Egy ország sírt a történelem leghorrorisztikusabb kézilabda-végjátéka után

2019. november 30-án Japánban, Kumamotóban kezdődik az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokság, amelyen a magyar válogatott is részt vesz. A vb-t megelőző, történelmi felvezető sorozatunkban most azt a világbajnoki döntőt idézzük fel, amelyet nem lehetett elveszíteni, de a magyaroknak ez mégis sikerüt. 16 év távlatából talán már szebben csillog az ezüstérem, de olvasva a Sporttelevízó riporterének, Ágai Kis Andrásnak a sorait az ember még ennyi idő után is beleborzong a Zágrábban történtekbe. 

Tegye fel a kezét, akivel még nem fordult elő, hogy ha másodjára vagy harmadjára nézett meg egy filmet, amiben a JÓ végül elbukik, meghal, stb., elkezdett drukkolni a pozitív hősnek. Abban bízva, hátha most nem úgy lesz, és mégiscsak ő diadalmaskodik, túléli, ilyesmi. Persze lehet, hogy én vagyok gyári hibás, de velem már esett meg hasonló, nem is egyszer. Legutóbb akkor, amikor heroikus küzdelemben legyőztem önmagamat, és volt lelkierőm újra nézni és újra (át)élni a 2003-as női kézilabda-világbajnokság döntőjének utolsó 10 percét.

Ott van a youtube-on, bárki megtalálhatja pár kattintás után.

Vagyis rém egyszerű az egész, nekem mégis évek kellettek hozzá, hogy rá tudjam szánni magam. Ráadásul nem is önszántamból tettem.

Nem lehet mit mondani - a magyar válogatott elvesztette a vb-döntőt 2003-ban Zágrábban Franciaország ellen Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Az történt, hogy a diákjaim addig nyüstöltek, amig beadtam a derekam. Az egyik sportriporter-képző iskolában tanítottam, az élő közvetítés varázsáról, rejtelmeiről, buktatóiról volt szó, és persze a harmadik percben feltették nekem a kérdést, hogy ugyan áruljam már el, melyik volt pályafutásom legemlékezetesebb közvetítése. Kicsit hebegtem-habogtam, aztán kinyögtem, hogy nekem tulajdonképpen két ilyenem is van, és elég nehéz a döntés, mert az egyik nagyobb dráma volt, mint a másik.

A Sydney-Zágráb versenyt aztán célfotóval a horvát főváros nyerte,

így a 2003-as vb-döntőre, de legfőképpen annak végjátékára esett a választás.

Kellett egy kis áramszünet

Minden idők leghosszabb világbajnoki kézilabda-mérkőzésére valószínűleg 2003. december 10-én, a horvátországi Fiuméban került sor. A Magyarország-Norvégia több mint 160 percig tartott. Éppen, hogy elkezdődött a második félidő, amikor egyszer csak kialudtak a fények a csarnokban. A hibát, mint később kiderült, rövidzárlat okozta, de helyrehozni elég hosszú időbe telt. A létesítmény villanyszerelője ugyanis épp egy hangulatos kis tengerparti kocsmában múlatta az időt, és bő fél órába telt, hogy rátaláljanak. A majd 60 perces szünet komoly kihívást jelentett a játékosoknak és nekünk tévéseknek is. Nem volt mese, a shownak, vagyis a műsornak folytatódnia kellett, így Zsiga Gyulával kénytelem-kelletlen kibeszéltük azt az órácskát, időnként visszakapcsolgatva a budapesti stúdióba. Nem mondom, kihívás volt a javából, talán csak a reneszánsz költészet virágkoráról nem cseréltünk eszmét, de valahogy sikerült a képernyők előtt tartanunk a szurkolókat. Egy később kézhez kapott kimutatásból kiderült ugyanis, hogy szinte egyetlen nézőt sem veszítettünk a közel 60 perces, sötét csarnokos beszélgetés alatt. Jól döntöttek, akik maradtak: a mérkőzés hallatlan izgalmak után 24-24-es döntetlennel zárult.

