Társoldalunk:

40 éve történt meg a csoda a jégen

2020.02.21. 23:22

Pontosan 40 évvel ezelőtt, 1980. február 22-én született a sporttörténelem egyik legnagyobb meglepetése. Egy egyetemistákból verbuvált amerikai hokiválogatott legyőzte a verhetetlennek hitt szovjet szupercsapatot, később pedig megnyerte a Lake Placid-i olimpiát. A zseniális néhai Herb Brooksnak, az ő csapatépítésének, a lelkes amatőröknek, és a fogadóirodák 1000-szeres bukásának állítunk most emléket.

A bukmékerek azóta emlegetik

Hisznek a csodákban? IGEN!  - hangzott el az azóta az Egyesült Államok egyik leghíresebb kommentátorává vált Al Michaelstől 1980. február 22-én az amerikai Lake Placidben, helyi idő szerint valamikor este fél 8 körül.

"Próbáltam csak arra figyelni, hogy ne essek ki a ritmusból, azt közvetítsem, hogy ki kinek passzol, de az utolsó másodpercekben kiszakadt belőlem minden. Amikor a meccs előtt a csarnok felé sétáltunk a szakkommentátorral, a Montreal Canadiens korábbi kiváló kapusával, Ken Drydennel,  azért imádkoztunk, hogy a szovjetek nyerjenek csak 3-1-re, és akkor jól jár mindenki. Gondoljanak bele, az amerikaiaknak semmi esélyük nem volt győzni. Semennyi."  - mondta Michaels nagyjából 35 évvel később egy interjúban.

Ott, akkor tényleg csoda történt. Egy amatőr, főként 21-22 éves egyetemistákból álló amerikai csapat az olimpia "elődöntőjében" legyőzte az évtizedek óta verhetetlen és rettegett szovjet válogatottat. Nem véletlen, hogy rögtön, 1981-ben megfilmesítették az eseményt, 2004-ben pedig Kurt Russell főszereplésével elkészült minden idők egyik legjobb sportfilmje, a "Csoda a jégen".

Egy példa az akkori erőviszonyokra: a Las Vegas-i fogadóirodák ezerszeres (!) pénzt fizettek annak, aki az olimpia előtt az amerikaiak végső győzelmére tett.  Aki a szovjetekre, annak kevesebb mint kétszerest. A szovjet válogatott megnyerte az elmúlt négy olimpiát, legerősebb ellenfeleit is 4-5 góllal verte. A Lake Placid-i játékok előtt egy bemutatómeccsen 10-3-ra legyőzték az amerikaiakat is. Az akkori szövetségi kapitány, Viktor Tyihonov később elismerte, hogy az a mérkőzés elaltatta őket.

Vasszigor itt, katonai szigor ott

Az amerikaiak szövetségi kapitánya, Herb Brooks is jégkorongozó volt, több olimpián szerepelt, azonban az 1960-as játékokra (amelyen a Team USA aranyérmet nyert) nem jutott el, mert egy héttel a megnyitó előtt az utolsó keretszűkítés áldozata lett. Később edzőnek állt, a Minnesota Egyetemmel hét év alatt négyszer jutott be az egyetemi liga (NCAA) döntőjébe, ezekből hármat megnyert. Az 1979-es siker után kinevezték a válogatott szövetségi kapitányának, ő pedig azonnal munkához látott.

A néhai Herb Brooks a New York Rangers edzőjekéntForrás: legacy.com

Nyári válogatót szervezett az egyetemi játékosoknak (akkoriban nem vehettek részt profi játékosok az olimpián, a szovjetek sem voltak papíron azok, valójában viszont igen), de hiába jelent meg 68 fiatal, ő már a legelején tudta, kiket fog behívni a 26 fős bő keretbe. Nem (csak) tehetség alapján szelektált, egy különleges rendszert akart meghonosítani, ami a kanadai fizikális játéknak és a technikára és sebességre építő európai hokinak volt a hibridje. Emellett az volt a meggyőződése, hogy az egyeduralkodó szovjet csapattal csak az veheti fel a versenyt, aki kondicionálisan is magas szinten van. Kilenc játékost választott ki saját csapatából, a Minnesotából, négyet pedig annak ádáz ellenségéből, a Boston Egyetemről. Brooks dolgát az is nehezítette, hogy többen profinak álltak, miután elvégezték az egyetemet, a legnagyobb sztárok több tízezer dolláros szerződéseket írtak alá különböző NHL-csapatokkal. Az egyhetes edzőtábor első napján meghozta döntését, a hokiszövetség legnagyobb tiltakozása ellenére is.

