Szünnap volt, este volt, amikor a kolozsvári Bulgakov Kávéházban szóba került, hogy miért nem tud a kosárlabda legalább olyan népszerű lenni Magyarországon, mint mondjuk a kézilabda. Szó szót követett, ment a vita rendesen, de abban mindenki egyetértett, hogy
állandó nemzetközi jelenlét és komoly európai kupaszereplés nélkül ennek a remek játéknak nincs esélye megelőzni a kézilabdát. Legalábbis Magyarországon.
Még akkor sem, ha a férfi kosárlabda NB I-es meccsei tele vannak izgalommal, hiszen a magyar bajnokságban tényleg mindenki legyőzhet mindenkit. Csak éppen az hiányzik, amit mondjuk a Veszprém vagy a Szeged férfi kézilabdázói évről évre bemutatnak. Ezek az együttesek nyolc hónapon át játszanak a Bajnokok Ligájában, ahol egyáltalán nem mellékszereplők. Ez a folyamatos nemzetközi jelenlét tudja garantálni a kézilabdának azt a népszerűséget, amely most még hiányzik a kosárlabdából.
Persze ne legyünk igazságtalanok a kosarasokkal szemben. Ebben a sportágban az európai élmezőny sokkal komolyabb, mint a férfi kézilabdában. Ha azt mondom, hogy a negyedik (!) számú európai kupasorozatban bármikor szembejöhet egy olyan óriás, mint a török Besiktas, akkor azzal mindent elmondtam. Ugyanakkor az is tény, hogy Magyarországon hosszú éveken keresztül az volt a divat, hogy az arra jogosult csapatok el sem indultak a nemzetközi kupákban.
Mára ez megváltozott, talán ennek is köszönhető, hogy Magyarország 18 év szünet után újra kijutott az Európa-bajnokságra.
Az Origo nem kosárlabda-szakportál, így engedelmükkel nem fárasztanám önöket a különféle statisztikai halmazok ismertetésével, mert akit ez érdekel, az úgyis megtalálja ezer helyen. Inkább azokról az emberekről beszélnék, akik nélkül ez a másfél hét nem alakulhatott volna úgy, ahogy. A csapatról, a szövetségi kapitányról és a válogatottat körülvevő szakemberekről.
Kezdjük a játékosokkal, hiszen a siker legfőbb letéteményesei valóban ők voltak. Hanga Ádámról nem tudok sok okosat írni,
ő Európa-klasszis, aki tudása alapján nyugodtan ott lehetne az NBA-ben, de ősztől a Barcelona sem lesz neki rossz.
Hanga a szerbek ellen egy pontot dobott, a világklasszisokkal teletűzdelt olimpiai ezüstérmes csapat kivette őt a játékból. Ám a románok és a csehek ellen nyújtott produkciója nehezen feledhető. Nem volt könnyű helyzetben, mert az Eb előtti huza-vona (tud-e jönni, vagy sem) egészen biztosan őt is megviselte. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy jött, mindent megtett ezért a csapatért.
Mellé nőtt fel az a Vojvoda Dávid, akinek a képességei alapján szintén Európa egyik élcsapatában lenne a helye.
Ő azonban a Szolnokot választotta.
Ezt a döntését még akkor is tiszteletben kell tartanunk, ha az ember tenyere viszket attól, hogy mást írjon le ide. Ha Vojvoda jól érzi magát Szolnokon, akkor senkinek nincs joga ezt a döntését megkérdőjelezni, pláne azt követelni, hogy de inkább menjen külföldre. Pedig elhihetik, sokan szívesen néznénk őt valamelyik veretes külföldi csapatban. Perl Zoltán esete más. Ő Olaszországból, a nagy hagyományokkal rendelkező De Longhi Treviso Basket együttesétől igazolt a szombathelyi Falcóhoz. Most mondhatnánk azt, hogy rosszul tette, mert egy ilyen Eb-teljesítmény után sok menedzser laptopjába kerülhetett be az ő neve. Mindegy, az üzlet megköttetett, Perl szeptember végétől Szombathelyen játszik.
