Vágólapra másolva!
Egy első, egy második, egy harmadik, három ötödik, három hatodik, egy nyolcadik és egy kilencedik helyezés a magyar zárómérleg a vasárnap befejeződött fukuokai "vizes" világbajnokságon. Ebből egy ötödik, a férfi pólósoké rendkívüli csalódás.

Fotó: Reuters
Ezúttal Biros, az 1999-es Eb-
döntő hőse sem tudott segíteni

Kovács Ágnes a kétszáz méteres mellúszásban megvédte világbajnoki címét, és százon először állhatott vb-dobogóra. Nőivízilabda-válogatottunk az Eb megnyerése után a vb-n ezüstérmes lett, de annyival fiatalabb olasz legyőzőjénél, hogy idő, rövid idő kérdése a trónfosztás. Zubor Attila élete formájába lendült, és a négyszázas vegyes váltó gyorsúszójaként megverte Van den Hoogenbandot, Risztov Éva és Bodrogi Viktor az ifi Eb-n gyűjtött három-három arany után Fukuokában egyszerre jelezte, hogy már felnőtt, de még mindig növésben van. Csakhogy - hangozzék akármilyen bántóan is, a tapasztalatok alapján igaz - a hazai drukkerek jó része mindezt az eredményt odaadta volna azért az egy szem aranyéremért, amelyet hite szerint férfi vízilabda-válogatottunknak kellett volna megnyernie. De nemhogy arany nem lett, még bronz se, még elődöntő se, most tehát megkezdődhet az össznépi találgatás: ki, mit, mikor, hogyan, miért és hányszor rontott el.

Azt a túl egyszerű magyarázatot elfelejthetjük, hogy a jó passzban lévő csapat mellett sokáig ott állt a szerencse, a rossz passzba kerültet viszont elhagyta. Az 1997-es és 99-es Eb, a 99-es Világkupa, a 2000-es olimpia és Európai Nemzetek Ligája megnyerése, valamint a győztes sorozatba ékelődő, 1998. januári vb-ezüst így összességében természetesen nem lehet a véletlen műve. Viszont az is tévedés, hogy az elmúlt négy és fél év szerencsés momentumait a törvényszerűségek, a balszerencséseket az egyszerinek hitt sorscsapások közé állították be. Amikor például a perthi vb döntőjében a spanyolok Rollan kapus ideggubancoló stílusával, remeklésével és az erre épülő védekezéssel verték a mieinket, azt mondtuk, ez a cirkusz csak egyszer hozhat eredményt. Fukuokában aztán látnunk kellett, hogy az előzetesen lesajnált Spanyolország ugyanezzel a módszerrel kerekedett felül két legfontosabb mérkőzésén, az olaszok elleni elődöntőben és a jugoszlávok elleni fináléban, és mindkétszer csupán két gólt kapva megvédte világbajnoki címét.

Utólag azt is elismerhetjük, az 1998-as vb elvesztése miatt még nagyon éhes válogatottunk 1999 őszén ért a csúcsra, amikor nem is evilági mérkőzéseket játszva, a döntőben például 15 gólt dobva diadalmaskodott a firenzei Eb-n, majd a sydneyi Világkupán. Egy évre rá, az olimpián csapatunk ugyan a legjobb eredményt érte el, de korábbi önmagához képest már nem volt a legjobb. A csoportban két vereséget szedett össze, ám a vb-től eltérő lebonyolítási formának köszönhetően nem vitte tovább azokat, tiszta lappal folytathatta, az elődöntőben pedig két, abszolút egyenlő fél párbajában egyetlen nüánsszal felülkerekedett a jugoszlávokon. Ők már ott és akkor kijelentették, az övék a legerősebb csapat, mi ezen akkor érthetően és elnézően mosolyogtunk, most viszont el kell fogadnunk: ha nem is feltétlenül a legerősebbek, de nálunk már erősebbek.

A szerencse, mint döntő faktor dr. Kemény Dénes sorsában is felvetődik. Ellentábora úgy véli, az optimális pillanatban kapta meg a szövetségi kapitányi megbízatást, mert beérett egy nagy generáció, korábban voltak ugyan lyukas posztok, de neki hirtelen lett elegendő balkezese és centere, e garnitúrával könnyebb volt nyerni, mint veszíteni. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy Kemény hat újonccal indult el első világversenyére, az 1997. májusi Vk-ra, 1999-ben "kitalálta" Birost, aki öt gólt lőtt a horvátoknak az Eb-döntőben, az olimpiai keretbe pedig behívta Szécsit, aki Sydneyben megmentette a jugoszlávokkal szembeni elődöntőt.

Idén nyáron, az Eb-n és a vb-n sem az látszott, hogy a magyar válogatott fejetlen, koncepciótlan horda. Nem az a baj vele, hogy nem tudta, mit kellene csinálnia, hanem azt képtelen volt megcsinálni. Ha az olimpián túl veszélyes volt az ellenfél centere, a mieink behúzódtak zónára, és Kósz védte a távoli lövéseket. Budapesten és Fukuokában ezzel szemben néha madártávlatból kaptunk gólt, máskor pedig közvetlen közelről is, mert bekkjeink elbambultak. Ha Sydneyben valaki kijött szoros emberfogásra, Molnár, a középcsatár bolondot csinált a védőjéből, szórta a gólokat, ezért hamarosan egy fél csapat vigyázott rá, maradt hely Kásásnak, Benedeknek, Kiss Gergelynek; ha a vb-n egyedül hagyták Molnárt, fölé, mellé vagy a kapusba lőtt.

