Társoldalunk:

Nem üvöltöttem, ez tény

2016.10.16. 10:23

A Magyar Rádió Körkapcsolásának alapító tagja, akinek 2016-ban sem derogál elutazni egy Haladás-Gyirmót NB I-es focimeccsre. Tizenhárom nyári olimpiáról tudósított, de most úgy gondolja, hogy nem lesz tizennegyedik. Nála azonban ezt soha nem lehet tudni. A 76 éves Novotny Zoltán a riói olimpiáról négy magyar aranyérmet közvetíthetett. Azt mondja, egy vonat kereke a sínen természetes, mellette tíz centivel azonban tömegkatasztrófa, ennek szellemében végezte munkáját, élte életét. Interjú a magyar sportrádiózás legendás alakjával, akinek csak a lépcsőmászás jelentett gondot Rióban.

Egy kissé meglepődtem, amikor pár héttel a riói olimpia után bekapcsoltam a rádiót, és Novotny Zoltánt hallottam közvetíteni a Haladás-Gyirmót bajnoki mérkőzésről Sopronból.

Nézze, a Körkapcsolás 1963-as indulásánál is jelen voltam. Akkor 2016-ban miért ne lennék ott ezen a soproni összecsapáson? Különben is, Sopron az egyik kedvenc magyar városom, gyakran járunk oda a feleségemmel. Most összekötöttük a kellemest a hasznossal, így kerültem erre a találkozóra. Egy sportriporter ne válogasson, hanem végezze el a rábízott feladatot.

Értem én, de azért ez mégsem egy Ferencváros-Újpest rangadó.

Nem, de nekem tényleg nem derogál a Haladás-Gyirmót. Örömmel megyek, bárhová is szólít a beosztás. A Körkapcsolás valamikor a rádiózás non plus ultrája volt.  Ma már nem feltétlenül az. Hogy miért? Régebben sokkal többen hallgatták, ma kisebb az érdeklődés.

Az 1963-ban induló Körkapcsolás egyik alapító tagja volt Novotny ZoltánFotó: Polyák Attila - Origo

A műsornak és a műfajnak az sem tett feltétlenül jót, hogy 2009 augusztusától néhány éven keresztül szünetelt a körkapcsolásos közvetítés. Annak az volt az oka, hogy a Magyar Hivatásos Labdarúgó Liga három évre 225 millió forintot kért a különböző időpontokban kezdődő mérkőzések rádiós közvetítéséért. A hetvenes években a politikusok akarták megszüntetni a műsort, mert azt mondták róla, hogy a bunda melegágya.  Azt a támadást túléltük, a 2009-est nem. Csak néhány év szünet után indult újra a legendás adás. Annak az embernek pedig, aki a műfaj 1963-as születésénél ott bábáskodott, nem illik azt mondania, hogy nincs kedve Sopronba vagy Gyirmótra elutazni. Én csak olyan dolgokra mondok nemet, amelyek már nem egy 76 éves embernek valók.

Ha arra kérték volna, hogy Rigából közvetítse a Lettország-Magyarország labdarúgó-vb-selejtezőt, elvállalja?

Semmiképpen. Látja, ez egy olyan feladat, amely nem nekem való. A válaszom egy határozott nem. Külföldi utazás, egyedül, az én koromban necces dolog.  Ma már nem úgy van, mint régen, amikor a riporter megérkezett valahova, várta az adott ország rádiójának hangmérnöke, nemzetközi ügyintézője, és gyakorlatilag beleült a készbe. 2016-ban nem csak közvetítünk, hanem kocsit vezetünk, kábeleket cipelünk, technikai berendezést rakunk össze. Nem való ez már egy ilyen öregembernek, mint amilyen én vagyok.

Furcsa, amit mond, mert a riói olimpiára azért mégis elutazott.

Az egy teljesen más történet volt. Amikor erre a feladatra felkértek, a józan ész alapján azonnal nemet kellett volna mondanom. Átgondoltam, hogy mi keresnivalóm lenne nekem Dél-Amerikában? Viszont jól esett, hogy akik felkértek, a végsőkig ragaszkodtak hozzám.

Így az érzelem és a hiúság legyőzte az értelmet. Hozzá kell azonban tenni, hogy 2014 és 2016 között összesen három külföldi közvetítésem volt a rádióban. 2014-ben a berlini úszó-Európa-bajnokságról, egy évvel később pedig a milánói kajak-kenu világbajnokságról tájékoztattam a hallgatókat. A harmadik volt idén a riói olimpia.

