Hajnali részegséget okozó nyári futballmámor

2016 felejthetetlen élményekkel ajándékozta meg a sportkedvelőket. A magyar labdarúgó-válogatott 44 év szünet után kijutott az Európa-bajnokságra, amelyen a várakozásokat felülmúlva nyolcaddöntőt játszott. A riói olimpián a magyar sportolók összesen nyolc aranyérmet nyertek. Jégkorong-válogatottunk fantasztikus mérkőzéseket vívott a szentpétervári világbajnokságon. A Győr és a Veszprém kézilabdázói pedig drámai végjátékban veszítették el a Bajnokok Ligája döntőjét. Élmények, benyomások, impressziók az Origo sportrovatának újságíróitól. 1. rész. 

Hegyi Áron: Soha, de soha nem érhet véget

...varázsolj nekünk valami szépet – úristen, nem hiszem el, hogy még fél évvel később is ezen pörgök,

és ezt a – bocsánat, de ez az igazság – zs kategóriás kamuslágert dúdolom magamban,

ha meglátok egy focilabdát, vagy akár csak egy játékra váró, üresen ásítozó focipályát.

„Ha meglátok egy focipályát, egyből a nyári, franciaországi Európa-bajnokság jut az eszembe” (Hegyi Áron) Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Ezt is megértem! 2016 nyarán Franciaországban, a labdarúgó Európa-bajnokságon dolgozhattam. Méghozzá egy olyan Eb-n – és ez a legfontosabb –, amelyiken résztvevőként ott volt a magyar válogatott. Pedig már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ha én nem is látom világversenyen a magyar fociválogatottat, de majd az unokám 2096-ban ott lehet egy 54 csapatos Eb-n, hogy szurkoljon a fiúknak.

A portugál Ricardo Carvalho (balra) és Németh Krisztián a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon Forrás: MTI/Illyés Tibor

Úgy örülök, hogy nem így lett! Amikor azt mondják, hogy életre szóló élmény, akkor az emberek többsége arra gondol, hogy ha karácsony előtt összefutnak a városban megnézni egy BL-meccset, akkor a következő mederben folyjon a beszélgetés:

Mi újság?
Minden oké. Csoportelső lesz a Real?
Gondolom, igen. Marseille-ben a vonulás, mekkora volt, te atyaég!
Minden hónapban legalább egyszer megnézem a videót.

Végül nem nyertünk Eb-t – amit nyertünk, az sokkal, de sokkal több, mint egy indokolatlanul túlméretezett ezüst padlóváza. Visszakerültünk a focitérképre, sztárokat adtunk a tornának, külföldi kollégák érdeklődtek nálunk, hogy mi a helyzet a sérültjeinkkel, és hogy az ördögbe lehet ilyen jó 40 évesen a pizsamanadrágos sztárkapusunk.

A pizsamanadrágos sztárkapus, Király Gábor idén elbúcsúzott a magyar válogatottól Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mert ez a nyár – olimpia ide vagy oda – arról szólt, hogy tízezrek keltek útra azért, hogy az előzetesen az Eb második leggyengébb csapatának tartott magyar válogatottnak szurkoljanak, és utána ezekről a tízezrekről cikkeztek világszerte (nem úgy, mint az oroszokról), arról, hogy olyat még nem láttak (békeidőben), mint a marseille-i vonulás. Mi meg olyat nem láttunk még életünkben, mint amit a magyar válogatott művelt abban a júniusi két hétben, amikor focizni tanítottuk az osztrákokat, az izlandiakat és a portugálokat (volt valami belgák elleni meccs is, de arra nem vesztegetünk karaktereket) – amikor az angyalföldi tippmixelde előtt „Hajrá, magyarok!” volt a bevett köszönési forma, és szó szerint megőrült az ország a magyar fociválogatottért.

Kerényi Ervin: Kerékpáron józan-részegen

Iszonyú sok sör ömlött a nyakamba néhány másodperc alatt. Egyébként sem vagyok oda a sörért, azért pedig végképp nem, ha a ruhámon és a bőrömön folyik végig. De most nem zavart, egy picit sem. Mert soha nem éreztem még ilyen fura boldogságot.