A sportriporter-palánták persze nem hagyták annyiban a dolgot, kérték, hogy meséljem el, mi történt. Mondtam nekik, hogy azzal a 10 perccel sok mindent lehet csinálni, de elmesélni speciel nem, úgyhogy összefoglaltam annyival, hogy

ez volt az elmúlt 1000 év leghorrorisztikusabb végjátéka, megkockáztatom, hogy nem csak kézilabda viszonylatban, hanem az összes labdajátékot beleértve.

Miután határozottan úgy éreztem, hogy nem is éppen enyhe túlzásnak tartják ezt a minősítést, kénytelen voltam bedobni: „Tudjátok mit, nézzük meg együtt!"

Kirsner Erika (balra) és Pigniczki Krisztina a második helyezettnek járó trófeával Zágrábban Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Innen már nem volt visszaút. Több mint tíz évvel az inkriminált világbajnokság után megkerestem a neten a linket, vettem körülbelül 13 mély lélegzetet, és megnéztem annak a bizonyos magyar-francia meccsnek az utolsó perceit.

Na, itt esett meg velem, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy kalapál a szívem, izzad a tenyerem.

De nem ám a kínok kínjától, hanem a szurkolástól. Konkrétan drukkoltam a magyar válogatottnak. Görbicznek, hogy ne ejtse el, Lovásznak, hogy lője be, Pálingernek, hogy védje ki. Talán nem kell ecsetelnem, hogy mennyire éreztem flepnisnek magam. És persze Görbicz kiejtette, Lovász a kapufát találta el, és Pálinger sem védte ki. Mármint az időntúli hetest. Döntetlen lett a vége, a hosszabbítást pedig simán elbuktuk. Akárcsak az aranyérmet.

Mocsai megérzése

A női megérzés létezéséről már korábban is tudtunk, ezen a vb-n azonban kiderült, hogy Mocsai Lajos is rendelkezik hasonló tulajdonságokkal. A magyar kapitány még a világbajnokság előtt eldöntötte, hogy Pálinger Katalin a magyar válogatott első számú kapusa, Sugár Tímeát és Irina Sirinát viszont nem rangsorolta, hanem felváltva nevezte őket, úgymond Pálinger mögé (akkoriban még 15 fős kereteket lehetett benevezni a tornákra, és mérkőzésenként 12-12 játékos léphetett pályára). December 13-a fagyos reggelén azonban úgy ébredt a magyar kapitány, hogy rotáció ide vagy oda, ő bizony nem a sorban következő Sugárt jelöli a keretbe a Korea elleni elődöntőre, hanem Sirinát. A döntés egészen addig nem érte el senkinek az ingerküszöbét, amíg el nem jött a mérkőzés 23. perce. 17-14-re vezettek az ázsiaiak, és Pálinger nemigen találkozott a labdával, ezért aztán Mocsai kapust cserélt, és beküldte Sirinát, aki valósággal megbabonázta az ellenfelet, és pályafutása legjobb teljesítményét nyújtva nagyban hozzájárult a 40-38-as győzelemhez és persze a döntőbe jutáshoz.

Másnap jött a plénum előtti közös mozizás, ahogy azt korábban megígértem. Laptop kinyit, oldal megnyit, vetítés indul. Elkezdtük nézni az összefoglalót, a teremben néma csend. 52 perc 34 másodpercet mutatott a mutatott az óra az eredményjelző 25-18-at. 25-18, vagyis 7, azaz hét gólos magyar vezetést kevesebb, mit hét perccel a befejezés előtt. Ekkor az egyik fiú megszólalt, hogy legyek olyan szíves nem kamuzni többet, mert innen nem lehet egy meccset elveszíteni, és biztosan én emlékszem rosszul. És tudják, mi a vicc? Hogy komolyan gondolta. Tényleg nem hitte el, hogy ezen a vb-n a magyar női kézilabda-válogatott „csak" ezüstérmes lett. Ezt a „csak"-ot most legalább nyolc idézőjelbe kellett volna tenni, de az leírva elég furcsán nézne ki.

