Unalom helyett focithriller - a tíz legjobb hosszabbításos Eb- és vb-meccs

Sokszor láthattuk már, hogy egy hosszabbításba torkolló meccsen a két csapat úgy érzi, jobb nem kockáztatni, döntsenek inkább a tizenegyesek, legutóbb éppen az angol-olasz Eb-negyeddöntőn tapasztaltuk ezt. Érdekes ez a felfogás, hiszen a legjobb rúgók is megremegnek olykor, és a rendelkezésre álló harminc perc bőven elég lehetne arra, hogy lerendezzék a továbbjutást, az esetek többségében mégis inkább a biztonsára törekednek. Szerencsére vannak kivételek, amikor a csapatok félreteszik a finomkodást, és olyan hosszabbítást produkálnak, hogy az ember azt kívánja, sose érjen véget a meccs. Ezekből szedtünk össze tíz klasszikust, amelyek bevonultak az Eb- és vb-történelembe.

Az élre kívánkozik minden idők egyik legnagyobb meccse, az 1970-es vébén játszott olasz-német elődöntő. Az olaszok korán vezetést szereztek Bonisegna góljával, majd a németek a rendes játékidő legvégén egyenlítettek a Milanban játszó Schnellinger révén.

A hosszabbításban jött az igazi őrület: előbb Gerd Müller szerzett vezetést a németeknek, de egy olasz védő, Burgnich egyenlített, majd Riva és Müller gólváltása után végül a csereként beállt Rivera döntött az olaszok javára. A meccs a hét gólon kívül Franz Beckenbauer hősies teljesítményéről maradt emlékezetes, a német középhátvéd törött kulcscsonttal játszotta végig a hosszabbítást, mivel már nem volt több cserelehetőség.

Szintén a klasszikusok között emlegetik a magyar válogatott 1954-es vb-elődöntőjét a címvédő Uruguay ellen, amelyen a németek elleni csoportmeccsen megsérült Puskás nélkül állt fel az Aranycsapat. A vb toronymagas esélyesének számító magyar válogatott a második félidő elején Czibor lövésével és Hidegkuti csukafejesével már 2-0-ra vezetett, de Uruguay Hohberg hajrábeli duplájával hosszabbításra mentette a meccset. A ráadásban aztán Kocsis volt a hős, a pazar fejjátékáról híres csatár két beadás után is túlugrotta a védőket, a 4-2-es győzelemmel pedig döntőbe jutott a magyar válogatott.

1966-ban a világbajnoki döntőben fokozódtak az izgalmak azzal, hogy a 90 perc nem volt elég ahhoz, hogy eldőljön a Jules Rimet-kupa sorsa. Az angolok már a kezükben érezhették a trófeát, amikor a 90. percben Weber közelről Hurst kapujába kotorta a labdát. A hosszabbítás aztán minden idők egyik legvitatottabb jelenetét hozta, Hurst lövése után ugyanis a labda a gólvonal közelébe pattant, az angolok gólt reklamáltak, a németek hevesen integettek, hogy nem volt bent, és a svájci Dienst bíró végül a szovjet partjelzőre, Bahramovra hallgatott, aki meggyőzte arról, bent volt a labda.

A hosszabbítás legvégén jó pár angol drukker már bemászott a pályára, és onnan figyelték, ahogy a Hurst a léc alá bombázva első játékosként triplázott egy vb-döntőben, Anglia pedig hazai pályán lett világbajnok.

1984-ben Franciaország is házigazdaként ért a csúcsra, de a Michel Platini vezette csapat "csak" Európa legjobbjának mondhatta magát. Amikor a franciák Domergue látványos szabadrúgásgóljával vezetést szereztek, úgy tűnt, a nagy esélyes franciák simán nyernek, de a portugálok szívósan harcoltak, és Jordao fejese után jöhetett a kétszer tizenötperces túlra. Jordao a hosszabbításban is betalált egy furcsa lövéssel, de a franciákat megmentette az élete meccsét játszó Domergue, aki mindkét válogatott gólját az elődöntőre tartogatta. A 119. percben pedig jött a tornán megszokottá vált Platini-villanás, a csapatkapitány közelről emelt a léc alá, és ezzel döntőbe juttatta csapatát.

A franciák két évvel korábban is részesei voltak egy óriási meccsnek, de akkor ők jártak pórul: az NSZK ugyanis büntetőkkel elütötte őket a vb-döntőbe jutástól. Ez a meccs tehát kakukktojásnak számít, hiszen mégis csak eljutottak a csapatok a büntetőkig, de az 1-1-ről induló hosszabbításban volt minden, amivel új szurkolókat lehet toborozni a sportág számára.