Novotny Zoltán a régi rádiós iskola egyik utolsó mohikánjaFotó: Polyák Attila - Origo

Egyik útra sem egyedül mentem. Rióban hárman voltunk kint rádiósok. Viszont abban kollégáim sem tudtak segíteni, hogy az uszoda vagy a birkózócsarnok meredek lépcsőfokait megmásszam. Ezek voltak számomra a brazil városban a legnehezebb pillanatok.

Egy kollégám hallgatta önt a női kajak négyes 500 méteres versenyéről. Ez volt a magyar küldöttség utolsó, nyolcadik aranyérme ezen az olimpián. A verseny után a pályatárs felhívott, és azt mondta, hogy a Novotny ezt az aranyat úgy közvetítette, mintha a Kossuth téren a tisztavatáson lenne.

Igen, ezt más is mondta már. Kérdezték, miért maradt el a mindent elsöprő lelkesedésem? Más úgy fogalmazott, hogy nem érti, miért nem ordítottam. Nem üvöltöttem, ez tény.  Még most is előttem van az egész történet. A magyar hajó 250 méternél, azaz a táv felénél tisztán vezetett. Ekkor ránéztem a mellettem lévő számítógépre, a masina a mieinket az ötödik helyre tette, a gépen Új-Zéland volt az első, míg a fehérorosz, német és magyar egység nem volt az első háromban.

A Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Csipes Tamara és Fazekas-Zur Krisztina győzelme a női kajak négyesek 500 méteres döntőjében RióbanForrás: MTI/Kovács Tamás

Ilyenkor a riporter két dolgot tehet. Vagy kitart saját igaza mellett, vagy a gépnek hisz. Az elsőt választottam, miközben tettem egy

én nem lehetek ekkora hülye megjegyzést. Mire idáig eljutottam, már csak 100 méter volt hátra, a verseny egyre szorosabb lett. Bevallom, ekkor már nem tudtam kellőképpen felpörögni. De nemcsak ez volt az oka annak, hogy a szokásosnál is visszafogottabb voltam, hanem Hosszú Katinka is.

Ő hogy kerül bele ebbe a történetbe?

Amikor Hosszú a 200 méteres hátúszás döntőjére készült, azt mondtam a közvetítésben, hogy ha ezen a távon is győz, ő lesz az első olyan magyar sportoló, aki egy olimpián négy egyéni aranyérmet nyer. Ugyan Keleti Ágnes az 1956-os melbourne-i játékokon szintén négy aranyat szerzett, de abból az egyiket a kéziszercsapat tagjaként, míg hármat egyéniben.

„Egy kicsit elkiabáltam Hosszú Katinka negyedik győzelmét Rióban“Forrás: AFP/Odd Andersen

Hosszú végig vezetett, majd ezüstérmes lett. Kicsit dühös voltam, mert úgy éreztem, elkiabáltam Hosszú negyedik aranyérmét.  Pár nappal később meg jött a női kajak négyes. Tudtam, hogy ha nyernek, akkor Kozák Danuta lesz az első nő a világon, aki egy olimpián három aranyat nyer ebben a sportágban. Tudtam, hogy magyar győzelem esetén Csipes Tamara lesz a negyedik olyan magyar sportoló, akinek az édesapja is olimpiai bajnok volt. De erről egy szót sem szóltam a verseny előtt. A végén meg gyorsan elhadartam. Ennek a közvetítésnek ez a története.

Pályafutásának ez volt az utolsó olimpiai közvetítése?

Ha megérem, 2020-ban nyolcvanéves leszek, mit keresnék én a japán fővárosban? Különben is, egy súlyemelő Világkupa-versenyen jártam már ott, tehát hiányérzetem sem lehet. Azok emlékezetes napok voltak.

Tokió, kilátás a városi önkormányzat tornyábólForrás: Gaál Csaba

A nemzetközi szövetség elnökségének bolgár tagja az egyik reggel kétségbeesetten közölte, hogy a felesége zuhanyzás közben leguggolt, és nem tud felállni, mert beszorult a fürdőkádba. Ennyit a japán szállodai szobák és fürdőszobák méretéről.  Válaszom az, hogy normális esetben egészen biztosan a női kajak négyes 500 méteres versenye volt életem utolsó olimpiai közvetítése. Nekem Tokiót el kell felejteni.

Önnél sosem lehet tudni.

