Senki nem vesz feleségül egy nőt, aki focizik
Az afgán nőknek óriási kitörési lehetőséget jelent a sport, de nemcsak az általában sokkal felkészültebb ellenfelekkel, hanem a társadalmi előítéletekkel is naponta meg kell küzdeniük. Bár az utóbbi években javult helyzetük, ma is fenyegetik és megvetik őket, edzés közben nem érzik magukat biztonságban, ám ha sikerül eljutniuk egy külföldi versenyre, akkor úgy szárnyalnak, mint a kalitkából kiszabadult madarak.
Junusz Popalzaj, az Afgán Röplabda-szövetség elnöke merész tervet vett a fejébe, amikor eldöntötte, megpróbálja felfuttatni országában a strandröplabdát. Ez több okból sem lesz könnyű feladat, elég csak annyit említeni, hogy az országban mindössze három, nem túl jó minőségű strandröplabdapálya van, és a szigorú vallási előírások miatt nem valószínű, hogy valaha látni fogunk bikinis afgán strandröplabdázókat.
"A röplabda a három legnépszerűbb sportág között szerepel Afganisztánban a foci és a krikett mellett. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk meghonosítani a strandröplabdát az országban, még úgy is, hogy nincs tengerpartunk, hiszen csak homok kell hozzá. Ez nem túl költséges sportág, és majdnem olyan, mint egy egyéni sport, hiszen csak két fő kell csapatonként, szemben a teremben űzött változattal, amelyben hat játékos van egyszerre pályán" - indokolta az első hallásra furának ható ötletet Popalzaj.
A röplabda főleg az ország északi és keleti részeiben terjedt el, hiszen a pályát gyakorlatilag bármilyen sík talajon könnyen ki lehet jelölni, a hálóhoz pedig egy elég egy darab kábel, amit kifeszítenek két pózna közé.
Az edzők csak a férfiakkal foglalkozhatnak
Békeidőben erős röplabda-válogatottja volt Afganisztánnak, a játékosok közül többen is a szovjet, majd később az orosz bajnokságban játszottak, de a háború mindent megváltoztatott, bár az emberek továbbra is eljártak a falusi pályákra sportolni, de ez messze van a szervezett keretek között zajló sportolástól.
Ennek a hatását a válogatott is megérzi, amikor olyan játékosokat tesztelnek, akik régóta röplabdáznak, érződik rajtuk, hogy a labdakezelésben egész ügyesek, de a szabályokról és a taktikáról kevés fogalmuk van.
"Sok erőfeszítésükbe kerül, mire sikerül elsajátítaniuk azt a technikát, a mozdulatokat, amelyek a mai röplabdában elterjedtek, de hat hónap alatt nehéz megváltoztatni húszéves berögződéseket" - mondta Popalzaj, hozzátéve, hogy a strandröplabdás válogatóra sok olyan jelentkező érkezett, aki életében először lépett homokos pályára.
Szerinte nincs már messze az a pillanat, amikor Afganisztán női strandröplabda-párost nevez majd nemzetközi versenyre. "A nemzetközi szövetség szabályzata nem kötelezi a csapatokat arra, hogy ugyanolyan egyenruhában játsszanak, mint a többiek, vagyis az afgán nők játszhatnak olyan szerelésben, amely megfelel a vallási előírásoknak" - magyarázta a szövetség elnöke, hozzátéve, a társadalmi normák továbbra is nagyon szigorúak az országban, éppen ezért a szövetség által alkalmazott edzők csak férfi strandröplabdázókat készíthetnek fel.
100 méteres síkfutás hosszú nadrágban
Az afganisztáni nők helyzete sok tekintetben javult, amióta a tálib rezsimet 2001-ben elsöpörte az amerikai invázió. A tálibok szélsőségesen puritán vallásértelmezése lényegesen elütött az országban hagyományosan gyakorolt, viszonylag toleráns iszlámtól, a nőkre kivetett szabályok a legkonzervatívabb törzsi vidékeken kívül szokatlan, gyakran embertelen korlátozásokat jelentettek. 2001 óta számottevő előrelépés, hogy a nők újra járhatnak iskolába, egészségügyi ellátáshoz juthatnak, és munkát is vállalhatnak, bár az ország sok területén a mai napig nagy kockázatot vállalnak ezekkel a hétköznapinak tűnő tevékenységekkel. Az egész testet takaró burka viselése nem kötelező többé, noha sokan egyébként is hordják.