Őszintén szólva rémálmaiban sem gondoltam volna, hogy a (sport)történelem képes lesz ismételni önmagát, ráadásul ilyen rövid idő belül.

Három évvel korábban, a sydney-i olimpia döntőjében már átéltük a poklok poklát – csak halkan, szinte suttogva jegyzem meg, hogy azt a meccset is én közvetítettem -, és meg voltunk róla győződve, hogy velünk ilyen még egyszer nem fordulhat elő. Nos, a sors ezt teljesen másképp gondolta, sőt! A Zágárbban történtek egyszersmind teljesen más megvilágításba helyezték a dánok elleni olimpiai finálé végjátékát, hiszen ott még 13 perc volt hátra hat gólos vezetésünknél, míg a vb-döntőben ugyebár alig több, mint 7 perc, amikor héttel vezettünk. Ma pedig lehet, hogy már fel sem szisszennénk hasonló fordulat láttán, annyira felgyorsult a játék, még a 15 évvel ezelőttihez képest is.

Kirsner Erika, Kulcsár Anita és Bojana Radulovics (balról jobbra) siratja az elvesztett vb-döntőt Zágrábban Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

De ott és akkor ez maga volt a dráma és a döbbenet. Autókonvojok sora indult el azon a decemberi reggelen Magyarországól. Ment boldog-boldogtalan. A jegybirtokosok nyilván nyugodtabban, de olyanok is útra keltek, akik a jó szerencséjükben vagy a leleményességükben bíztak.

Ha akkor már állt volna a Zágráb Aréna, akkor 16 500 magyar szurkoló előtt kezdődött volna a franciák elleni döntő, így 9000-en szoronghattak a lelátókon.

Gyorsan hozzáteszem, akkoriban ez is ritkaság volt, válogatottunk például azt megelőzően 21 évvel korábban, az 1982-es budapesti világbajnokságon játszott ennyi magyar drukker előtt.

Éljen az ukrán-magyar barátság

Költői túlzás lenne azt állítani, hogy ezen a világbajnokságon alapoztuk meg az ukrán-magyar sportbarátságot. Próbálok nagyon diplomatikusan fogalmazni: a két csapat egymás elleni mérkőzése előtt amolyan nem hivatalos meg nem támadási szerződét kötöttünk az ukránokkal, akiknek az a meccs már nem osztott és nem szorzott – hiszen már korábban kvalifikálták magukat az elődöntőbe, és ezzel az athéni olimpiára -, nekünk viszont nagyon kellett a győzelem. Állítólag az volt a deal, hogy szoros meccsen, vigyázva egymás játkosainak testi épségére, lehozzuk a találkozót magyar győzelemmel. Az ukránok ennek szellemében még azt a szívességet is megették, hogy legjobbjukat, Csigicát pihentették, a mienk viszont nem csak teljes csapattal, de teljes erőbedobással is játszottak. Radulovicsék konkrétan felmosták a padlót az ukránokkal (35-23 lett a vége), aminek egy évvel később ittuk meg a levét, amikor Athénban ők vertek meg minket, megfosztva csapatunkat a csoportelsőségtől. Ennyi idő távlatából nehéz rekonstruálni az eseményeket, de minden bizonnyal kommunikációs hiba történhetett a magyar táboron belül. Könnyen lehet például, hogy az illetékesek nem tájékoztatták kellő alapossággal azt a Marczinka Zoltánt, aki azon a meccsen beugró kapitányként irányította a magyar válogatottat Mocsai Lajos betegsége miatt, netán a „beugró" másodedző volt kissé túlbuzgó. Marczinka mellesleg ezzel a győzelemmel minden idők legsikeresebb szövetségi kapitánya lett, 100%-os mérleggel.