Eleinte óriási volt a feszültség a két rivális intézmény játékosai között, pályán kívüli beszólogatások és edzésen kitört verekedések "színesítették" a felkészülést. Brooks egy 300 kérdésből álló pszichológiai tesztet is íratott velük, és csak azok folytathatták a csapattal, akik ezen átmentek. A tréner végig szigorúan bánt a játékosokkal, segédje, Craig Patrick viszont remekül szót értett velük, mondhatni, ő lett a híd a szövetségi kapitány és a hokisok között.

Brooks kiváló pedagógus és stratéga is volt, de az állóképesség határainak kitolásában hitt a leginkább. Ahogy ő mondta, "a láb eteti a farkast", ezért iszonyatosan kemény edzéseket vezényelt, rengeteg korcsolyázással és sprinttel.

A túloldalon Viktor Tyihonov először irányította olimpián a szovjet válogatottat, amellyel előtte már két vb-címet szerzett. Emellett a szovjet katonai klub, a CSZKA Moszkva (amely körülbelül megegyezett a válogatottal) vezetőedzői tisztségét is ellátta, ami mellé ezredesi rangot kapott. Ennek megfelelően katonaként bánt játékosaival, akiket barakkokba zárt az év 10-11 hónapjára, mintha az egész életük egy edzőtábor lett volna. Körülbelül évi 1200 órát edzettek, ami triplája volt a finnek és svédek adagjának.

Tyihonov ezredes megnyerte a '84-es, '88-as és '92-es olimpiát isForrás: RT.com

Az 1960-ban elvesztett olimpia után következő ötkarikás játékokon 29 meccsből 27-et megnyertek, ezeken a gólarányuk 175-44 volt. A korántsem gyenge finn válogatott ellen 1970 és 1980 között 66 meccset játszottak, 63-szor szovjet győzelem született. Többször jártak Észak-Amerikában is turnézni, ahol az NHL All-Star csapatait is rendre megverték, egyszer például a Madison Square Gardenben 6-0-ra. Minden poszton náluk játszottak a világ legjobb játékosai:  a széleken a csapatkapitány Borisz Mihajlov és Valerij Harlamov, centerben Vlagyimir Petrov és a feltörekvő Szergej Makarov, hátul Szlava Fetyiszov és Alekszej Kaszatonov, a kapuban pedig minden idők egyik, ha nem a legjobb kapusa, Vlagyiszlav Tretyak. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is megszorongassa őket.

Félévnyi melegítés a hidegháború alatt

A felkészülési időszakot jelentősen beárnyékolta a hidegháború. A szovjet hadsereg megszállta Afganisztánt, ami miatt az USA vezetésével a nyugati blokk bojkottot hirdetett az 1980-as moszkvai nyári olimpiára. Válaszként a kommunista országok ugyanezzel fenyegetőztek Lake Placidre, ami természetesen a hokitorna erőviszonyait is átrajzolta volna. A szovjet válogatott kevesebb nemzetközi felkészülési meccset játszott, a CSZKA inkább a hazai bajnokságra koncentrált, amelyet óriási fölénnyel nyert meg. Ezzel párhuzamosan a Team USA járta Európát és Észak-Amerikát, hat hónap alatt több mint 60 mérkőzést játszott le.

Az utolsó felkészülési találkozóra az olimpia előtt három nappal a Madison Square Gardenben került sor. Ekkorra a keleti blokk eldöntötte, hogy mégis részt vesz az olimpián, a szovjetek tehát azért jöttek, hogy már a megnyitó előtt elvegyék a kedvét az amerikai csikócsapatnak. A vége 10-3-as kivégzés lett, az amerikaiak szélsője, John Harrington így vélekedett a meccs után: 
Eleinte csak néztük, mit csinálnak, lenyűgöző volt. Mire rájöttünk, hogy nekünk is hokizni kéne, már 8-0-ra vezettek. Brooks igyekezett pozitívan szemlélni a kiütést: "Egy jó sportoló, vagy egy jó csapat hasznosítani tudja a jókor érkező seggberúgást."

Akkor viszont már nem volt annyira jó hangulatban, amikor megtudta, hogy legjobb védője, Jack O'Callahan térdszalagja meghúzódott, és úgy nézett ki, hogy nem tud részt venni az olimpián. Brooks azonban nem tette ki a csapatból.