Remélhetőleg valóban játszani fog, és nem a kispadon ülni.
A magyar férfi kosárlabdasportnak is az egyik rákfenéje, hogy miközben a klubok szakmányban igazolják le a középszerű, vagy annál is gyengébb légiósokat, addig a magyar játékosok a kispadon ülnek.
Ezen a tendencián a közeli jövőben sürgősen változtatni kell, ha nem szeretnénk újabb 18 évet várni a következő Eb-szereplésre.
Hanga, Vojvoda és Perl Zoltán tehát a három klasszisa volt ennek az együttesnek, de mellettük szeretnék kiemelni még egy játékost, aki rám nagy hatást gyakorolt.
Ő a székesfehérvári Keller Ákos,
akinek a személye - minimum - megosztja a szurkolókat. Kellerről már az Eb előtt sok mindent lehetett hallani, akik nem kedvelik őt, azok leginkább korlátozott képességeiről értekeztek - természetesen egyetemi szinten. Nos, lehet, hogy Keller nem egy Hanga Ádám (sőt egészen biztosan nem az), de ez a sportember a szívét-lelkét beleadva küzdött a sikerért és a magyar csapatért.
Erre persze lehet azt mondani, hogy alap, de ne feledjük, hogy ezeknek a játékosoknak a többsége még kisgyermek volt, amikor a magyar válogatott legutóbb - 1999-ben - Európa-bajnokságon szerepelhetett. Honnan is tudták volna, mit jelent egy Eb? Sportszakmailag, fizikailag, pszichikailag, vagy csak abban a tekintetben, hogy tíz nap alatt hat kőkemény meccset kell lejátszani. Természetesen e négy kosaras teljesítménye mellett a többiekét sem lehet elfelejteni, jöjjenek tehát ők:
Wittmann Krisztián, Ruják András, Ferencz Csaba, Kovács Péter, Tóth Norbert, Eilingsfeld János, Karahodzsics Kemal és Allen Rosco.
A szövetségi kapitány, Sztojan Ivkovics személye külön téma. Aki azt állítja, hogy a csapat nélküle is elérte volna ugyanezt, az téved. Más jelzőt nem akarok használni, mert a hamu alatt így is folyton izzik a parázs.
Ivkovics ezen az Eb-n úgy meccselt, ahogy a legnagyobb edzők csinálják.
Akik az Eb előtt azon lamentáltak, hogy a szövetségi kapitány hány technikait kap majd, most nem tudnak mit mondani, mert Ivkovics nem kapott egyet sem. (Mindez akkor merült fel, amikor az első külföldi felkészülési találkozón Szlovénia ellen kiállították őt a játékvezetők.) A magyar kapitány hallatlanul fegyelmezetten és profin hozta le ezt a hat meccset. Azt pedig talán még a laikus tévénézők, vagy a csapatot árgus szemekkel követő szurkolók is elismerik, hogy a játékosok rajonganak érte. Ezt ugyanis nem lehet megjátszani. A felkészülést is beleszámítva majdnem 3 hetet töltöttem a csapattal. Olyan nincs, hogy ezek a srácok megjátszanák, hogy mennyire kedvelik a kapitányt, miközben a háta mögött utálják Ivkovicsot.
Akinek a személye - talán mondanom sem kell - megosztó. De éppen az ilyen emberek azok, akik letéteményesei lehetnek a sikernek. Tény, hogy Ivkovics nagyon szeret külső dolgokkal is foglalkozni, nyilatkozataiban gyakran üzen az őt folyamatosan kritizálóknak.
Könnyű erre azt mondani, hogy nem ez a dolga - valóban nem ez.
De azért gondoljunk bele egy pillanatra abba, milyen lehet úgy dolgozni, hogy mintegy két tucat - nem több - ember folyamatosan támadja, gyalázza. Szinte még le sem fújták a szerbek elleni nyolcaddöntőt, már azon ment a vita, hogy a szövetségi kapitány mikor takarodik el a nemzeti csapat éléről.