Az Európa-bajnokság végén szurkolók ezrei köszöntötték a Franciaországból hazatért magyar válogatottat Fotó: Mudra László – Origo

(Két órával korábban.) Három percig sem tartott, amíg lezártam a kerékpáromat a margitszigeti atlétikapálya mellett, ennyi mégis elég volt, hogy szem elől veszítsem a barátaimat. Mellettem épp másztak át a kerítésen. Amint átugrottak, a biztonsági őr üldözőbe vette őket. Most kéne ugrani, hiszen elfoglalt a szekuriti – gondoltam magamban. Markoltam a vasrudat, még utoljára hátranéztem. Á! Megvannak, beálltak a sorba. De mekkora sorba. Még 30 perc volt a kezdő sípszóig. Biztosra vettem, hogy nem fogunk bejutni. Hihetetlen mennyiségű ember akart bepréselődni a margitszigeti kivetítő elé.

Úristen, mi itt nyerni fogunk! Fotó: Mudra László – Origo

Fogalmam sincs, hány ismeretlen dörgölőzött hozzám, és hány idegennel kötöttünk határozatlan idejű izzadságszerződést, de bent voltunk, a válogatott pedig ott volt pár percre a meccstől, amelyre harminc évet várt Magyarország. Mondjuk én csak húszat, de rendesen megéheztem ezen a hosszú és sok csalódással kikövezett úton.

Alaba rögtön eltalálta a kapufát. Annyira koncentráltam, hogy szinte magányosan léptem egyik lábamról a másikra az óriási tömeg közepén. Ráztam a fejem, hatalmába kerített a válogatott sorsdöntő mérkőzéseivel összenőtt keserű érzés. De amilyen hirtelen jött, olyan biztosan párolgott el az idő múlásával. Királyék hite kezdett átragadni az óriáskivetítő előtt feszülten bizsergő 10 ezer emberre is. Rám is.

Nem erről a biztonsági őrről mesélt Kerényi Ervin Fotó: Mudra László – Origo

Aztán a 62. percben valami totálisan szürreális dolog történt. Szalai Ádám begyötörte az osztrák kapuba élete legfontosabb gólját, elszabadult pokol, ömlött a sör, repült a papírpohár és a szendvics, akinek volt torka, az ordított. Tudtuk, hogy ünneplés lesz, ha vezetést szerzünk, de erre nem lehetett felkészülni. Majd jött Stieber is, finoman átemelte, egy pillanatra megint megállt az idő, hogy aztán újra felrobbantsa a szigetet az euforikus pogó.

Micsoda meccseket játszottunk Franciaországban Fotó: Polyák Attila - Origo

Józan részeg voltam, fogalmam sincs, hogyan jutottam el a Jászai Mari térig, de arra tükörsimán emlékszem, hogy előtte és azóta sem bicikliztem ilyen jót Budapesten. Könnyedén csorogtam a sűrű embertömegben, kerülgettem a vidáman ugráló piros-fehér-zöld akadályokat. A Nyugati pályaudvarnál már egyértelművé vált, hogy az éneklő szurkolók elfoglalták a Nagykörutat, és itt egy nagyon spontán, nagyon emlékezetes buli van születőben.

Spontán szurkolói ünneplés a Nagykörúton Forrás: Origo

Az éjjel soha nem érhet véget az Oktogonon, pacsizás a dudáló autósokkal és összekacsintás az ellehetetlenített villamosvezetővel a Király utcánál, Himnusz és görögtűz a Wesselényi utcánál. Mindenki idegen, de mindenki együtt örül, pedig csak egy focimeccset néztünk meg. Az én mosolyomat láttam az ő arcukon is. Soha nem találkoztunk, és nem is fogunk többet, de azon az estén összekötött minket valami, amit korábban soha nem éreztünk...

Mártha Bence: Könyörgés (a rovatvezetőnek)

Tizennégy éves voltam, amikor életemben először válogatott meccsen voltam. A nemzeti csapat találkozóin való megjelenés egyből szokássá, amolyan keserű, mély öniróniával átitatott hobbivá vált, hiszen öröm nem volt benne szinte soha. Mégsem mondtam olyat egyik megalázó vereség után sem, hogy én többet nem megyek. Ha mondtam is, akkor is ott voltam a következőn.