Ez mondjuk igaz. Erről a britek evezőse, Steve Redgrave története jut az eszembe. Redgrave 1984 és 1996 között négy olimpián négy aranyérmet nyert. Atlantában azt mondta, hogy befejezte, soha többet nem látják őt ötkarikás játékokon versenyezni. Erre mi történt? Megjelent Sydney-ben, és megnyerte pályafutása ötödik olimpiai bajnokságát.

A brit evezős Steve Redgrave egymás után öt olimpián nyert aranyérmetForrás: AFP/Emmanuel Dunand

Szóval, nem tervezem a tokiói utat, de mit lehet azt tudni? Ezzel együtt szerintem nincs semmilyen komoly esélye annak, hogy a tokiói olimpiáról közvetítsek.

Meg az embernek muszáj önkritikusnak lennie. A beszédem érezhetően lassabb, mint pár esztendeje. Talán akad már egy-két hangképzési hibám is. A hangom szerencsére még a régi, és a stílusom sem változott. A világot ma is úgy látom, ahogyan tizenévesen. Sportolóközpontú ember voltam és maradtam. Azt mondják rólam, hogy az úgynevezett régi (rádiós) iskola egyik utolsó mohikánja vagyok.

Egy picit térjünk még vissza a riói kajak-kenu versenyekre. 1996-ban Vass István Zoltán többek között azért fejezte be Atlantában sportriporteri pályafutását, mert nem akarta azt megélni, hogy elront egy kajak-kenu befutót. Azaz, hogy mást mond be győztesnek, mint aki valójában nyert. Mindez nem futott át a fején akár 2008-ban Pekingben, akár négy évvel később Londonban? Hiszen ezeken az olimpiákon is ön közvetítette a kajak-kenut.

Egyáltalán nem. Pista mindig is közéleti riporternek tartotta magát. Őt eléggé zavarta, hogy a sport az egyes médiumok szervezeti felépítésében valahol a hátsó sorokban helyezkedett el. Mást ne mondjak, a napilapokban is az utolsó oldalon vannak a sporthírek.  Szóval, Vass többre vágyott ennél. Nagyon sajnálom, hogy elfordult a sporttól, mert egy kitűnően közvetítő, egyedi humorú és roppant művelt kolléga volt. A kérdésre visszatérve, azt hiszem, én már megengedhetem magamnak a tévedést. Ami nem jó dolog, de ezen görcsölni még rosszabb.

„Ha elrontok valamit, nevessenek ki, de azért ennél vannak fontosabb dolgok is az életben“Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha elrontok valamit, nevessenek ki, de azért ennél vannak fontosabb dolgok is az életben. Sosem felejtem el, amikor tavaly egy nappal a finálék előtt megérkeztünk a milánói kajak-kenu vb-re. Az első, akivel találkoztam, a Magyar Televízió riportere volt. A kolléga közölte, hogy inkább hazamegy, mert innen lehetetlenség közvetíteni.  A riporterállást valóban nem ideális helyre építették, mert a pálya utolsó 200 méteres szakaszából 120 métert nem lehetett látni. A 200 méteres versenyszámoknál ez remek dolog. Aztán eljött a szombat, majd a vasárnap, a rádióközvetítések rendben elhangzottak, semmiféle hiba nem történt. Ezért mondom azt, hogy felesleges az ilyen dolgokon az embernek izgatnia magát.

A nyolcvanas években az ön keze alatt formálódott és alakult ki minden idők legjobb rádiós sportszerkesztősége. Osztályvezetőként olyanokkal dolgozhatott együtt, mint a már említett Vass István Zoltán, vagy Radnóti László, Molnár Dániel, Török László, Deák Horváth Péter és Bárdos András. Ez a csapat aztán lassan szétesett, és ma már Deák Horváth mellett ön maradt hírmondónak. Nem rossz érzés ebbe belegondolnia?

Az élet már csak ilyen. A Magyar Rádió történetében a sport mindig is fontos szerepet töltött be.

Pluhár István és Szepesi György két egészen kiemelkedő egyéniség volt. Az ön által felsoroltak valóban egyfajta riporteri Aranycsapatot alkottak. Hozzáteszem azonban, hogy Bárdos András például nem jutott el rádiósként olimpiára. Az 1988-as szöuli játékokon dolgozó hat közvetítő ember – Vass István Zoltán, Török László, Deák Horváth Péter, Molnár Dániel, Radnóti László és jómagam – tényleg egészen kiemelkedő munkát végzett.