Lake Placidben a világranglista 3. helyén álló svéd válogatott ellen kezdett az amerikai csapat, amely ellen az utolsó percben Bill Baker góljával sikerült 2-2-re menteni az eredményt. Ha ez a gól nincs, nem nyerhettek volna aranyérmet a rosszabb gólkülönbség miatt, hiába győzték le a szovjeteket. Következtek a ranglista-2. csehszlovákok a három Stastny testvérrel, valamint az idősebb Frantisek Kaberlével soraikban, de hiába a veretes névsor, az amerikaiak 7-3-ra kiütötték őket. Rá két napra a norvégokat 5-1-re, újabb két nappal később a románokat 7-2-re, még két nap múlva az NSZK-t 4-2-re verte a Team USA, amely végül meglepetésre megnyerte csoportját, és a svédekkel együtt a legjobb négy közé jutott. A másik ágon a szovjetek hurrikánként söpörtek végig: 16-0 Japán, 17-4 Hollandia, majd 8-1 Lengyelország ellen, aztán jött két kiengedős meccs, amiken a finneket 4-2-re, a kanadaiakat 6-4-re verték.

A szovjeteket a finnek sem tudták feltartóztatniForrás: Sputnik/RIA Novosti/Dmitryi Donskoy

A lebonyolítás akkor még nem két elődöntőből, egy bronzmeccsből és egy döntőből állt. A négy továbbjutó körmeccseket vívott a végső győzelemért, méghozzá úgy, hogy vitték magukkal azt az eredményt, amelyet az azonos csoportból másik továbbjutóval játszottak (azaz az amerikaiak és a svédek az egymás elleni 2-2-t).

A meccs

Az utolsó kör február 22-én, helyi idő szerint délután ötkor kezdődött az amerikai-szovjet találkozóval. Az olimpiát közvetítő ABC tévétársaság szerette volna, ha este 8-ra átteszik, hogy élőben adhassák, ebbe azonban a szovjetek nem mentek bele, mert akkor moszkvai idő szerint nem hajnali 1-kor, hanem 4-kor dobták volna be a korongot. Így esett meg az, hogy minden idők leghíresebb hokimeccsét nem közvetítették élőben: Al Michaels és Ken Dryden ugyan élőben mondták alá a hangot a helyszínen, de adásba csak 8-kor került, ráadásul több részt kivágtak belőle addigra. Mivel akkor még nem létezett internet, ezért az emberek nem értesültek az eredményről, sőt, vannak, akik a mai napig azt hiszik, hogy élőben látták a meccset a tévében.

Az amerikaiaknál O'Callahan a vártnál korábban visszatért, Bob Suter viszont sorozatban második meccsen nem tudta vállalni a játékot, ezért az eredetileg csatár Dave Christiannek továbbra is védőt kellett játszania. A szovjetek óriási lendülettel kezdtek, de "csak" a 10. percben tudták mattolni először az egész olimpián zseniálisan védő Jim Craiget. Kevesebb mint öt perccel később az egyetlen olimpiai rutinnal rendelkező amerikai, William "Buzz" Schneider egyenlített egy távoli lövéssel, de mindössze három és fél percre rá Makarov góljával ismét a Szovjetuniónál volt az előny.

A remek kondiban lévő amerikaiak azonban ismét lecsaptak a harmad utolsó percében (akárcsak a svédek ellen kétszer), Christian lövésénél Tretyak elbóbiskolt, a kipattanó pedig igencsak rossz helyre került, méghozzá az amerikaiak házi pontkirályához, Mark Johnsonhoz, aki két védő között kilépve elhúzta a pakkot a kapus mellett, majd a kapuba lőtt a legutolsó másodpercben. Mind a 8500 drukker tombolt a telt házas Olimpiai Centerben, Michaels visszaemlékezése szerint szó szerint mozgott a csarnok, mint egy földrengésnél.

Minden gólt úgy ünnepeltek az amerikaiak, mintha nyertek volna, az összes játékos a jégre rohantForrás: SI

A második harmadban szinte mindenki sokkot kapott, amikor a szovjet kapuba nem Tretyak, hanem Vlagyimir Miskin állt be, miután Tyihonov a padra száműzte sztárját. A "vendégek" szigorítottak a védekezésen, és fizikálisabb játékra váltottak, ennek köszönhetően az amerikaiak csak két kapura lövésig jutottak ebben a játékrészben, míg a szovjetek egy korongszerzés után ismét megszerezték a vezetést Malcev emberelőnyös találata révén (a gól teljesen máshogyan született, mint ahogyan azt a 2004-es film ábrázolja, Jim Craignek például semmi baja nem lett).

Két harmad után 3-2-re vezettek tehát a szovjetek, a lövések aránya pedig 30-10 volt a javukra. Még ekkor sem gondolta senki, hogy csoda történhet.

