Maga alá temette az idő a posztokat

Az első csoportkör után a gólok kevesebb mint a felét szerezték csatárok, és bár Gomezék szerdán javítottak az arányon, így is egyértelmű, hogy egyre jobban megoszlik a posztok között a gólszerzés feladata. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy nem tartható már sokáig a klasszikus hátvéd-középpályás-csatár felosztás.

Az Európa-bajnokság első 12 mérkőzésén összesen 33 gól született, ami 2,75-ös mérkőzésenkénti gólátlagot jelent, és ez arról tanúskodik, hogy a legtöbb válogatott igyekszik támadó futballt játszani. Ebből a 33 találatból azonban mindössze 18-at szerzett klasszikus értelemben vett csatár, és egyelőre a góllövőlistát is egy középpályás vezeti holtversenyben egy centerrel: az orosz Alan Dzagojev már három gólnál jár, akárcsak Mario Gomez.

A hőskorban szinte csak csatárgól volt

Mindez azt jelenti, hogy a góloknak eddig 54 százalékát érték el a csatárposzton szereplők, míg a védők mindössze háromszor voltak eredményesek (az angol Lescott, az ír St. Ledger és a portugál Pepe).

Kapusgól eddig még nem akadt, vagyis a többi 12-t középpályások szerezték, ami a találatok 39 százalékát jelenti. Ezek az arányok az elmúlt években nagyjából állandónak mondhatók: a négy évvel ezelőtti Európa-bajnokságon a gólok 53 százalékát csatár, 37 százalékát középpályás szerezte, a 2010-es világbajnokságon pedig a csatárok a gólok 51, a középpályások pedig 33 százalékát érték el.

Ez is bizonyítja, hogy a labdarúgás milyen sokat változott az elmúlt évtizedekben, hiszen korábban az arányok sokkal jobban a csatárok felé tolódtak el. Az 1974-es világbajnokságon a középpályások a találatok 31 százalékát mondhatták magukénak, míg a csatárok 57 százalékot). Újabb 20 évet visszamenve az időben már jóval nagyobb a különbség: az 1954-es vébén, amelyen alighanem megdönthetetlen gólrekord született (5,38-as átlag), a 140 találatból 119-et a csatárok értek el, ami az összes gól 85 százalékát jelenti.

És a szélsők micsodák?

Az adatok tökéletesen mutatják, hogy a sportág taktikai szempontból milyen irányba indult el: egyrészt csökkent a gólok, másrészt pedig a csatárposzton futballozók száma is. Az 1950-es években öt csatárral rohamoztak a csapatok, manapság viszont a 4-2-3-1-es játékrendszer a legelterjedtebb, amelyben, mint a számsor is mutatja, csupán egyetlen csatárnak van hely. De éppen ezen az Európa-bajnokságon történt meg az is, hogy a címvédő spanyol csapat igazi csatár nélkül lépett pályára.

Más kérdés, hogy éppen a spanyol együttes felállása jelzi, hogy a posztok tradicionális hármas besorolása egyre kevésbé tartható. A mezőnyjátékosokat klasszikus módon még mindig három hátvédekre, középpályásokra és csatárokra szokták felosztani, miközben az előző bekezdésben is leírt taktikai séma szerint az csapatot gyakran nem három, hanem négy csapatrészre tagolják.

A középpályás sor védekező és támadó részlegre bontása mellett gyakran megtörténik, hogy a hagyományosan középpályásnak nevezett labdarúgók a pályán olyan pozíciót foglalnak el, ami alapján régen csatárnak nevezték volna őket. Erre utalt a spanyol szövetségi kapitány, Del Bosque is, amikor a csatár nélküliség vádjára válaszolva kijelentette: az ő szemében David Silva, Andrés Iniesta, de még Francesc Fabregas is csatár.

A hagyományos paradigma ezzel a rugalmassággal, a "totális futballal" nem nagyon tud mit kezdeni: az UEFA hivatalos honlapja például Cristiano Ronaldót a csatárok közé sorolja, miközben Nanit középpályásnak veszi, holott gyakorlatilag ugyanazt a szerepkört töltik be a csapaton belül. A hollandoknál az UEFA szerint Arjen Robben középpályás, Dirk Kuyt pedig csatár, az orosz együttesben Andrij Arsavint az európai szövetség a csatárok közé sorolja, míg Alan Dzagojevet középpályásnak tartja.

www.globalsoccerapp.com