Leázott a bőr a talpáról, villámok közt futott, hallucinációkkal küzdött a magyar ultrafutó

Lubics Szilvia
Vágólapra másolva!
Elképesztő körülmények között, időnként módosult tudatállapotban teljesítette a Bigfoot 200 elnevezésű ultraterepfutó versenyt Lubics Szilvia. A MOL Csapat ultrafutó legendája a 330 km-es nonstop futás után azt mondta, még soha nem készült ki ennyire egyetlen versenyen sem. 

"Erre nem lehet felkészülni, sőt igazából szavakba önteni is nehéz, mit éltek át a versenyzők a Bigfoot 200-on" - kezdte a beszámolóját Szilvia, aki a rohamtempóban megszervezett verseny után egy nappal már úton is volt hazafelé. "Számítottam rá, hogy a kialvatlanság hallucinációkkal jár majd. Arra is számítottam, hogy a közel 14,000 méteres szintkülönbség alaposan próbára tesz."
Az viszont meglepetésként ért, hogy - sok futótársammal egyetemben - olyan állapotba kerültem, hogy nemcsak azt nem tudtam, hol vagyok és mit csinálok, hanem azt sem, ki vagyok én valójában"
- mondta a MOL Csapatnak mosolyogva Szilvia.

Villámok közt sem adta fel

Szilvia még soha nem adott fel versenyt, de bevallotta, a Bigfooton eljátszott a gondolattal.

"Először még a verseny elején fordult meg a fejemben, hogy feladom, és hát nem is véletlenül, hiszen az első éjszakán a versenyre lecsapó vihar alaposan megrostálta a mezőnyt, rengetegen szálltak ki. A szélorkán, a rettenetes hideg és a jeges eső még hagyján, de

amikor egy kopár hegyoldalban fut az ember, ahol még egy fa sincs a közelben, és száz méteren belül többször is lecsap egy-egy villám, akkor a legkeményebbek is elgondolkodnak rajta, megéri-e folytatni.

Nem tagadom, nagyon féltem, el is sírtam magam, de közben az járt a fejemben, hogy nem állhatok meg, mert megfagyok. Összeszorítottam a fogam, és mentem tovább."

Bőr sem maradt a talpán

A vihar szerencsére elvonult, és Szilvia is tudta folytatni a versenyt, sőt az előre meghatározott ritmusban haladt, evett, és aludt. Sokat segített a táj szépsége, illetve az időről időre felbukkanó futótársak társasága, csakhogy gyorsan kiderült, a vihar nem múlt el nyomtalanul.
"Száraz felsőruházatot ugyan küldtem előre az ellenőrző pontokra, zoknim és cipőm azonban nem volt. Mivel csatakosra áztam a viharban, és hiába állt el az eső, a levegő párás maradt, esélytelen volt, hogy a cipő és a futózokni megszáradjon, így másnapra elkezdett fájni a talpam. Azt hittem, csak egy vízhólyag, de

Körberagasztották a lábamat, így tudtam futni, viszont nem fért el a lábam a cipőben, így szépen apránként elkezdtem szétvagdalni szegényt."

Hallucinációk kínoztak mindenkit

"Utólag azt mondom, marha jól csináltam, hiszen szintidőn belül sikerült beérnem, de azért a végére nagyon kikészültem. Amikor az utolsó napon már nem bírtam tovább, és a kijelölt útvonal mentén ledőltem aludni, egy versenyzőtárs ébresztett fel, mert attól tartott, hogy kihűlök. Én viszont azt sem tudtam, hol vagyok, és annyira megijedtem tőle, hogy elkezdtem az ellenkező irányba menekülni. A célban aztán zokogva borultam a nyakába, és megköszöntem, hogy segíteni akart. Egyébként azt mondta, látta rajtam, hogy erős vagyok, és be fogom fejezni a versenyt. Igaza is lett" - tette hozzá büszkén Szilvia.

"A hallucinációkkal mindenki megküzdött, aki egyedül futott. Az egyik versenytárs azt mesélte a célban, hogy egy szikla tetején állva meglepődve nézte, hogy a többiek futnak a völgy felé, miközben ott van előtte egy híd.

Már majdnem rálépett a hídra, amikor bekapcsolt az agyában a vészjelző, és végül nem lépett le a szikláról a szakadékba, a hidat ugyanis csak haluzta."

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.