A kanadai Ben Johnson futását Deák Horváth Péter közvetítette az 1988-as szöuli olimpiánForrás: AFP/Romeo Gacad

De ugyanilyen jó volt a tizenkét évvel későbbi olimpián felvonuló társaság, amely akkorra kiegészült Siklós Erikkel és ennek a cikknek az írójával, ellenben elveszítette Vass István Zoltánt. Nem tudom, mennyire tűnik fel az olvasóknak, hogy ebbe a csapatba alig került be új ember. A fluktuáció nagyon kicsi volt.

Viszont amit mindig szem előtt tartottam, hogy az orgonasíp-rendszer ne sérüljön. Fontos volt, hogy a csapatban legyenek idősebb, tapasztaltabb kollégák és fiatalok is. Erre még Szepesi György tanított meg. Aki amúgy a 2000-es olimpián Igaly Diana bronzérmét közvetítette egy szál telefonon. Ki is vezették szegényt a rendezők, mert túl hangosan beszélt a lőtéren.

Szokta még nézegetni az Osztálynapló című könyvét?

Ó, igen, sokszor. Nagyon meglepett, amikor a hetvenedik születésnapomra megkaptam ezt az egyedi művet, amelyben hetvenen írták meg rólam emlékeiket. Hetven különböző foglalkozású, korú, habitusú ember.  A műveket olvasva arra jöttem rá, hogy vannak, akik nagyon jól ismernek, és akadnak, akik az évtizedek során alaposan félreismertek.

Novotny Zoltán Osztálynaplójába Kemény Dénes is írt egy fejezetetFotó: Szabó Balázs [origo]

A könyv szerzői között volt a parlament akkori elnöke, Schmitt Pál, Aján Tamás, a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elnöke, vagy éppen Kemény Dénes, a magyar vízilabda-válogatott egykori szövetségi kapitánya. Ebből a könyvből összesen egy példány készült, ezt odahaza őrzöm. Egy ideig az összes írás fent volt az interneten, de ma már nem lehet ezeket megtalálni.

Ebben a könyvben van egy nagyon érdekes mondat. Úgy szól, hogy a vonatkerék a sínen természetes, tíz centivel arrébb viszont tömegkatasztrófa. Ezzel a gondolattal próbálták meg jellemezni az ön egész életét. Telitalálat?

Maradjunk abban, hogy van benne igazság.

Egész életemben a sodródás és a határozott, tudatos vezetői magatartás váltotta egymást.  Amikor azt a feladatot kaptam, hogy hozzam létre a rádió sportszerkesztőségét, nagyon határozottan tudtam, kiket akarok oda felvenni. A sodródás viszont talán a magánéletemet vagy egyéb tevékenységeimet jellemezte.

Tíz év múlva, azaz 2026-ban lesz még rádiós sportközvetítés Magyarországon?

Nagyon bízom abban, hogy igen. Ha ezt Szepesi Györgytől kérdezné meg, akkor ő nagyon határozottan igennel felelne. Én egy kicsit bizonytalanabb vagyok. Nem abban, hogy lesz-e rádió, mert szerintem arra a következő évtizedekben is szükség van. A közvetítés azonban más dolog. Régebben mindig azt mondtuk, hogy ezzel a műfajjal semmi sem tud versenyre kelni.  Aztán megjelent a televízió, az internet, majd az okostelefon. A rádiós sportközvetítés valóban nagy konkurenciát kapott.

„Szobaújságírókból nem lesznek jó sportriporterek“Fotó: Polyák Attila - Origo

De gondoljunk mindig azokra, akik nem tudnak tévét nézni. Az autóban ülőkre, a munkában lévőkre, a kórházi ágyon fekvőkre, vagy éppen a vakokra. A rádió számukra olyan társ, amelyet nem lenne szabad elvenni tőlük. Ha Magyarországon lenne sportrádió, nem félteném a közvetítés műfaját. Mivel nincsen, azt gondolom: a ma agyonfavorizált interjúk mellett helye kell, hogy legyen a helyszíni közvetítéseknek. Sokszor mondom azt a fiataloknak, hogy szobaújságíróból senki nem lesz jó sportriporter.  Aki az szeretne lenni, az menjen ki a pályákra, beszélgessen a sportolókkal, és ne a tévéből vagy az MTI híreiből, esetleg az internetről szedegesse össze az információkat. Ahogy látom, manapság egyre többen választják ezt a tévutat.