Csak egy játszótér a halálos hegycsúcs

A világ legveszélyesebb 8000 méter feletti csúcsának, az Annapurnának a megmászására készül egy román csapat élén az aradi Török Zsolt. Az erdélyi hegymászó lehet az első magyar, aki feljut oda. Mi hajtja fel az embert egy olyan hegyre, ahonnan minden harmadik próbálkozó nem jön le?

Március végén útnak indult egy négyfős expedíció Török Zsolt aradi hegymászó vezetésével a Himalája nyolcezres csúcsai közül arra, amelyet a legveszélyesebbnek tartanak. Három hét akklimatizáció után, valamikor május elején kezdődik a csúcstámadás az Annapurnán.

"Azért van ebben a kétes hírnévben egy kis hisztériakeltés is. Veszélyes hegy az Annapurna, mert rengeteg a lavina, de ezek az elrettentő statisztikák a balesetek száma alapján készülnek. Ha ne adj’ isten az idei szezonban mondjuk a Nanga Parbaton néhány felkészületlen mászó balesetet szenved, akkor jövőre már az lesz a legveszélyesebb" – mondta az Origónak az indulás előtt Török Zsolt, aki tavaly egy vegyes nemzetiségű csapattal sikerrel mászta meg az említett, szintén 8000-es Nanga Parbatot.

A 8091 méteres Annapurna (a név szanszkrit nyelven azt jelenti: az aratás istennője) könyörtelen a mászókkal. Az eddigi csúcstámadók egyharmada vesztette életét a hegyen, például itt szenvedett tragikus balesetet 2012-ben Erőss Zsolt társa, Horváth Tibor. Magyar hegymászónak még sohasem sikerült feljutni az Annapurna csúcsára.

Török Zsolt a Nanga Parbaton Forrás: 4bakancs.com

"A hegymászás művészet. Sokan elsősorban fizikai teljesítményként tekintenek rá, pedig pszichésen jobban igénybe veszi az embert. Nyilván hülyeség azt állítani, hogy testileg nem kell felkészültnek lenni, de nem ezen múlik. Fogalmazzunk úgy, fizikailag rengeteg ember fel tudna mászni a világ legveszélyesebb hegyeire, fejben azonban csak kevesen képesek rá" – magyarázta az erdélyi alpinista, aki felkészülésként nemcsak úszik, biciklizik, hanem ezerszer lejátssza a fejében a filmet, amint éppen a csúcsra tart.

A 40 éves hegymászó nem tart az expedíciótól. "Nem úgy kell felfogni, hogy ott áll az a nagy, gonosz hegy, és arra vár, hogy kinyírhassa szegény hegymászókat. Természetes, hogy a balesetveszély létezik, de az igazság az, hogy kevés baleset történik ok nélkül. Mi, hegymászók, hibázunk, amikor nem vagyunk elég körültekintőek, és kitesszük magunkat a hegyen ránk leselkedő számtalan veszélynek" – mondta Török Zsolt. Úgy gondolja, nem a hegy félelmetes, hanem amit az emberek mondanak róla, de az is igaz, hogy "a hegyet, amitől nem félsz, nem akarod megmászni, maximum edzésként felszaladsz rá".

Magyar ember, román hegymászó

Török Zsoltot nem érdekli, milyen nemzetiségű, akivel mászik, csak jó ember legyen. Az aradi születésű alpinista nem visz magával magyar zászlót, sőt az expedíció célja kimondottan a román hegymászás népszerűsítése. "A magyar–román ellentét még mindig kijátszható kártya, de én nagyon utálom. Csak arra jó, hogy egy múltbeli konfliktust életben tartanak, és az erdélyi magyarok saját magukat szigetelik el. Az számít, hogy valaki jó ember-e, mert ha igen, akkor azzal lehet együtt élni – akár kisebbségben, akár többségben" – mondta erről.

"Még mindig vannak hegyek, amelyeket csak maroknyi nagyon felkészült, kiváló mászó tudott meghódítani. Az Annapurnáról majdnem 200 hegymászó jött le sikeresen, igaz, ehhez mérten iszonyú magas a halálos balesetek száma." (A 158 sikeres csúcsmászóra 2010-ig több mint 60 haláleset jutott.)

Sokféle veszélyre kell felkészülni. Tavaly, amikor Török Zsolt a csapatával a Nanga Parbatot a Rupal oldalról mászta, a Diamir oldali alaptáborban tálib fegyveresek kilenc hegymászót lemészároltak, ezért a hatóságok evakuálták a külföldieket. Török szerint azonban jöhet lavina, sziklaomlás vagy terroristatámadás, a legnagyobb veszélyforrás mindig maga a hegymászó. Sem edzésként modellezni, sem a szobából megítélni nem lehet egy 7500 méter fölött járó hegymászó tetteit, ott az ember egyedül van, és az dönti el, hogy életben marad-e, hogy képes-e tiszta fejjel döntéseket hozni – tette hozzá.