Király Gábor hatalmas mackónadrágja Forrás: Sputnik/Vitaliy Belousov

Aztán időszakosan munkahellyé váltak a stadionok, és bár egészen más tudósítóként részt venni egy meccsen, szép halommá gyűltek a válogatottmeccsek jegyei 1990. március 28-tól kezdve. Arról persze álmodni sem mertem, hogy egyszer egy nagy nemzetközi tornán fogok szurkolni a csapatnak, de láss csodát, 2016 nyarán eljött a lehetőség. Az Origo két tudósítóval volt jelen Franciaországban, és az ilyen események alatt szabadságstop van érvényben, ezért komoly csatákat kellett vívnom a rovatvezetővel, hogy engedjen el két napra. Azzal érveltem, hogy 25 évnyi szenvedéssel rászolgáltam arra, hogy szurkolóként vegyek részt egy ilyen eseményen.

Egész Európa ámulva nézte a magyar szurkolókat Franciaországban Forrás: AFP/Jean Christophe Magnenet

Lyonban, a portugálok elleni mérkőzésen minden álmom beteljesült. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem, pedig ez elég ritkán fordul elő az ilyen nagy dolgok esetében. Számtalan világversenyen néztem a szökőkútban részegen pancsoló skótokat, a vidám narancshullámként vonuló hollandokat, és inkább csak bíztam benne, mint hittem, hogy egyszer magyar szurkolókkal vonulhatok majd együtt egy idegen ország városában.

Meccs előtt Marseille-ben (Magyarország–Izland 1-1) Forrás: AFP/Jean-Christophe Magnenet

Bár a helyszíni beszámolók szerint a marseille-i vonulás volt az igazi, én pont azt kaptam Lyontól, amire vágytam. A magyar szurkolók hömpölygő tömege, a magyar dalok, meg úgy általában az egész Európa-bajnokság felfoghatatlan csodaként elénk hulló hangulata olyan élmény volt, amit magával visz örökre, aki átélte.

Egy csók, egy gól és más semmi Forrás: Sputnik/Vitaliy Belousov

És itt nem arról volt szó, hogy a csoportgyőzelemért játszottunk Portugáliával, hanem arról, hogy egyáltalán ott voltunk. Színpadra léphettünk ott, ahol korábban csak statiszták lehettünk, az pedig már tényleg csak a koktélmeggy volt az egészen, hogy nem a harmadik alabárdos szerepét osztották ránk. A lyoni, de még inkább az egész franciaországi kaland bebizonyította, hogy 30 év féktelen mélyrepülés sem irtotta ki a futball szeretetét az országból, és hogy van még ebben az országban olyan ügy, ami mögé önként sorakozik fel mindenki.

A magyar szurkolók marseille-i vonulásának egy pillanata Forrás: AFP/Jean Christophe Magnenet

A szurkoló öröme exkluzív dolog: nem mindenkinek adatik meg, hogy megtapasztalja. Akik ott voltak, amikor a jugók fecnikre szedtek minket, részt vettek az elmúlt három évtized megaláztatásai közül legalább néhányon, azokat kárpótolta a sors Franciaországban. Ők azok, akik a legintenzívebben élték át azt az élményt, ami még a sokkal kevésbé elhivatott szurkolókat is az utcára parancsolta Budapesten. Megérdemeltük. Köszönjük.

Dajka Balázs: Most melyikre bökjek rá?

Azt mondja a főnök, hogy írjak 30 sorban az idei legemlékezetesebb sportélményemről. Egy foci-Eb-vel és olimpiával súlyosbított év után kiemelni egy konkrét élményt, az olyan, mintha egy meccsen sikerülne gólt szerezni ollózva, hatalmas szóló után, majd sarkazva is, és azt mondanák, hogy rá kell bökni az egyikre. Köszi.

