Adios, Roberto Iniguez!

Nincs olyan ember, aki vitatná a spanyol Roberto Iniguez érdemeit abban, hogy a Sopron Basket női kosárlabdacsapata két év alatt kétszer jutott el az Euroliga Final Fourba, ahol egyszer második, egyszer negyedik lett. Ám ezek a csodálatos eredmények sem jogosítanak fel arra senkit, hogy oda piszkítsanak, ahonnan enni kapnak. Még Roberto Iniguezt sem.

Pár perccel a vasárnapi Sopron Basket – USK Prága bronzmeccs után egy nemzetközi sajtótájékoztatón arról beszélni, hogy

a magyar bajnokcsapatban pár hónapja már nem a kosárlabda volt az elsőszámú téma, meg, hogy innen akkor el kell menni, meg, hogy akkor ez volt az utolsó soproni Euroliga-meccsem, nem úri huncutság, hanem kemény bárdolatlanság.

Mivel Roberto Iniguez nem fejtette ki bővebben, mire gondolt, most mindenki találgat, hogy mire gondolhatott.
Mi azonban nem találgatunk, hanem leírjuk azt, amit tudunk. Először is, hogy bár Roberto Iniguez kiváló edző (Európában benne van a top háromban),

a Sopron Basket vezetősége nélkül aligha jutott volna ide.

Nem ő, hanem a klubvezetés szerződtette (pakolta alá) azokat a játékosokat, akikből ő aztán tényleg kihozta a maximumot. Ha ez a klubvezetés nem a kosárlabdával foglalkozott volna (a nap 24 órájában), akkor ma Dupree, Casas, vagy Zahui nem a Sopron játékosa.
Azzal sem árulunk el nagy titkot, ha leírjuk, hogy a 2018-19-es idénynek úgy vágott neki a magyar bajnokcsapat, hogy annak vezetése szerette volna, ha a klub fiatal magyar játékosai lehetőség szerint minél többet szerepelnek a nemzetközi meccseken. Azt mindenki tudta, hogy csak velük nem lehet a Final Fourba jutni, de idén nem is ez volt az elsődleges cél. A Sopronnak az sem lett volna baj, ha idén „csak" az Európa-kupa végjátékában érdekelt. Ám Iniguez ezt nem tűrhette. Többször hallottam tőle a „mi az az Európa-kupa?", meg az „ÉN sosem játszottam Európa-kupa meccset edzőként" megjegyzéseket.

Az állandó simfölés jelezte, hogy a mester csak az Euroligában és a Final Fourban gondolkodik, másban aligha.

A Kurszk idegenbeli legyőzése után már a gépszíj is elkapta a Sopront, ettől olyan lendületbe jöttek, hogy meg sem álltak a legjobb négyig. Bravúros, hihetetlen, nagyszerű teljesítmény. A gond csak az volt, hogy a 14 meccses Euroliga- alapszakaszban, a 3 mérkőzéses negyeddöntőben és a Final Fourban, tehát összesen 19 meccsen a következő adatok állnak a magyar játékosok neve mellett.

• Fegyverneky Zsófia: 21,5 perces átlag/17 mérkőzés
• Dubei Debóra 9,6 perc/13 mérkőzés
• Határ Bernadett 8,9 perc/13 mérkőzés
• Honti Kata 3,4 perc/4 mérkőzés
• Czukor Dalma 1,5 perc/1 mérkőzés
• Varga Kamilla 0 perc
• Weninger Virág 0 perc

Ebből látszik, hogy ez nem az, amire a klub gondolt. Amikor a Jekatyerinburg a Final Four elődöntőjének negyedik negyedében már eldöntötte a meccset, a spanyol edző akkor sem rotált, hét emberrel (egy magyarral és hat külföldivel) nyomta végig azt az összecsapást, amely fizikálisan szinte padlóra küldte a Sopront. Nem küldött be egyetlen magyart sem, mert nem bízott bennünk, mert a saját egója, önnön presztízsének a felépítése ezt nem engedte meg. A meccs utáni kritikák hamar eljutottak hozzá, ezt jelezte, hogy a bronzmeccsen kezdőként nevezte Határ Bernadettet, akit 110 másodperc után lekapott a pályáról (Határnak ekkor két faultja volt már), majd többet egy másodpercre se engedte vissza. Amikor a közönség Honti Kata nevét skandálta, őt is beküldte, de csak percekre, aztán ment minden ugyanúgy, ahogy eddig. A hullafáradt légiósok sikertelenül üldözték a Prágát, aztán egyszer csak vége lett a meccsnek és ott álltunk a negyedik hellyel. Iniguez – nem először az évadban – először a pálya szélén álló tévériportert kapta le tíz körméről (a kolléga annyit mert kérdezni, hogy mi volt a probléma a Prága elleni meccsen), majd jött a már említett sajtótájékoztató.

Miközben ő a sajtóteremben az éppen aktuális oldalvágását eresztette meg („nekem mindegy, hogy a csapatom második lesz, vagy negyedik"), addig odakint a vesztes bronzmeccset is felállva tapsoló magyar közönség a betegséggel küszködő, de erre a két napra a csarnokba visszatérő ügyvezetőt, Török Zoltánt ünnepelte. Azt az embert, akit a sajtótájékoztatót megelőzően Roberto Iniguez invitált a pályára.

Egy edzőt minden esetben az eredmények minősítik. Tudjuk, hogy egy olyan csapattal, amelyben többségében magyar játékosok küzdenek, a nemzetközi porondon nem lehet nagyot alkotni. Mégis, a Final Four hétvégéje világosan megmutatta, hogy a spanyol edző egyáltalán nem bízik a magyar játékosokban. Nemzetközi szinten semmiképpen. A magyar meccsek mások, de nem szeretnék egy Cegléd elleni NB I-es negyeddöntőt egy lapon említeni bármely Euroliga-meccsel.
És még ezzel sem lenne semmi baj, meg azzal sem, ha Inigueznek Határ, Dubei, Czukor, vagy Weninger csak arra jó, hogy az edzéseken velük együtt meglegyen a létszám.

A baj akkor lesz, amikor ezektől a játékosoktól a júniusi Európa-bajnokságon azt várjuk, hogy ők legyenek a nemzeti csapat húzóemberei,

hogy Határ a centerben verje meg olasz, török, vagy szlovén ellenfelét, hogy Dubei, vagy Czukor kifogástalanul oldja meg a rábízott feladatot. Ez már a mi problémánk lesz, nem Iniguezé, aki ekkor – vélhetően – Spanyolországban pihen, miközben karrierjének következő állomásáról, az ott folyó munkáról tervezget.
A Sopron pedig – a két évig tartó tündérmese után – visszatér arra az útra, ahol Iniguez érkezése előtt járt. Lesznek majd új légiósok, lesz majd új edző, lesznek majd vesztes és győztes meccsek egyaránt.

Final Four? Az nem biztos, hogy lesz. Az akkor lehetne, ha ez a klub lemondana teljes identitásáról, ha belehajszolná magát abba, hogy mindenáron megtartja a légiósait, hogy olyan pénzügyi spirálba pörgetné magát, amelynek vége nem lehet más, mint az anyagi és erkölcsi összeomlás.

Láttunk már erre példát, nem is olyan régen, Magyarországon, Pécsen.
Isten veled, Senor Iniguez! Köszönünk mindent, az elmúlt két évet és a nagy győzelmeket.