Társoldalunk:

Nem örömében zokogott egy bokorban a magyar olimpiai bajnok

2020.01.19. 06:28

2020. július 24-én kezdődnek el Tokióban a XXXII. nyári olimpiai játékok. Az olimpia évében az Origo Sport új sorozattal jelentkezik, az Én olimpiám címmel. Ebben négy kiváló újságíró, Dávid Sándor, Gulyás László, Novotny Zoltán és Radnóti László ír meg olyan történeteket, amelyeket személyesen élt át azokon az olimpiákon, amelyeken a helyszínről tudósított. A sort 1968-ban, Mexikóban kezdi Dávid Sándor.

Ignazio jól megtermett, hosszú fekete hajú, élénk eszű indián fiú volt. Amúgy a magyar csapat mellé rendelt óriási Chevrolet kisteherautó sofőrje, továbbá mindenes, azaz minden kívánságunk teljesítője, már ami kaja, pia, gyümölcs és egyebek beszerzésére irányult. Mindenkit ismert már közülünk, és őt is ismerte mindenki, mert minden nap, és minden nap minden órájában szolgálatban volt,  hol a tornászlányokat vitte edzésre, hol a vívókat a Magdalena Mixhucába, hol meg fél napon át a kerékpárosokat követte az országúti edzésükön, mint éppen most is.

Mexikóváros 1968-ban még csak hétmilliós nagyváros volt, egyik irányban negyvennyolc, a másikban, keresztben hatvan kilométeres átmérővel, eszméletlen nagy forgalommal. Annak ellenére, hogy már megépültek a hatalmas lábakon álló, a felhőbe vesző, hatsávos autó-magasutak (azóta már egy második emelet is épült rájuk), a körülölelő Periférico, a kanyargó Churubusco, és a nagyjából egyenes Tlalpan, és persze megmaradtak a földszintes többiek is, az egész várost átszelő Insurgentes, a főutca vezérletével.

A magyar olimpiai csapat a nyitóünnepség előtt az 1968-as mexikói olimpiánForrás: Fortepan

Ígérem, nem fogok elveszni az utcák, utak vég nélküli fölsorolásában, de ennyit azért el kellett mondanom, hogy egyáltalán érthető legyen, és főleg hihető, hogy nekem ebben a városban, ezen az olimpián, 2240 méter tengerszint fölötti magasságban, minden áldott nap pontosan délután kettőkor megérkező zuhogó, viharos, mintegy fél óráig tartó, felhőszakadásnak is mondható esőben,  egy hónapon át, naponta mintegy hatvan kilométert kellett utaznom, főleg olimpiai buszokon, hogy tudósíthassam a Népsportot arról a tizenhat-tizennyolc olimpiai sportágról, amelyeket ellátnom a feladatom volt. Az atlétikát, meg a többieket, a rengeteg központi témát meg a főnököm, dr. Ardai Aladár adta le, aki a központi sajtóteremben verte föl hadiszállását. Mivel, hogy ketten voltunk összesen a Népsporttól. Másoktól se sokan, mert abban az időben még nem volt szokás csordában kiküldeni a munkatársakat az olimpiára. Én is, a „fiatal" munkatárs (31 éves) úgy kerültem a kalapba, hogy a sokat próbált és jól bevált Subert Zoltán kollégám nem vállalta a magasság miatt a megfeszített munkát, és (mint utóbb kiderült) engem ajánlott maga helyett. (Isten áldja haló poraiban is!)

A ma olvasójával először is azt kell valahogy megértetni, hogy ellentétében a mai világgal, amelyben már mindenki szíre-szóra csak úgy kiugrik Amerikába ilyen-olyan okból, akkor Mexikóváros nekünk olyan messzire volt (tűnt), mint a mai embernek a Hold.  A nagy utazás a KLM kék-fehér DC-8-as óriásgépével mesebeli kaland volt, pláne, hogy a magyar olimpiai csapat együtt utazott, és még nagyon baráti társaság is volt így együtt. És egyébként is: az indulás (no meg az érkezés is persze) országos ügy volt, óriási érdeklődés mellett.

Ehhez képest már a gép indulását is késleltetni kellett, mert a gondos hollandok ugyan kihagytak egy üres sort a túlméretes fiaink részére (Varju Vili, Kozma István), hogy le tudjanak ülni (ketten, három ülésre),  az viszont csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy az említetteket nem éri körbe a székek eredeti biztosító hevedere! Percekbe került, míg a kisasszonyok kerítettek valahonnan hosszabbítókat, és végre indulhattunk.

Amszterdam, Montreal, Mexikóváros volt az útvonal, és ha elég terjedelmem lenne, hogy tovább untassam az olvasót, akkor egy valós, élethű, és igen tartalmas úti beszámolót adnék itt mindabból, s sok marhaságból, bolondozásból, amellyel ez a hosszú út eltelt, mivel máig őrzöm azt a magnókazettát, amelyet akkor és ott a fedélzeten vettem fel a vadonatúj (Amszterdam) riporter magnómra, amelyről azt hittem, majd nagy segítségemre lesz Mexikóban. (Ez tévedés volt.)