Ráadásul a harmadik periódust is óriási fölényben kezdték, az amerikaiak csak nyomozták a korongot. Aztán egy buta szabálytalanság miatt emberhátrányba kerültek, ezt pedig Johnson második góljával kihasználta a Team USA. Sőt, az amerikaiak következő lövéséből is gól született, a csapatba épphogy bekerülő, de aztán kapitánynak megválasztott Mike Eruzione takarásból talált Miskin kapujába. Ekkor pontosan 10 perc volt hátra, a szovjetek pedig elkezdtek pánikolni. Mérgezett egér módjára mentek előre, de Jim Craig továbbra is fenomenális volt. Az utolsó percekben Miskin többször is kinézett a kispadra, hogy mikor korcsolyázzon le azért, hogy a helyére bejöhessen egy hatodik mezőnyjátékos, de Tyihonov hihetetlen módon nem engedte le. Később több játékos is elkotyogta, hogy azért nem, mert soha nem gondolták volna, hogy egy meccsen vesztes helyzetben lehetnek az utolsó percekben, és ezért nem is gyakorolták a 6 az 5 elleni játékot.

(Tyihonov egyébként nem volt a legjobb állapotban, előző éjszaka ugyanis kórházba kellett szállítani influenza miatt, mert korábban megtagadta a gyógyszerek beszedését, amikben nem hitt. Játékosai nem is tudtak az esetről. Makarov biztosan nem, mert ő a meccs előtti este Jim Craiggel játékgépezett az olimpiai faluban.)

Miskin tehát maradt, ahogy az eredmény is 4-3 az amerikaiaknak. Michaels legendás mondatai és a meccs végét jelentő dudaszó után az amerikai hokisok a pályára özönlöttek, a döbbent szovjetek pedig ezt végignézték. Csak Herb Brooks hiányzott a jégről, aki visszasietett az öltözőbe, ahol elsírta magát.
A verhetetlennek hitt szovjet hokiválogatottat legyőzték, méghozzá a legnagyobb hidegháborús ellenség.

Persze az aranyérem még nem volt meg az amerikaiaknak, ahhoz meg kellett verniük a finneket. Herb Brooks nem fűzte hosszúra motivációs beszédét: "Ha ezt a meccset elveszítitek, akkor a sírba viszitek magatokkal az emlékét."

Ahogy az összes többin, itt is hátrányba kerültek, de a harmadik harmadot 3-0-ra megnyerve végül fordítottak, és megnyerték az olimpiát. 

Amatőrök és tragikus edzősors

Bármennyire is furcsa, nem vált mindenkiből klasszis hokis. Sőt, még csak profi sem.

Mark Johnson, Dave Christian, Mike Ramsey, Ken Morrow, Dave Silk, Steve Christoff, Rob McClanahan és Jim Craig az olimpia után azonnal az NHL-be került, közülük az első négyből vált meghatározó játékos ott is, Morrow például egymás után négy Stanley-kupát nyert az New York Islandersszel.
Nem sokkal később követte őket O'Callahan, Baker, Steve Janaszak, Mark Pavelich és Neil Broten, utóbbiból klasszis hokis és Stanley-kupagyőztes vált.

Eruzione, Schneider, Suter, Eric Strobel, Phil Verchota és John Harrington viszont soha nem álltak profinak. Néhányuknak úgy ért véget jégkorongos karrierjük, hogy olimpiai aranyat akasztottak a nyakukba, de ezt aligha bánják, hiszen nemzeti hősökké váltak, akiket sosem felejtenek el. Herb Brooks később az NHL-ben is kapott munkát, Pittsburghben pedig ismét együtt dolgozhatott Patrickkel, aki a Penguins igazgatója volt, és felépítette az 1991-es és 1992-es bajnokcsapatot, később pedig lerakta a 2009-ben, 2016-ban és 2017-ben győztes gárda alapjait.

Herb Brooks 2002-ben Salt Lake Cityben ezüstérmet nyert az amerikai válogatottalForrás: AFP/Robert Sullivan

Brooksnál a történelem 22 évvel később megismételte önmagát: az amerikai olimpiai válogatott szövetségi kapitányaként, hazai jégen (Salt Lake Cityben), február 22-én ismét legyőzte az oroszokat az ötkarikás játékok elődöntőjében, de ekkor be kellett érnie egy ezüstéremmel, ugyanis a döntőben 5-2-re kikaptak a kanadaiak aranycsapatától.

A kiváló edző 2003. augusztus 11-én életét vesztette, amikor vezetés közben elaludt a volánnál és balesetet szenvedett. Ahogy az a bizonyos 2004-es film végződik: ő már nem láthatta. Ő átélte.