Hódy László: Rendszerellenes paliból lettem dicsőített sportoló

Hódy László neve nemcsak a magyar sport aranylapjaira kívánkozik, hatalmas sikereinek köszönhetően választott hazája, Ausztrália is méltán lehet büszke rá. Laci - vagy ahogy kint ismerik, Les - első kosárlabdázóként szerepelt két válogatottal az olimpián, 1952-ben magyar, 1964-ben pedig ausztrál színekben versenyzett. 1955-ben Budapesten lett Európa-bajnok, két évvel később mindent hátrahagyva, hat hétig utazott új hazájába, ahol már nem tekintettek rá „a rendszer ellenségeként".

Hódy László rendszeresen hazalátogat Magyarországra, szűkebb otthonában, Szegeden mutatják be május végén önéletrajzi könyvét, amely angolul már évekkel ezelőtt megjelent Ausztráliában, Amerikában és még ki tudja, hány országban. Most végre magyarul is olvasható lesz ez a hihetetlen életút, ami 83 éve íródik.

Hódy László Fotó: Szabó Gábor - Origo

Minek köszönhető, hogy újra Magyarországra látogatott?

Mindig örömmel térek haza, az elmúlt tizenöt évben rengeteget utaztunk a feleségemmel, Évával, és természetesen mindig beiktatjuk a programba Magyarországot is.

Május végén mutatjuk be az önéletrajzi könyvemet előbb Szegeden, majd Budapesten, utána pedig irány vissza Ausztráliába.

Az elmúlt két évben nagyon sokan noszogattak, hogy adjuk ki magyarul is a könyvet. Az elmúlt egy év a fordítással telt, a magyar szövetség segítségével pedig most már kézzelfoghatóvá vált a mű.

Hódy László önéletrajzi könyve - egyelőre az ausztrál kiadás Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ugorjunk vissza az időben: hogyan lett kosárlabdázó?

Hamar elkezdtünk sportolni a bátyámmal, Jánossal. Az iskolánkban, Szegeden komolyan vették a testnevelést, és hamar a kosárlabda felé tereltek minket, elsősorban a testalkatunk miatt. Magasak, de mégis mozgékonyak voltunk. Szegedről aztán felkerültünk Budapestre. Kutas István volt, aki felvitt a fővárosba, miután kialakult az a szemlélet, hogy egy csapatban kell összpontosítani a legjobbakat, ez pedig – csakúgy mint a labdarúgásban – a Honvéd lett. A válogatott is szinte teljes egészében ránk épült.

Ez segített abban is, hogy a válogatott ekkora sikereket ért el?

Természetesen igen. Páder János volt az edző a válogatottnál, és a Honvéd csapatánál is. Külföldi edzésmódszereket alkalmazott, három év alatt szinte a semmiből lett egy kiváló csapatunk. 1952-ben tizennyolc évesen ott lehettem a helsinki olimpián, ahol kilencedik helyen végeztünk. Egy évvel később Moszkvában ezüstöt szereztünk az Európa-bajnokságon, majd 1954-ben megnyertük a főiskolai világbajnokságot.

Szőke Kató olimpiai bajnok úszó és Hódy László a főiskolai világbajnokságon Forrás: MKOSZ

1955-ben pedig jött a magyar kosárlabdasport legnagyobb sikere. Mi kellett ehhez a hatalmas teljesítményhez?

1955-ben minden összejött, hazai rendezésű Európa-bajnokság és egy remek társaság. Olyan társakkal értünk fel a csúcsra, mint Bánhegyi László, Bencze János, Czinkán Tibor, Greminger János, Mezőfi Tibor, Simon János, Zsíros Tibor, Rémai Tibor és persze ott volt a testvérem is.

A Népstadionban harmincezer néző előtt játszottuk a döntőt, 82:68-ra vertük a szovjeteket.

Sajnos ezzel az eredménnyel véget is ért a magyar férfi kosárlabdasport rövid tündöklése. A semmiből érkeztünk és szép lassan le is került a térképről a magyar férfi kosárlabda.

1956-ban pedig jött a nem várt fordulat. Miért nem mehettek az olimpiára?

Európa-bajnokként azt hiszem, jogos lett volna az elvárás, hogy vigyenek ki minket a melbourne-i olimpiára, de sajnos, nem képviselhettük a hazánkat. Egész egyszerűen anyagi okok miatt nem akartak annyi embert kivinni, alig több, mint száz sportoló ment ki Magyarországról. Egyértelműen az Egyesült Államoké volt a legjobb kosárcsapat, az ezüst vagy a bronz nem érte meg a kiutaztatásunkat. Mindenki biztos volt benne, hogy ott lehetünk majd a játékokon.