Életkép a mexikóvárosi nyári olimpiárólForrás: AFP/-

Azt viszont így sem hallgathatom el, hogy az óriásgép utasterének alaphangját és alaphangulatát a Kozma-Varju-Zsivózky háromszögben (Nemere Zoltánnal, Bordán Dezsővel és másokkal) kialakult kultúrműsor adta meg, amely főleg magyar népdalok és egyéb elferdített szövegű más (mű) dalok teli torokból való összevissza ordítozásából állt, s amely hangzavarból időnként (felül) előtört Kozma István (két méter, 150 kiló akkortájt) fülrengető baritonja, amint paradicsompürét reklamált, mert ellentétében a többiekkel ő egy korty szeszesitalt sem ivott egész úton, csak paradicsomlevet. 

Az első osztályon ezzel szemben csend volt, és – rettegés. A női atlétaváltónk tagjai a padlón ülve, csendben kártyáztak, mellettük, kissé távolabb viszont, immár tíz órája, majd még egyszer ennyi múlva is, erősen markolva a karosszék karfáját két oldalt, ott ült dr. Csanádi Árpád, a NOB magyar tagja.

Árpikám, csak nem félsz?! Azért ülsz itt ilyen meredten?
De igen, Lapajkám. Ha hiszed, ha nem, én ennyire félek a repülőgépen.
De hát a fél életedet repülőgépen töltöd!
Hát éppen ez az! A nagy számok törvénye alapján nekem egyszer le kell esnem!

Már régen tudjuk, ennek a kiváló szakemberünknek nem kellett volna rettegnie repülés közben. Egy prózai halál vitte el nagyon korán, amelyre soha nem is gondolt.

A megérkezés maga a csoda volt! Fáradtak vagyunk, de itt nem, lehet elpilledni. Egy Mariachi zenekar harsogva húzza, vagy inkább fújja a talp alá valót, Tram-ta-rampa-tatta-rampa a sötétben, Ardai Aladár hangját hallom, meg a többiekét, akik már két hete itt vannak, "Szia! Igen, jól vagyunk."

Olimpia Mexikóban - 1968-banForrás: Fortepan

Ami egyébként az olimpiai falu (modern, emeletes házakból álló vadonatúj városrész, történelmi környezetben, nevezetesen egy frissen föltárt, fekete gránitból emelt, úgy kilenc-tízezer éves piramis körül) konyháját illeti, messze felülmúlt mindent. A mexikóiak hat teljesen egyforma nagy konyhát és éttermet építettek (12 ezer embert kellett naponta kiszolgálniuk), a falu egyik oldalában, előtte széles sétány, hogy elférjenek az éhes tömegek. Egy konyha a nemzetközi ízlésnek megfelelően főzött, a másik öt mindegyike egy-egy jellegzetes típust képviselt a világ konyhaművészetéből. Mexikói, arab és minden nációból való személyzet, és akik ragaszkodtak hozzá, saját szakács.

Mi természetesen ragaszkodtunk Kurucz Tónihoz, a tatai edzőtábor, olimpiák és foci-világbajnokságok tüzében harcedzett szakácsunkhoz. Abban az étteremben, amelyhez a magyarokon kívül a bolgár, a román, a lengyel, a csehszlovák, NDK-beli csapat tartozott, de innen vitték az ételt az egyiptomi, a kínai, sőt a szovjet versenyzőknek is. És ebben az étteremben fordult elő a tömeges sorban állás, közlekedési dugó, amikor egyszer Tóni előre megsúgta Kozma Pistinek (az meg teleharsogta a falut a hírrel), hogy estére paprikás krumplit főz virslivel!

Az olimpiai bajnok magyar Kozma István (j) és Hollósi Gergely birkózók étkezés közben az olimpiai faluban Mexikóban, 1968-banForrás: MTI/-

Egyébként a mexikói nagyon hosszú olimpia volt. A magaslat miatt hat hétig, egy hónapig tartott a magaslatra való átállás miatt, maguk a versenyek persze két hétbe zsúfolódtak. Viszont így a helybelieknek, a népnek volt ideje kiélni a boldogságot, hogy itt olimpia van! Egy pesóért bemenni a faluba, idegent látni!

Maga a város is messzire hirdette a nagy ünnepet, Siqueiros, egyik legnagyobb művészük, meg a többiek is szabadjára engedhették a képzeletüket, így aztán ötemeletes ház magasságú, ordító vörös, kék, sárga, zöld, meg mindenféle színű és formájú (ne feledjék: három kultúra találkozási pontján vagyunk) szobrok, kapuk kötötték le a figyelmünket, közben pedig el-elloptak bennünket egyenként vagy csoportosan (engem a tornászlányainkkal együtt), azzal az ürüggyel, hogy kivisznek a faluba, előbb azonban hazavittek a családi villába bemutatni és megvendégelni.

Mexikóváros, az olimpiai súlyemelőversenyek színhelyeForrás: Fortepan

A mexikóiak szerették, élték az olimpiát, szeretet áradt felénk mindenünnen. Nyilván ezért is küzdöttek keményen, hogy megrendezhessék, és föltegyék vele Mexikóvárost a világ térképére. És sikerült!