A franciák Trésor gyönyörű kapáslövésével, és Giresse 16 méteres góljával már 3-1-re elhúztak, de a németek visszatornászták magukat, hiszen küzdeni mindig is nagyon tudtak. Előbb Rummenigge egy szemfüles góllal szépített, majd Fischer ollózós mozdulattal egyenlített, így jöhettek a büntetők, amelyeknél az a Schumacher volt a hős, akinek nem is kellett volna a pályán lennie, mert a második félidő elején brutálisan letaglózta Battistont.

1996-ban Anglia és Németország Eb-elődöntőjén már a 16. percben kialakult a 1-1-es végeredmény, pedig a hosszabbításban végig benne volt a levegőben az ekkor bevezetett aranygól lehetősége. Az angolok főleg Anderton kapujánál és Gascoigne helyzeténél foghatták a fejüket, a bohém középpályás centikkel maradt le Shearer középre lőtt labdájáról.

A túloldalon Kuntz csöndesítette el a Wembleyt, amikor egy szöglet után a hálóba fejelt, de Puhl Sándor szabálytalanság miatt nem adta meg a német csatár gólját. Így végül a tizenegyesek döntöttek, ez pedig általában a németeknek jó, az angoloknak rossz, most is így volt, Southgate lövését Köpke kivédte, Möller viszont nem rontott, majd minden idők egyik legirrtálóbb gólörömével ünnepelte a döntőbe jutást.

Négy évvel később mindkét elődöntőben hosszabbításra került sor, ami a holland-olasz meccs esetében azért volt meglepő, mivel Zambrotta kiállítása miatt a 34. perctől embehátrányban játszott a squadra azzurra. A hollandok simán eldönthették volna a meccset már a rendes játékidőben, de Frank de Boer és Kluivert is büntetőt rontott. A hosszabbításban a hollandok nagyon nyomtak, de az olaszok kontrái is veszélyesek voltak, Delvecchio kétszer is elnyargalt, de egyikből sem lett gól. Végül a focithriller a tizenegyespárbajban csúcsosodott ki, amelyben Toldo Frank De Boert, Stamot és Bosveltet is megbabonázta, Totti pedig ugyanolyan alázó büntetőt lőtt, mint Pirlo most az angolok ellen.

A másik elődöntőben a torna végére komoly szurkolótábort maga mögött tudó portugálok és a franciák csaptak össze, és mivel Nuno Gomes góljára Henry felelt, így nem ért véget a meccs 90 perc után. A hosszabbításban a francia drukkerek Zidane, valamint Blanc fejesénél, a portugálok Joao Pinto lövésénél hördültek fel, majd a 113. percben Trezeguet Vitor Baiába lőtt, a kipattanóból Wiltord próbálkozhatott, ám a labdát a kapufa mellett álló Abel Xavier kézzel kiütötte.

Günther Benkö bíró nem látta a történteket, de partjelzője, Igor Sramka jelezte a szabálytalanságot, Benkö pedig hitt neki, büntetőt ítélt. A portugálok persze vehemensen tiltakoztak, Figo egy piros lapot dumált össze magának, de Zidane-t nem zavarta meg a közjáték, a jobb felsőbe lőtte a labdát. Amíg a franciák az aranygólt és a döntőt ünnepelték, a portugálok továbbra is reklamáltak, így Nuno Gomest is kiállította Benkö.

Bár volt már egy olasz-német meccs a listán, feltétlenül idekívánkozik a 2006-os vb elődöntője is, úgyhogy a múlt alapján akkor sem kell kétségbeesnünk, ha a csütörtökön esedékedés Eb-elődöntő nem dől el a rendes játékidőben, mert a két csapat rendre élvezetes hosszabbítást produkál. Hat évvel ezelőtt elképesztően izgalmas volt a kétszer tizenöt perc, az olaszok Gilardino és Zambrotta révén két kapufát is lőttek, míg a németeknél Podolski ziccerben mellé fejelt, majd a bombáját Buffon védte hatalmas bravúrral.

Amikor már az edzők is a büntetőrúgók névsorát böngészték, a 119. percben Grosso pazar csavarásával Olaszország vezetést szerzett. Egy perc alatt nem lehet csodát tenni, a németek offenzívát indítottak, Gilardino és Del Piero csak erre várt, s egy tökéletes kontra végén a Juventus támadója beállította a 2-0-s végeredményt.

A 2008-as Eb-n mindenki a hollandokat csodálta a csoportkör után, Marco van Basten csapata az olaszokat 3-0-ra, a franciákat 4-1-re, a románokat 2-0-ra zúzta le, ilyen eredmények után a többség úgy volt vele, az oroszok elleni negyeddöntőt csak a kiírás miatt kell lejátszani. Ehhez képest Van Nistelrooy csak a 86. percben fejelte azt a gólt, amivel hosszabbításra tudta menteni a meccset a holland válogatott.

Az oroszok a ráadásban sem akartak összezuhanni, sőt, sokkal veszélyesebben játszottak, és a parádéző Arsavin vezérletével végül 3-1-re nyertek, aminek egy holland biztosan örült, mivel a szbornaja kispadján Guus Hiddink ült.