A változás a sport terén is megfigyelhető, a londoni olimpián szereplő hatfős afgán küldöttségében például a futó Tamina Kohisztani személyében egy nő is helyet kapott. A most 24 éves Kohisztani 100 méteres síkfutásban indult Londonban, és bár 14,42 másodperces idejével utolsó lett a selejtezőben, így is egyéni rekordot döntött.
"Azzal, hogy ott lehettem az olimpián, szerettem volna egy olyan üzenetet közvetíteni az afgán lányok felé, hogy ha kellően tehetségesek, akkor a sport révén nemzetközi versenyekre is eljuthatnak, és ami a legfontosabb, dicsőséget hozhatnak az országuknak" - mondta a versenyen fejkendőben, hosszúujjú mezben és hosszú nadrágban futó Kohisztani, a harmadik afgán nő, aki elmondhatja magáról, hogy olimpián szerepelt.
Sokáig úgy tűnt, nem Kohisztani lesz az egyedüli afgán lány a londoni olimpián, a bokszoló Szadaf Rahimi ugyanis szabadkártyát kapott. Rahimi 14 évesen kezdett bokszolni, az inspirációt a legendás Muhammad Ali lánya, Leila jelentette a számára. "Amikor őt láttam, akkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy egy nő is bokszolhat" - nyilatkozta Rahimi, aki a nővérével együtt heti háromszor edzett.
Bár a szüleik teljes mellszélességgel támogatták őket, sokan ellenezték, hogy nőként bokszoljanak, voltak, akik meg is fenyegették az apjukat, amiért engedte a lányokat edzeni, ahelyett, hogy otthon ültek volna. A sportkarrierje mellett újságírónak készülő Rahimi tavaly februárban a nemzetközi szövetség által szervezett edzőtáborba utazott, hogy felkészüljön az olimpiára, és itt találkozott először olyan kaliberű társakkal, akik Londonban is vártak volna rá.
Nem engedték indulni a bokszolónőt
Eleinte naponta kétszer-háromszor is padlóra került a leütésektől, majd kezdett belejönni, és egyre magabiztosabban mozgott a ringben. "Biztos vagyok benne, hogy úgy fognak csépelni, mint egy bokszzsákot. Akár nyerek érmet, akár nem, azzal, hogy bokszolok, a bátorságot testesítem meg" - mondta Rahimi, akinek először tavaly májusban törték le a lelkesedését, amikor a kínai vébén nyolcvan másodperc után leállították a meccsét, mert annyira nem volt egy szinten ellenfelével.
Az igazi KO-val aztán egy héttel az olimpia előtt szembesült a 18 éves lány, amikor a nemzetközi szövetség nem engedte indulni az olimpián, mondván, a nála erősebb ellenfelekkel szemben veszélyeben lenne a testi épsége. Rahimi ennek ellenére nem adta fel, és kimondott célja, hogy 2016-ban bokszolhasson a riói olimpián.
Annak ellenére, hogy a tálib rezsim alatt a nők nemhogy nem játszhattak, nem is nézhettek focimeccseket, a labdarúgás a nők körében is nagyon népszerű Afganisztánban. Az országnak már női csapata is van, amiben nagy szerepet játszott egy korábbi válogatott focista, Szaboor Walizada, aki az iskolákat járva toborzott futballozni vágyó lányokat.
Nem engedték játszani, öngyilkos akart lenni
Jelentkezőkben nem is volt hiány, sokkal nehezebb feladata volt akkor, amikor a lányok családját kellett meggyőzni arról, engedjék őket játszani. "Imádom a focit, ez a mindenem, és amikor játszom, elfelejtem a gondjaimat, és csak boldogságot érzek. Amikor a családom le akart beszélni a fociról, és nem engedtek játszani, öngyilkosságot kíséreltem meg. Számukra a sportolás azt jelenti, hogy rossz lány vagy, aki minden férfival összeszűri a levet, és azt gondolják, senki nem fog feleségül venni egy nőt, aki focizik" - mesélte a válogatott egyik játékosa, Kalida Popal.
A válogatott egy olyan pályán készült heti három alkalommal, amelyen a NATO-egységek helikopter-leszállópályának használtak, emiatt többször is előfordult, hogy félbeszakadt az edzés. Az afgán nőifoci-válogatott eleinte csak a női NATO-katonák ellen játszott, majd 2008 óta a nemzetközi mezőnyben is kipróbálták magukat, de első hivatalos győzelmükre 2012-ig kellett várni, amikor 2-0-ra verték Katart. Wahidi Wahidullah, a csapat edzője szerint játékosai sokkal felszabadultabbak, amikor külföldön vannak, és nem zavarják őket az otthoni előírások.
