Mindörökké Wayne Gretzky

Nem vagyok kimondottan érzelgős típus, de vasárnap este Wayne Gretzky kicsalt egy könnycseppet a szememből. A New York Rangers - 38. születésnapját ma ünneplő - hokisa amolyan nosztalgiameccsé varázsolta a 49. NHL All-Star mérkőzést, és amikor az észak-amerikai válogatott által 8-6-ra megnyert találkozó végén Gary Bettman, a liga igazgatója a legendás 99-es nevét olvasta fel, mint a gálaest legjobbjáét (MVP), kénytelen voltam magam is talpra ugorva ünnepelni a világ egyik legrokonszenvesebb sportemberét.

A tampai Ice Palace 20 ezer nézője azt kapta, amiért kifizette az átlagosan 100 dolláros belépők árát: könnyed, szórakoztató hokit, sok és látványos gólt, no és persze semmi védekezést. Márpedig, ha a közönség szórakoztatásáról van szó, nincs jobb Wayne Gretzkynél.
Már az első harmadban záporoztak a gólok - a kanadai és egyesült államokbeli hokisokból álló "házigazdák" ütöttek gyorsan egy négyest a világválogatott hálóját nem túl nagy sikerrel védő Dominik Haseknek, a két utolsó szezon MVP-jének, csak úgy, a miheztartás végett -, s az előnyt végig megtartották akkor is, amikor már Arturs Irbe, majd Nyikolaj Habibulin védte a szemmel láthatólag kevésbé motivált európaiak hálóját. A vége 8-6 lett, a 14 gólon 14 játékos osztozott: a kanadaiak 7, a svédek 2, a finnek, németek, oroszok, szlovákok és amerikaiak 1-1 alkalommal találtak be. Ezzel az észak-amerikaiak kettőből kettőt nyertek, mióta a jelenlegi formában zajlik az All-Star gála: tavaly 9-8-ra verték az "óvilág" legjobbjait.
Vasárnap este tényleg a tampai Jégpalota volt néhány órára a sportvilág közepe; még Mike Tyson is eljött megnézni a sztárparádét. A liftben találkoztam Vlagyimir Konsztantyinovval, a bajnok Detroit Red Wings 1997 nyarán súlyos autóbalesetet szenvedett orosz hátvédjével. Mit mondjak, szívbemarkoló látvány volt a liga valamikori legkeményebb hokisa a tolószékben, rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal maga elé meredve fekete szemüvegében. Egy csinos, fiatal nő tolta - nyilván a felesége -, aki megpróbálta optimistán felfogni a dolgot -, de nem igazán tűnt meggyőzőnek. Konsztantyinov mindkét keze esetlenül, furcsa szögben lógott az ölében, s az volt a legborzalmasabb, hogy semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán.

Nem vagyok benne biztos, hogy tudta, hol is van tulajdonképpen.

A tampai közönség fura egy társaság. Jóllehet összességében remek hangulatot teremtettek, mégis minden lehetséges alkalmat megragadtak a balhéra. Fütyültek és "buúztak" (ez itt a nemtetszés megnyilvánulása), amikor a floridai illetőségű popcsapat, a Back Street Boys elénekelte az amerikai himnuszt - amúgy kifejezetten szépen -, amikor Gary Bettman megnyitotta az estét, és amikor Eric Lindros koronghoz ért. Ez utóbbi viszonylag sokszor előfordult, és bár az óriás termetű philadelphiai center megpróbált gúnyosan mosolyogni, a nézői udvariatlanság mégis csak kihozta a sodrából, mert egyetlen gólra vagy gólpasszra sem volt képes.

Pedig ezen az estén úgyszólván mindenki feliratkozott a listára.

Gretzky például háromszor is. Előbb Recchinek adott egy olyan álompasszt, ami után csak oda kellett tennie az ütőjét, s a korong onnan bepattant a hálóba, majd önmaga iramodott meg Fleury átadásával a jobb szélen, hogy a szemkápráztató rohanás végén bombagólt üssön Irbe kapujába. A koronát egy újabb gólt eredményező átadással tette fel produkciójára, ezt a korongot a hátvéd Blake értékesítette. A java azonban három perccel a befejezés előtt érkezett el. A 38 éve nyomait legkevésbé sem mutató Gretzky őrületes cselsorozattal az egész európai védelmet megbolondította, a kapu mögött már felállva hörgött és tombolt mind a húszezer néző, ám a mértani pontosságú átadást Recchinek valahogyan sikerült elhibáznia a háló torkában. Ha ez bemegy, az évszázad gólja lett volna.

Amikor lefújták a meccset, még nem voltam benne biztos, Gretzky kapja-e a mérkőzés legjobbjának járó Dodge Durango márkájú csodaszép terepjárót, hiszen egyik csapattársa, a dallasi Mike Modano még nála is eredményesebb volt, egy gólja mellett három gólpasszt is adott. Szerencsére azonban az ítészek a látványosságot is díjazták, s így nem lehetett kétséges a közönség kedvenc sikere.

A lefújás után - figyelem, ez a hazai bajnoki futballmeccsek keménykedő rendfenntartó emberei is megszívlelhetnék! - minden újságírót beengedtek a két csapat öltözőjébe, s ha sikerült odaférni az illetőhöz, bárkivel lehetett váltani néhány szót. Még Gretzkyvel is:

-Hogy hogy nem fogja az idő?

- Az egésznek a szív a titka, ott kell fiatalnak érezni magam. Ma este majdnem minden olyan volt, mint tizenkilenc évvel ezelőtt, az első All-Star meccsemen. Csak éppen amikor körülnéztem, kilences számmal a hátán nem Gordie Howe játszott, hanem Paul Kariya...

A sportág történetének legnagyobb alakja - mintegy a biztatásunkra - annyit megjegyzett, nem biztos, hogy visszavonul a szezon végén, dacára annak, hogy a 99-es szám a hátán eredetileg azt jelentette, hogy 1999-ig fog hokizni...

A vesztes csapat öltözőjében a svéd Peter Forsberg és a finn Teemu Selänne körül volt a legnagyobb a csődület. Utóbbi kivételesen eredményes a gálákon, eddigi hat fellépése alkalmával hat gólt és öt gólt megelőző átadást jegyzett. Amikor megemlítettem neki, hogy a nyelvrokonok országából érkeztem, szinte erőszakkal leültetett maga mellé, és csináltatott egy közös emlékfotót. Kissé udvariatlan kérdésemre, hogy miért kaptak ki, logikusnak tűnő választ adott:

- Az észak-amerikaiak jobban hajtottak, szerintem nekik volt több bizonyítani valójuk. Mi, európaiak a bajnoki mérkőzéseken igazoljuk, hogy legalább olyan jók vagyunk, mint ők. Ha nem még jobbak...

Befejezésül sok sikert kívántam neki és csapatának, az Anaheim Mighty Ducks-nak a rájátszásban, amire kétkedően megvonta a vállát: - Ne kapkodjuk el, oda még be is kell jutnunk...Ch. Gáll András (Tampa)