Tizenöt perc is elég volt...

Görbicz Anita olimpiai naplója kizárólagosan az [origo]-nak, 13. rész.

Két meccsből két győzelem, száz százalékos teljesítmény - ennél többet nem is kívánhatunk az olimpia elején. Már bent vagyunk a legjobb nyolc között, persze miután minimális célunk a maximum, a java még csak ezután jön. Örülök is, meg nem is a három nap pihenőnek, ami biztos, hogy nem lesz pihenő, Mocsai Lajost ismerve.

Továbbra is élvezem az olimpia hangulatát, a falu maga a csoda, a közönség még inkább. Komolyan mondom, hogy ilyen szurkolókkal még nem találkoztam. Teljesen hazai pályán érezzük magunkat, a görögök azt hihették, hogy idegenben játszanak.

Engem különben is roppantul feldob a publikum biztatása, teljesen együtt tudok élni a nézőkkel. Ilyenkor nem érzek fájdalmat, fáradtságot, csak a játék érdekel.

Mást talán zavarna, hogy a szurkolók agyonszeretik, én azonban még az ötvenedik autogramot is ugyanolyan élvezettel adom, mint az elsőt, a századik közös fotóhoz is mosolyogva állok oda, mert tudom, mennyit áldoztak ezek a szurkolók, hogy itt lehessenek Athénban az olimpián.

Sokan kérdezik, észrevettem-e, hogy az első félidő végén megérkezett a nézőtérre Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke. Persze, hogy észrevettem, már csak azért is, mert abban a periódusban a kispadon ültem. A jelek szerint az olimpiai nagyfőnököknek is tetszik a mi sportágunk, és az is legyezi a hiúságunkat, hogy - állítólag - azért a mi meccsünket választja Rogge úr immár második alkalommal, mert nagyon csinosak a magyr kézilabdás hölgyek.

Legalábbis ezt hallottuk Sinka Lászlótól, a szövetségünk főtitkárától...