Polyák Imre 75 éves

Polyák Imre április 16-án ünnepli 75. születésnapját. Az olimpiai és világbajnok birkózót - aki háromszor volt ezüstérmes az ötkarikás játékokon - a Magyar Birkózó Szövetség is köszöntötte a jeles alkalomból. Az ünnepségen az évszázad birkózójának megválasztott Polyák Imrét kérdeztük.

• Polyák Imre a Vendégszobában

- Széles a mosoly az arcán, mintha meghatódott volna.
- Nem tagadom, elérzékenyültem, hiszen nagyon kedves volt számomra ez az ünnepség. Mindent ennek a sportágnak köszönhetek, és nagy öröm számomra, hogy nem felejtenek el az emberek, bármerre is járok az országban.

- Miért is felednék, hiszen számtalan versenyző példaképe ön. A vasakarat emblematikus figurája.
- Tudom, hogy a zsinórban megnyert három olimpiai ezüstérmemre gondol, és hogy utána teljesült a nagy álmom, az olimpiai bajnoki cím elhódítása. Amikor elkezdtem birkózni, az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer felállhassak az ötkarikás játékok alkalmával a dobogó tetejére. Amikor mindez elérhető közelségbe került, alig akartam elhinni. Aztán egyik ezüstérem a másikat követte, de nem csüggedtem, újból és újból nekiduráltam magam egy-egy olimpiai ciklusnak. Ebben óriási segítségemre voltak akkori edzőim és csoporttársaim is, akik mellettem álltak, hittek bennem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szerencsém is volt, mert soha nem sérültem meg, szinte soha nem fájt semmim.

- Egyszer azt nyilatkozta, hogy már 1956-ban a melbourne-i olimpián is nyernie kellett volna, ezt hogyan értette?
- Annyira jó formában voltam, hogy abban az időben tényleg kiemelkedtem a mezőnyből. De más indokok közbeszóltak...Ugyanezt éreztem egyébként az 1960-as római olimpián, aztán erre föl Tokióban értem célba. Nem panaszkodom, mert így volt teljes a pályafutásom.

- Honnan merítette az erőt?
- Elsősorban abból az álmomból, hogy egyszer olimpiai bajnok legyek. Emlékszem, 1948-ban, London után beszélgettem Szilvássy Miklóssal, aki azt mondta, ha keményen készülök, révbe érek és lám igaza lett. Sok versenyt nyertem meg, sokat kaptam a sportágtól. A legnagyobb dolog mégis az volt, mikor a pályafutásom végeztével a dobogó tetejéről hallgathattam a magyar himnuszt.

- Emiatt sem szakadt el a sportágtól?
- Úgy éreztem, hogy azzal kell foglalkoznom, amihez a legjobban értek, ezért is lettem edző, amely nagy felelősség mindenki számára. Megtapasztaltam azt, hogy mennyire idegőrlő a szőnyeg széléről irányítani a tanítványokat. Az ember nemcsak tréner, hanem szülő és pedagógus is egy személyben.

- Mit kíván magának a 75. születésnapján?
- Nincs különösebb vágyam, hiszen amit lehetett, a sporttal beteljesítettem. Elégedetten szemlélem a világot, és örömmel nézem az ifjú birkózók sikereit.

Tomka Tivadar