világbajnok lett.

Maske filmszínészként is ténykedett, a német világbajnok Max Schmellingről készült alkotásban szerepelt. A boksz-gentlemanjeként emlegetik, aki ma vállalkozó és motivációs tréningeket tart.

Néha azért más dolgok is történtek az emberrel.

Egyszer egyedül maradtam a stúdióépületben, már mindenki visszament a szállóba, én meg lekéstem az újságírókat szállító buszt. Maradt a taxi. Mivel nem akartam a tévés központban aludni. Éjjel, fáradtan, első olimpiámon, vadidegen városban, teli idegességgel integettem. Jött a kocsi, mentünk is villámgyorsan. A hotel előtt megállva, fizetek, a sofőr ismerős mozdulatot tett: mintha pohár lenne a kezében, mutatta, igyunk valamit együtt. Fából és fémből, némi papírból tákolt bódéba leptünk be, amely zsúfolt volt helyiekkel.

Kimcsi-fesztivál Koreában Forrás: AFP/Kim Jae-Hwan

Mindenki rám csodálkozott, egyrészt európai mivoltom miatt, másrészt bátorságom okán, hogy nem tartottam tőlük. Ez utóbbi elég is volt, hogy kézzel-lábal elmagyarázzák: legyek nyugodt: itt senki sem akar bántani. Megittuk az első megdzsut – sört – majd következett a visszahívás. Ennek következtében, percek múlva enni akartam. Taxis barátom intett, rövidesen pálcikákon sült, apró húsok kerültek a tálakra, némi kimcsivel – ez méregerős savanyított káposzta – nekiláttunk falatozni. Jó volt, csak egy kicsit sok volt a húsban a porcogó. Gyanakvással kérdeztem – persze mutogatva – milyen állatból készült?

Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, miből is volt a sült. Amikor megértettem – hangot adva árulták el – kavargott a gyomrom, a fantáziám meg élénkebb lett. Kértem valami nagyon erőset, amitől persze elgyengültem, csak nagy nehézségek árán jutottam vissza a szállóba. Soha senkinek nem árultam el ezt az estét, most már itt az ideje. Igen, én ettem a koreaiak nemzeti ételéből.

Isten látja lelkemet: én tényleg nem akartam kutyát enni.

Szóval, két hét a bokszcsarnokban. Ez volt számomra az 1988-as szöuli olimpia. Pillanatonként változott a műsor, rengeteg volt a kiütés, a feladás, a vér. Aztán az egyik szupernehézsúlyú meccsen minden megváltozott. Jött a szovjet Alekszander Mirosicsenko és a kuvaiti Ali-Al Baluchi. Már ránézésre sem adtam volna sok esélyt szegény kuvaitinak, mert a szovjet két fejjel magasabb volt, a kuvaiti meg kövér, nem kifejezetten sportolói alkat.

A szöuli olimpiai park Forrás: hemis.fr/MAISANT Ludovic / hemis.fr/Maisant Ludovic

Elkezdték a meccset, a szovjet ütött egy-két nagyot,

Baluchi meg sértődötten dörzsölte sajgó orrát.

Ekkor a szovjet is rájött, hogy egy igazi amatőrrel került szembe, akit a sportág íratlan szabályai szerint tilos kiütni. Három menetig tartott a meccs, a közönség hamar rájött, mi történik és sok ezer ember tombolta végig a kövér olajos és a magas, izmos szovjet találkozóját. Amikor a harmadik menetet is lekongatták, dörgő taps szólt a teremben. Én meg csak arra gondoltam: de kár, hogy vége. Mert igazából ez az igazi olimpia.

Pontosabban, ennek kellene lennie az olimpiának.