Ennyi egyéni hiba azonban természetesen általános, közös bajt feltételez, és az a felkészülés, a szakvezető felelőssége. Elfogadhatatlan magyarázat, hogy másfél hónapon belül kellett Eb-t és vb-t játszani, hiszen az ellenfelek sem váltották egymást. Az sem elegendő érv, hogy a margitszigeti Eb iránti felfokozott várakozás és az azt megelőző zsibvásár agyonnyomta a fiúkat, mert ha ez volt a fő gond, akkor fukuokai magányukban, az üres tribün előtt mindenkit szilánkosra verhettek volna.

A fentiekből következően a vb-kudarc oka valószínűleg nem a képességekből fakad, nem is taktikai vagy fizikai eredetű. A magyar válogatott idén nyáron legkevésbé fejben, szívben és lélekben, kevésbé fennkölten fogalmazva koncentrációban, fegyelemben és küzdőképességben hasonlított egykori önmagára. Ha eddig eljutottunk, egy lépés csak a legújabb feltételezés, amely itthon kapott lábra, de az utolsó napra megérkezett Fukuokába is: Igaz-e, hogy megbomlott az összhang a kapitány és a játékosok között?

A kérdésre nehéz röviden válaszolni, hiszen a tavalyi, tavalyelőtti állapotra nem az "összhang" a pontos kifejezés, hanem az idill. Amelyben minden cselekedet, még a szélsőséges is, pozitív értelmezést nyer. Ha nem az adott pillanatban, akkor utóbb, az eredmény ismeretében. Ennek a legjobb példája az a sydneyi este, amikor a fiúk kiszabadulnak a városba, beülnek a kocsmába sörözni, egyre emelkedettebb a hangulat, egyre nagyobb a buli, és éjféltájt küldenek egy SMS-t a kapitánynak, amelyben jelzik, hamarosan indulnak, és az üzenetet úgy írják alá: a csapatod. Az olimpiai aranyérem birtokában meghitt, az egyik oldalon az emberi gyengeséget, a másikon a toleranciát, a bizalmat és mindkettőn a ragaszkodást felmagasztaló epizód.

De miként értékeljük, ha Magyarország mondjuk ötödik az olimpián? A játékosok súlyos fegyelmezetlenséget követtek el; ha a kapitány tudta nélkül tették, meg kell őket büntetni, ha a kapitány tudtával, akkor az engedékenysége érthetetlen.

A siker azonban megőrizte az idillt, de az idill mindig csak addig tart, ameddig a siker. A júniusi Európa-bajnokság után ezért megtört. Dr. Kemény Dénes bizonyos szituációkban már nem volt olyan közeli, megértő társ, annyira jó fej, hanem elkezdett a hagyományos értelemben vett kapitányként viselkedni. Az Eb-n még elfogadta Kósztól, hogy nem cserekapustípus, de az Eb után válaszút elé állította, a vb-felkészülés során olykor keményen odaszólt egy-egy játékosnak. Ha a pólósokat ez érte váratlanul, az nem vészes. Mert leírható, kimondható, hogy megbomlott az összhang, de ez nem több, mint játék a szavakkal. Egy profi sportra szerveződött társaság célja ugyanis nem a szeretetteljes hangulat, hanem az eredményesség. Ha a kettő megy együtt, remek, ha nem, az eredményességet kell választani.

Kérdés, Kemény Dénes hajlandó-e erre? Vagy arra, hogy megtalálja azt a határmezsgyét, amely mentén a játékosok szemében kellemetlenebb ember lesz ugyan, de még nem kell teljesen kifordulnia saját énjéből, így szilárdítva meg a főnök-beosztott-viszonyt, vagy arra, hogy 1997 tavaszához hasonlóan - ha nem is mindjárt hat újonccal - felfrissítse a keretet. Idő és alkalom erre is, arra is kínálkozik, hiszen a jövő évi Világkupát követően 2003 nyarán rendezik az újabb Eb-t és vb-t, 2004-ben pedig az olimpiát. Másrészt a társaság fiatal, a két legidősebb mezőnyjátékos, Benedek és Varga Zsolt 29 éves, ha nincs bennük még egy olimpia, nem az életkoruk miatt nincs.

Bármi is történjék, a jövőben nem lesz garantált a magyar győzelem, mert a jugoszláv vízilabda a számára elvesztegetett évek után ott folytatja, ahol 1991-ben, világ- és Európa-bajnokként abbahagyta, az orosz póló is magához tért, de a spanyolok és az olaszok is éveken át fel tudnak még vonultatni egy kezdőcsapatra való jó játékost. Ezért nem tragédia, ha nem nyerünk mindig, de legalább ne verjük meg saját magunkat. Ezt a dicsőséget engedjük át az ellenfeleknek.

Ballai Attila

(SZTÁR Sport)

Korábban:

Ötödikként végzett a Kemény-csapat