"A csúcstámadásnál egyedül vagy" Forrás: 4bakancs.com

Éppen ezért a hegymászás csak egy bizonyos magasságig csapatsport, aztán eléri az ember az úgynevezett halálzónát, és onnantól tudnia kell, hogy egyedül van. "Ott fenn egyetlen rossz döntés is azonnal az életébe kerül az óvatlan mászónak, mert bizonyos magasság fölött már borzasztó ritka, hogy egy magára maradt, magatehetetlen hegymászót meg lehet menteni. A csúcstámadás magányos dolog, olyan magasságban már mindenki maga határoz, hogy elindul, vagy visszafordul."

Török józan mászónak tartja magát, ő például képes volt a Himalája egy másik nyolcezrese, a Cso-Oju csúcsától 50 méterre visszafordulni, miután öt éjszakát töltött fenn a hegyen, és ezalatt háromszor próbálkozott csúcsmászással. "Az az 50 méter valójában egy durván egy kilométeres plató lett volna, azaz nagyjából két órát kellett volna másznom: egyet oda, egyet vissza. Úgy döntöttem, túlságosan kimerült vagyok hozzá, és visszafordultam. Ezért az alaptáborban sok elismerést kaptam a többi hegymászótól, mert sokan vannak, akik képtelenek visszafordulni, és inkább kockáztatják az életüket."

Csak a saját szememnek hiszek

"Ez az eset a Cso-Ojun más miatt is fontos volt nekem. Minthogy a hegymászás általában az önismeretről szól, én azt tanultam meg magamról, hogy józanul döntök, de csak a saját szememnek hiszek. Özönlöttek le az emberek a hegyről, mindenki mondta, hogy lehetetlen felmenni, meg se próbáljam. De én úgy voltam vele, nem megyek el innen úgy, hogy meg sem próbáltam. Tudni kell, hogy a serpák a pénzüknél vannak akkor is, ha nincs csúcstámadás, ezért hajlamosak nagyot mondani, hogy minél előbb mehessenek haza. Én felmásztam a négyes táborig, aztán egyszer egy hóvihar, egyszer a mellig érő hó, egyszer pedig a kimerültség miatt nem értem fel a csúcsra. De megpróbáltam."

De vajon sikeres lehet-e egy expedíció úgy, hogy nem sikerül feljutni a hegycsúcsra? Különösen annak fényében érdekes kérdés ez, hogy a statisztikák szerint a legtöbb hegymászót nem mászás, hanem ereszkedés közben éri baleset: túlbecsüli a saját teljesítőképességét, és nem marad ereje leereszkedni a hegyről. Ez történt Erőss Zsolttal is a Kancsendzöngán. "A csúcson nem vár ajándék. Úgy gondolom, fontos szerepe van a csúcsmászásnak, de a hegymászóknak nemcsak a hegytetőn töltött pár perc fontos, hanem az egész élmény. Minden, amit megtapasztalsz mászás közben, amit megtudsz magadról, amit átélsz. Aki csak a csúcsra akar felkapaszkodni, az nagyobb veszélynek van kitéve, mint a pszichésen felkészült hegymászók. És itt távolról sem arról van szó, hogy valaki oxigénnel mászik-e, vagy sem. Én nem nézek le senkit, aki viszi magával a palackokat. Inkább csodálom, hogy van ereje cipelni őket."

Cătălin Neacșu, Török Zsolt, Cristian Țecu és George Porancia Forrás: 4bakancs.com

Erőss Zsolt és Kiss Péter tragédiája után komoly viták bontakoztak ki a hegymászással kapcsolatban, és bár a témában legkevésbé sem járatos emberek véleményét érdemes a helyén kezelni, azt az egy érvet nem oktalan körüljárni, vajon egy családos ember számára nem felelőtlenség-e az életét kockáztatni.

"A hegymászó alapvetően egoista, ezt el kell ismerni. Olyan, aki nem hajlandó lemondani az álmairól. Be kell vallanom, én sem vagyok elég erős hozzá, hogy megtegyem, ráadásul eredményorientált mászó vagyok, kifejezetten keresem a veszélyes hegyeket. Igen, felelőtlenség, hiszen mind tudjuk, hogy az életünkkel játszunk, de nem úgy indulunk neki a hegynek, hogy veszélyforrást látunk benne. Ez egy csodálatos és veszélyes feladat, de nekünk csak egy játszótér. Muszáj félni tőle, de nem úgy, hogy az ember agya folyamatosan azon jár, mi történik vele a következő lépés után, hanem úgy, hogy minden idegszálával a feladatra koncentrál, hogy ne kerülhessen váratlan helyzetbe. Nincs még kétéves a kisfiam, de eszembe sem jut úgy búcsúzkodni tőle, mintha soha nem látnám többé. Az a két hónap is elég hosszú lesz, míg nem láthatom" – mondta erről Török Zsolt.

Úgy gondolja, a hegymászás azon emberek sportja, akik nem hagyták maguk mögött a gyermeket, akik egykor voltak. "Gyerekként az ember álmodozik, nagy dolgokat akar elérni, de aztán felnő, beáll a sorba, és már nem tör az ég felé. Szerintem a hegymászóban az a különleges, hogy folyamatosan keresi a határait, és próbálja minél alaposabban megismerni önmagát – és ezért a küldetésért a lehető legszélsőségesebb, legmerészebb dolgokat is bevállalja. Mert tudni akarja, kicsoda ő, és mire képes."

Az Origo rendszeresen beszámol majd az Annapurna-expedíció helyzetéről.