Az alapozás közepette játszottunk egy meccset a franciákkal, idegenben kikaptunk, végül ezzel is magyarázták, hogy nem mehetünk, a csapat pedig szépen lassan széthullott.

Egyéniben a hatodik helyig prognosztizált sportolók mehettek, csapatok közül csak az egyértelmű aranyesélyesek, még a labdarúgókat sem vitték. Csak a vízilabdázók és az öttusázók mehettek, akik egy aranyérmet illetve egy negyedik helyet szállítottak.

Miután nem mehettek az olimpiára, az ön élete is nagy fordulatot vett.

Édesapám szegény családból származott, de nagyon kemény munkával feltornázta magát és jómódú kereskedővé vált, volt saját üzeme és cipőüzlete is Szegeden. A II. világháború után aztán, mint „kapitalista kizsákmányoló", nemkívánatos személlyé vált, az üzletünket elvették, édesapám börtönben is volt, mi pedig x-es származásúvá váltunk.

Szerettem volna egyetemre járni, jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, de a származásom miatt nem vettek fel.

Azt mondták, hogy ha én mehetek egyetemre, akkor az összes hasonló fiatal előtt meg kell nyitni az intézmények kapuit, de ez a „kockázat" akkoriban vállalhatatlan lett volna, erről egy levelem is van egyébként. Tejesen egyértelmű volt, hogy addig tart rám igényt a hazám, ameddig magas szinten tudok sportolni, jövő nélkül pedig sajnos nem volt maradásom.

Hódy László Fotó: Szabó Gábor - Origo

És hogy jött, hogy éppen Ausztrália lesz az új otthonuk?

Miután kiderült, hogy nincs mihez kezdenünk Magyarországon, már érlelődött bennem a gondolat, hogy mennünk kell. Ebben egymásra találtunk csapattársammal, Rémai Tiborral, csatlakozott hozzánk Jancsi bátyám és akkori barátnőm, későbbi feleségem, Neszmélyi Vera is.

Négy Európa-bajnok és Vera személyében egy Európa-rekorder is távozott az országból.

Vera 100 méteres síkfutásban 11,5-tel sokáig csúcstartó volt, kérleltem, hogy maradjon a családjával és koncentráljon a sportra, de mindenáron jönni akart, így négyen indultunk el Budapestről. Szombathely felé vettük az irányt, Jancsi egyik éjszaka krumpliból csinált magyar és orosz pecsétet, azzal jutottunk át a határon, majd sok utazás és sok kilométernyi gyaloglás után 1956 novemberében megérkeztünk Bécsbe. Menekültként éltünk egy darabig, de volt választásunk. Szabad emberként kezeltek minket. Először Kanadába szerettünk volna menni, remek lehetőségek voltak, lehetett volna kosarazni is és közel volt Amerika.

Meg is igényeltük az útleveleket a követségen, mondták, hogy szeretettel várnak minket és küldik majd az iratokat. Több hetet vártunk, de nem jöttek a papírok, visszamentünk és azt mondták, már egy hete elvitte valaki az iratainkat...

Szóba jött még Svédország, ám végül Ausztrália felé vettük az irányt, ahol Verának éltek rokonai.

Hogy nézett ki akkoriban egy út Ausztráliába?

1957 februárjában vonatra szálltunk, előbb Salzburgba, majd Amszterdamba érkeztünk, innen indultunk el hajóval. Az út hat hétig tartott, megálltunk a Kanári-szigeteken, megkerültük Afrikát, majd Perthben kötöttünk ki. Hihetetlen meleg volt, mi pedig a télből jöttünk.

Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

Verának voltak rokonai Melbourne-ben, így ők vállalták értünk a felelősséget, nem kellett menekültként táborba mennünk hetekre. Később Adelaide felé vettük az irányt, ahol újra kosarazhattam.

A Budapest – mert hogy ez volt a csapat neve, természetesen főként magyar játékosokkal – szép lassan a legjobb lett Ausztráliában.

1960-ig együtt is maradt az a csapat, még az ausztrál válogatottat is legyőztük, akik az 1960-as olimpiára készültek.

Hódy László Fotó: Szabó Gábor - Origo

Akkoriban szó szerint amatőrök voltak a sportolók, mivel tudott pénzt is keresni?

Mindig volt valami. Eleinte nyilván nem beszéltünk angolul, ezért teljesen elölről kellett kezdenünk mindent. Voltam nyakkendőszabász, szabtam bőrkabátokat, voltam szobafestő, majd beindítottuk a saját vállalkozásainkat, eleinte házakat újítottunk fel, majd rájöttünk, hogy a méretünkben nem nagyon kapni ruhákat, így először kicsiben elkezdtünk ruhákat gyártani, végül már kötőüzemünk volt és nagyon sikeresek lettünk, több díjat is elnyertünk.