További párhuzam, hogy mindkétszer másodikok lettünk, a különbség azonban ég és föld. Míg '82-ben megnyertük az ezüstöt, addig 2003-ban elvesztettük az aranyat, ráadásul voltak jónéhányan a csapatban, akik ezt három év alatt már másodszor élték át. Pálinger Kati ezt nyilatkozta a lefújás után: „Nem tudok mit mondani, úgy tűnik, nekünk soha nem sikerül." Farkas Ágnes pedig ezt:

Már a könnyeim is elfogytak, annyit sírtam a sok második helyezés miatt."

A Dél-Korea elleni meccs győztes góljának szerzője, Kirsner Erika és a magyar szurkolók Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

A közös többszörös halmazba tartozik még Mocsai Lajos is, hiszen akárcsak a sydney-i olimpián, a horvátországi vb-n is ő ült a magyar válogatott kispadján.

A döntőig több mérkőzést is a végjátékban, kritikus helyzetben nyertünk meg, a németektől elszenvedett verséget követően zsinórban hét meccset kellett sikeresen megvívnunk, hogy szerepelhessünk a fináléban. Ezt az idegi terhelést már nem bírta el a csapat.

A pszichológiai tesztek kimutatták, hogy a csapat tizenhat játékosából tizennégy a kritikus helyzetekben a szorongási faktort, illetve az elfáradást tekintve a tiltott zónába került. Olyasfajta pszichés probléma vetődött fel, amelyben a játékosok már több alapvető szakmai feladatot sem tudtak végrehajtani"- magyarázta Mocsai a döntőt követően.

Bojana Radulovics (balra) és Bohus Beáta öröme Ukrajna legyőzése után a 2003-as női kézilabda-világbajnokságon Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Írhatnám, hogy magam sem mondhattam volna szebben, de Mocsai Lajos ebben a tekintetben verhetetlen. Illetve ebben a tekintetben is. Mert fájhatnak bármennyire a nyert helyzetből elvesztett döntők, azokba a finálékba azért el is kellett jutni valahogy, és ne feledjük, ez is Mocsai nevéhez fűződik. Ezen a vb-n ráadásul menet közben kellett csapatot építenie a kapitánynak, és az utolsó két napra – egy életem, egy halálom megkockáztatom -,

minden idők legjobb válogatottja állt össze.

A szülésből visszatérő, majd 97 találattal gólkiránynői címet nyerő Radulovics Bojanával, a két évvel később autóbalesetben elhunyt Kulcsár Anitával, Pálinger Katival, Farkas Ágival, az elődöntőben parádézó Sirina Irinával, az azóta szinte elfeledett, azon a vb-n brillírozó Lovász Zsuzsival, az élete formájában játszó Ferling Dettivel Pigniczkivel, Bohussal, Sugárral, Siti Esztivel, Kirsnerrel és a világbajnokságokon akkor debütáló, mindössze 20 esztendős Görbicz Anitával, aki az egyetlen ma is aktív játékosa az akkor csodacsapatnak.

Ezt még a franciák sem hitték el - ők lettek a világbajnokok Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Görbicz amúgy főszereplő volt a világbajnoki döntő kritikus perceiben is, és

ha az izlandi bírók 28-27-nél megadják a teljesen szabályos gólját, akkor senki nem tekinti bűnbanknak azért, mert 13 másodperccel a lefújás előtt kiperdült a kezéből a labda.

Sőt, úgy valószínűleg nincs is az a szerencsétlen mozdulat sem, és Anitát már akkor királynőnek koronázzák.

Tóthné Szabó Melinda, aki francia színekben lett világbajnok 2003-ban, Zágrábban. Ellenünk Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

De hát, mint tudjuk, nem így történt. Pedig Isten lássa lelkemet, én tényleg nagyon szurkoltam, amikor újra megnéztem azt a kurta negyedórát.

Sorozatunk első részét az 1995-ös világbajnokságról itt olvashatja, a második részt az 1982-es vb-ről pedig itt találja meg.