Ez a beteg gondolkodásmód nemcsak a magyar férfi kosárlabda sajátja, de talán ebben a sportágban bukkan fel a legtöbbször.
Milyen lelkületű "sportbarát" az, aki a történelmi győzelmek közepette azon okoskodik, hogy de miért nincs itt ez, vagy az, miért hagyta otthon a kapitány ezt a játékost, amazt meg miért hozta ki. A dolgok végtelen leegyszerűsítése lenne, ha azt írnánk, hogy a szövetségi kapitánynak nem lenne más dolga, mint megkímélnie magát ezeknek a gondolatoknak az olvasgatásától.
Ivkovics azonban harcra született ember, ebbe is beleáll, az eredmények pedig eddig őt igazolták. Akik ismerik, tudják, hogy tartós eredménytelenség esetén ő lesz az első, aki odébb tolja a biciklit. Lehet, hogy eljön majd ez a pillanat is, de ennek nem most van itt az ideje.
A magyar férfi kosárlabda-válogatott sikere azon is múlt, hogy a szövetségi kapitány olyan profi stábot rakott össze maga köré, ahol mindenki tudta, mi a dolga. Ezekről a háttéremberekről méltatlanul kevés szó esik, de most itt az alkalom, hogy róluk is megemlékezzünk.
Goran Miljkovics, Pór Péter és Forray Gábor
három olyan edző, aki a szövetségi kapitány minden gondolatát ismeri, nagyon régóta dolgoznak együtt. Soha nem lehetett azt látni-hallani, hogy bármelyikük is magának vindikált volna bármit a sikerből. Dr. Téglásy György, a magyar sportorvosok egyik doyenje, Hermann János és Burdi Szabolcs pedig a két remek masszőr. A paksi menedzser, Plézer Gábor és a csapatvezető, Horváth Péter a legapróbb részletekre is odafigyelt, Pókász Endre pedig az együttes kommunikációját szervezte - profin.
Ez a csapat legalább annyira értékes munkát végzett, mint azok a játékosok, akik a pályán képviselték a magyar színeket.
Végül álljon itt a kérdés, hogy a legjobb tizenhat közé jutás mire lesz elég a decemberi Év sportolója választáson?
Számomra nagy csalódás lenne, ha ezzel a teljesítménnyel nem lennének ott az első háromban,
bár tudom, hogy ebben az évben is nagyon sok kiemelkedő produkciónak örülhettünk. Csakhogy a kosárlabda komoly világsportág.
Márpedig hányszor, de hányszor keseregtünk azon, hogy Magyarországnak kevés olyan sportolója, mi több, csapata van, amelyik az úgynevezett "pénzes", azaz üzletileg fejlett és sok országban játszott sportágakban alkot maradandót.
Ha innen nézzük, a legjobb 16 közé jutás világszám, legalább akkora, mint amekkora 2016-ban a magyar labdarúgó-válogatott Eb-szereplése volt.
Gera Zoltánék is a legjobb 16 közé jutottak, akkor ezzel ők lettek az Év csapata. Miért ne lehetne ugyanennek a büszke címnek a tulajdonosa 2017-ben a magyar férfi kosárlabda-válogatott?
Az viszont legalább ennyire fontos kérdés, hogy ebből az Eb-szereplésből mit tud profitálni a sportág. Most mindenki a fényes, feldíszített kirakatot mutatja, amely mögött ott ül a magyar férfi kosárlabda-válogatott.
Ám legalább ennyire fontos, hogy a talminak semmiképpen sem nevezhető csillogás akkor se halványuljon el, amikor ránk köszöntenek a szürke hétköznapok.
Ezen viszont mindenkinek együtt kell dolgoznia, különben a mögöttünk lévő másfél hét nem lesz több, mint szép emlék. Ez sem kevés, de jó lenne nem beérni ennyivel. A helyzet az, hogy ez az Európa-bajnokság beárazta a sportágat a magyar szurkolók agyában és szívében. Erre pedig nemhogy lehet, hanem kötelesség építeni.