Egy csodálatos sportév pillanata a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságról Forrás: Getty Images/2016 Getty Images/Matthias Hangst

Mázlista vagyok, mert ott lehettem Franciaországban az Eb-n, és Rióban az olimpián is, tíz év múlva is előttem lesz a magyar szurkolók marseille-i vonulása, Stieber emelése, Dzsudzsák megpattanós góljai, a közös himnuszéneklések, a „de jó, hogy végre mi is itt vagyunk” érzés. Ugyanígy ott van a B(alázs)-meghajtóban eltárolva Shane Tusup őrült ünneplése Hosszú Katinka aranyai után, Lőrincz Viktor és Imre Géza drámája, Kapás Boglárka mosolya, Szilágyi Áron elképesztő eleganciája, és még egy rakás emlékezetes jelenet.

Kapás Boglárka mosolyát soha nem lehet elfelejteni Forrás: MTI/EPA-EFE/Esteban Biba

Nekem mégis két személyes vonatkozású élmény maradt meg a két nagy eseményről. A francia–német Eb-elődöntő után Marseille még javában ünnepelt, amikor Polyák kollégával az éjszaka közepén betértünk egy giroszoshoz. A helyiek a sok felszerelés és az akkreditáció láttán egyből letámadtak minket, azt tudakolván, honnan jöttünk, és amikor kiböktük, hogy magyarok vagyunk, két férfi rákezdett a Ria-Ria-Hungáriára, egy másik kikért nekünk egy-egy üdítőt, egy Aziz nevű srác meg lelkesen mutatta, hogy van közös képe Kádárral és Nagy Ádámmal, sőt, a védőnek a mezét is megszerezte. Mindez jó két héttel a kiesésünk után volt, épp ezért volt oltári jó érzés, hogy emlékeztek ránk, sőt nyomott hagytunk, mind a csapat, mind az őket elkísérő szurkolók révén.

Mámoros szurkolók a marseille-i Franciaország–Németország Eb-meccs alatt a szurkolói zónában Forrás: Citizenside/(c) copyright citizenside.com/Citizenside/Georges Robert

Rióban az állandó forgatagban akadt némi szabadidőnk, az egyik ilyen lazulás alkalmával eljutottunk a Copacabanára, és ha már ott voltunk, fociztunk egyet a helyi srácokkal. Okosan vacsora után, teli hassal, villanyfényben, félmeztelenül, cipő nélkül. Persze kikaptunk, de nagyjából három perc bosszankodás után ez már mit sem számított, elég volt körülnézni, egyik oldalon az Atlanti-óceán hullámzott, a másikon az utcákat elárasztó embertömeg, és a parton eközben egymást érték a focizó, röplabdázó csoportok. Szavakkal nehéz leírni, milyen érzések öntik el ilyenkor az embert, leginkább abban bíztam, hogy lesz még alkalmam ezt újra átélni.

Egy kis foci a Copacabana homokjában Forrás: AFP/Yasuyoshi Chiba

Ahogyan jó lenne mihamarabb ismételni egy A csoportos hokivébén is. Nem voltam jó kabala a csapatnak, mert amíg Szentpéterváron követtem az eseményeket, nem jött a bravúr, aztán a hazaérkezésem napján legyőztük a fehéroroszokat. A tévé előtt is csodálatos élmény volt, és Apám szülinapi buliján megállt az élet, ahogy az utolsó harmadban tomboltunk az 5-2-es siker minden pillanatát kiélvezve.

Amikor a magyar jégkorong-válogatott legyőzte a fehéroroszokat a szentpétervári világbajnokságon Forrás: AFP/Yuri Kuzmin

A végén pedig kiderült, hogy nem is volt olyan rossz idő előtt hazajönni, mivel még ugyanazon a hétvégén bajnok lettem a Budapest-bajnokságban szereplő csapatommal. Most már csak azt kellene elintézni valahogy, hogy az ember az örömteli dolgokat is olyan intenzitással tudja megélni, mint amikor valami bánat éri. Mennyivel jobb lenne, ha az eufória érzése is kitartana hetekig, nem?

(Cikkünk második részében Juha Pál, Kakas Péter, Pincési László és Újlaky István írását olvashatják.)