Emellett tizenkét év elteltével újra olimpikon lett.

Előbb János, majd 1963-ban én is Melbourne-be költöztem, minden áron szerettem volna kijutni a játékokra. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is tárgyalta az esetemet, abban maradtak, hogy ha már öt éve állampolgár vagyok, akkor mehetek Tokióba. Elkeseredtem, mert természetesen még nem voltam az, hiszen erre éveket kellett várni, de

elintézték, hogy onnan számítják az állampolgárságomat, hogy beadtam a kérelmet, így mehettem az olimpiára.

Az olimpián aztán találkozhatott a magyar csapattal is. Nem volt furcsa?

Dehogynem! Egymás ellen szerencsére nem játszott a két csapat. A Peru elleni meccsünk után a magyarok következtek. Mi még játszottunk, amikor elkezdtek megérkezni a játékosok,

le is kellett cserélni, mert igen nehezen tudtam koncentrálni.

Nagyon furcsa érzés volt, később találkoztam Kutassal is, aki mondta, hogy nem haragszik, de egyelőre azért ne menjek haza, hiszen két és fél év börtön várna rám. Onnantól igen sokat voltam a magyarokkal, az étkezéseknél is csatlakozhattam hozzájuk, de minden erőmmel az ausztrál sikerért dolgoztam, magyar szívvel. Végül a kilencedik helyen zártunk.

Mikor tért vissza először Magyarországra?

Huszonkét évesen érkeztem Ausztráliába és huszonkét évvel később, negyvennégy éves koromban tértem vissza először, de ez már Új-Zélandról történt. A játékok után visszatértem Adelaide-be, ahol újra a kötőüzem került a középpontba, később megromlott a kapcsolatom Verával, el is váltunk 1972-ben.

Mehettem volna Melbourne-be is a bátyámhoz, de Új-Zélandot választottam.

Itt egy festőcégnél helyezkedtem el és a Mt Wellington csapatát edzettem és játszottam is a csapatban. Később elég súlyosan megsérültem, 1972-ben így végül be is fejeztem az aktív pályafutásomat. Szerették volna, ha én leszek az új-zélandi válogatott kapitánya, de végül nem vállaltam el a felkérést, nagyon sokat kellett volna utaznom, de én le akartam telepedni. Az akkori barátnőmmel vettünk egy házat és gyümölcsöst létesítettünk, ami nagy siker lett, hamarosan beindult ez az üzlet is szerencsére.

Végül miért tért vissza mégis Ausztráliába?

A hetvenes évek közepén az ausztrálok megnyitották a határokat a külföldi áruk előtt és az olcsó termékek miatt szinte a teljes ruhaipar bedőlt, így a bátyám kötőüzeme is csődbe ment. Kérte, hogy telepedjek vissza, végül 1982-ben, tíz év után tértem vissza és csirkefarmot vettünk Jánossal. Több ezer csirkénk volt, jól ment a bolt.

Hódy László Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ennek köszönheti végül is jelenlegi feleségét is.

Ha úgy vesszük, igen. Szállítottam tojást egy magyar étterembe is, ott hívták fel a figyelmemet Évára, akivel hamarosan egymásba szerettünk. 1983-ban házasodtunk össze. Nem sokkal később kiszálltam a csirkefarmból és kozmetikai cikkekkel foglalkozó céget alapítottunk a feleségemmel. Nagyon jól ment a bolt, remekül éltünk, de a kilencvenes évek végén Éva beteg lett. Akkor megfogadtam, hogy ha jobban lesz, eladok mindent és nem foglalkozom többé az üzlettel.

Végül 2000-ben eladtuk a boltot, azóta rengeteget utazunk és ahol tudok, segítek. Van egy alapítványom, amellyel hátrányos helyzetű embereken segítünk.

Továbbá nagyon fontosnak tartom, hogy segítsünk a menekülteknek, hiszen mi is azok voltunk. Rendszeresen segítettünk Bécsben is, ahol mi is állomásoztunk, főztünk, ha kellett és ruhákkal segítettük a rászorultakat. Keresztény emberként ezt nagyon fontosnak tartom.

Mennyire rehabilitálta a magyar állam a rendszerváltás óta?

Több kitüntetést is kaptam, benne vagyok a hazai Hall of Fame-ben is, ami nem kis teljesítmény a „rendszer ellenségétől", nemde? Rendszeresen díszvendégként hívták meg az 1955-ös csapat tagjait és a könyvem magyar megjelenésével is segíthetek az akkori játékosok emlékének megőrzésében.

Mit mondana? Ausztrália vagy Magyarország?

Anya vagy apa? Ausztrália és Magyarország olyan mintha a szüleim lennének, nem tudok és nem is akarok választani.

Hódy László könyve május végén jelenik meg magyarul.