"Amikor a kabuli stadion edzőtermében vagyunk, akkor is azt látom rajtuk, hogy nem érzik magukat biztonságban. Amikor meccsre megyünk, akkor folyton a külsőségekkel foglalkoznak, például olyan dolgokkal, hogy el van-e takarva a fejük, ami kihat a koncentrációjukra, és nem tudják a legjobbjukat nyújtani" - panaszkodott az edző. Ugyanezt erősítette meg a középpályás Sabra Azizi. "Amikor Bangladesbe mentünk, akkor szinte szárnyaltunk, olyanok voltunk, mint a madarak, akik kiszabadulnak a kalitkából. Azt gondoltam magamban, végre igazán élvezhetem azt, ami a legnagyobb örömöt okozza számomra".
Nekik sem könnyű
A londoni olimpia előtt komoly hírértékkel bírt, hogy Szaúd-Arábia a játékok történetében először indít női sportolókat. A szaúdiakkal kapcsolatban korábban az is felmerült, hogy kizárják őket az olimpiákról, miután sokáig úgy tűnt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hiába presszionálja őket. A híresen konzervatív országban az utasítások ellenére sem rendeztek selejtezőket a nőknek, ami nem volt meglepő annak fényében, hogy az állami iskolákban mindennemű sporttevékenység tilos a lányok számára. Ez csak egy, a nők jogait korlátozó szabályok közül az országban, ahol a nők nem kaphatnak jogosítványt és csak férfi kísérővel közlekedhetnek.
Végül a 800 méteres síkfutásban rajtoló Sarah Attar és a cselgáncsozók +78 kg-os kategóriájában induló Wodjan Ali Seraj Abdulrahim Shahrkhani mondhatta el magáról, hogy magára vállalta az üttörő szerepet, és szaúdi nőként bemutatkozott az olimpián. Ahogy azt várni lehetett, az antré sportszakmai szempontból nem szólt nagyot - Attar messze a legrosszabb időt futotta 800-on, csak a sérülése ellenére a célig elvánszorgó török Merve Aydin volt lassabb nála, míg Shahrkhani ipponnal kapott ki első meccsén egy Puerto Ricó-i ellenféltől -, de a nagy áttörés így is megtörtént, annak ellenére, hogy az állami kézben lévő szaúd-arábiai média említést sem tett a két nő londoni szerepléséről, nehogy felháborodást keltsen a konzervatív szaúdiak körében.
A szaúdiakhoz hasonlóan Katar és Brunei is Londonban indított először női sportolókat az olimpián. Katarban a nők sportolása ugyanúgy nem volt része a helyi hagyományoknak, mint Szaúd-Arábiában, de a női sportbizottság 2001-es megalakulása után gyors fejlődés mutatkozott ezen a területen. Ezért a legtöbbet Ahlam Salem Mubarak al-Mana tette, aki idén a NOB világdíját is elnyerte, mert az indoklás szerint országának úttörője a nők és lánygyermekek sportolási jogaiért folytatott küzdelemben.
A női sportbizottság elnökeként többek között elősegítette a katari női sportolók számának növekedését, lehetővé tette, hogy nemzetközi versenyeken indulhassank, valamint beindított női edzőket képző programokat kézilabdában, kosárlabdában, asztaliteniszben, röplabdában, úszásban, atlétikában és labdarúgásban. Al-Manának közösségi szinten sikerült népszerűsítenie a sportot a diáklányok körében, és fontos szerepet játszott abban, hogy az úszó Nada Arkaji, a sprinter Nor al-Malki, a sportlövő Bahija al-Hamad és a pingpongozó Aja Majdi ott lehetett Londonban, ráadásul közülük al-Hamadot az a megtiszteltetés érte, hogy a megnyitón ő vitte a zászlót.
A hősnők névsorát még tovább bővíthetjük az iráni Sirin Geramival, aki hónapokon át győzködte a helyi hatóságokat, hogy engedjék el egy triatlonversenyre, mert ott is tiszteletben fogja tartani az iszlám követelményeit, vagy a pakisztáni Maria Toorpakai Wazirral, aki fiúnak adta ki magát, hogy fallabdázhasson. Ők a sport szüfrazsettjei, akik millióknak adhatnak erőt, hogy tartsanak ki a céljaik érdekében.