Csapatunk nagy része már otthonosan mozgott itt, mert egy évvel korábban már részt vettek az előolimpián, amelyet éppen a magaslat miatt kellett megrendezni. Csakhogy a hosszú olimpia hosszú történet, nem is végzek vele egy írásban, mert ahogy látom, vége a papírnak, és még el se kezdődtek a versenyek. Akkor hát kezdem. Az öttusázókkal persze, ők voltak elöl.

Balczó András, az egyéni öttusaverseny második helyezettje célba ér a futóversenyen (MTI/PI-OL)Forrás: MTI/-

Ide tehát Balczó Bandi következik, meg Móna, meg Török doktor. Akik ekkor már, tudott dolog, nem voltak éppen a legjobb barátságban. Ennek ellenére nem volt baj a lovaglással, bár sikerülhetett volna jobban is. A kritikus nap inkább a vívás volt, amely pedig Balczó erőssége. Most viszont, a Magdalena Mixhucában, úgy dél felé nehéz perceket élt át, elég mély gödörbe került, de szerencsére ki tudott kapaszkodni belőle. A nagyobb szerencse viszont, hogy Török és Móna ezzel szemben brillírozott. A nap végén Mónával ketten álltak holtversenyben az élen. Az úszást megúszták, a lövéseket meglőtték, a futás előtti helyzet, különösen a csapat szempontjából meglehetősen kritikus.

179 pont előnyünk maradt.

Futnunk kell orrvérzésig – mondta Török Feri, és még akkor is kétséges.
Meg tudjátok azért nyerni?
Halvány úszás, halvány lövészet, és ahogy mondom, futnunk kell!

A pálya elég szörnyűnek látszik. Sárga agyag látszik ki a fű alól, meg a meredélyek oldalán, keményre száradt göröngyök, lovak taposta föld, mivel javarészt a lovaspálya területén vezet az út, az embernek nagyon kell vigyáznia, nehogy nyakát vagy a bokáját törje. Röviden: négyezer méter szenvedés. (És ezt nem most, ötven évvel később próbálom fölidézni, hanem a saját akkori kéziratomból másolom, a hűség kedvéért.) Az eredeti egésze sajnos túl hosszú lenne ide. Hát csak egészen röviden:

Balczó Andrást, az aranyérmes magyar öttusacsapat tagját az öttusa utolsó száma, a 4000 méteres terepfutás után az orvosok tartják október 17-én a XIX. nyári olimpiánForrás: MTI/Baracs Dénes

Onnan, hogy: Elment Móna, elment Török, elment Balczó, gyerünk a célba, már befutás van. Kicsit késve érkezünk, mert Balczót kint kellett megvárnunk. Így Móna már beérkezett, jól futott, megjött Török Feri is, ül a földre terített bordó fürdőköpenyén, egy pohár vízből kortyol, öblíti a száját, inni még nem tud, nem is szabad.  Nem ájult el, de nincs is teljesen magánál, teljesen kifutotta magát. Halkan, tétován motyogja, talán Mónának szánja, talán másnak: Menjetek, menjetek, mondjátok neki, hogy fusson, nagyon fusson, eddig még megvan."

Ezt ismételgeti, Balczónak akar üzenni, hogy ők tartani tudták az emberüket, érdekes hajtani. Balczó ezt persze már régen tudja, neki is mondanak időt, különben is, mindjárt itt van, már be kell futnia. De már jön, látjuk, beér, nagyon kifutotta magát, bámulatosan jó időt futott most is.

Mennyi? – csak ennyit tud kérdezni
Tizennéggyel jobb vagy Szaparnnisznál – miután mi a szovjet csapat ellen futottunk az aranyéremért.
Az jó. Akkor a csapat megvan! – mondja.
Neked is gratulálhatunk! – mondja valaki hátulról.
Ne, nem, korai még, a Ferm még kint van! - lihegi. Ferm a svéd trónkövetelő. – Ennek a versenynek még nincs vége!
És sajnos, neki van igaza.

Balczó Andrást, az aranyérmes magyar öttusa csapat tagját az öttusa utolsó száma, a 4000 méteres terepfutás után az orvosok ápolják október 17-én a XIX. nyári olimpiánForrás: MTI/Baracs Dénes

Mert megjött Ferm. Úgy esett be a célba, ölben vitték el a sátrukba, de három (3) másodperccel (így mértük mi akkor, ott), azaz 9 ponttal megelőzte Bandit.

Tragédia. Legalább is így éreztük.

Nincs igazság a Földön! – mondta Ducza Anikó. Móna nem messze egy bokor árnyékában zokogott, miközben aranyat nyertek, hogy miért nem tudja magát annyira kifutni, mint a Feri, meg a Bandi.

Az olimpiai bajnok magyar öttusacsapat: az egyéniben ezüstérmes Balczó András, dr. Török Ferenc és Móna István (b-j) az eredményhirdetés után a XIX. nyári olimpián (MTI/UPI-OL)Forrás: MTI/-

Bandi közben vett néhány nagy levegőt, és elindult:
Akkor megyek és gratulálok Fermnek – mondta.