El kellett felejteni a dühöngést, hogy eljöhessen a spanyol korszak
A spanyol válogatott 2008 és 2012 között szinte érinthetetlen volt
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Spanyolország címvédőként játszik a franciaországi Európa-bajnokságon, ráadásul az előző két tornát veretlenül nyerte meg. Pedig Anglia mellett hosszú évtizedekig leginkább a spanyolok voltak a kontinens örök veszteseként elkönyvelve. A két ország nem csak ebben hasonlít: eleinte ugyanazt képviselték a pályán, de a diktatúra alól felszabaduló spanyolok képesek voltak megújítani a komplett futballkultúrájukat.
A kezdetek óta vitatéma, hogy végtére is a szép játék vagy a győzelem fontosabb-e a futballban. A jelenséget a brazilok úgy írják le, hogy futebol d’arte és futebol de resultados (kb. művészi, illetve eredménycentrikus), a kettőt együtt pedig csak kivételes csapatok tudják ötvözni.
Bikaviadal kell a pályára is
Spanyolországba – a világ szinte minden pontjához hasonlóan – az angolok vitték el a futballt a Minas de Riotinto bányatelepein keresztül, ahol az első spanyol futballmeccsre is sor került. A legenda szerint a meccsre azért került sor, hogy az angolok és a spanyolok közelebb kerüljenek egymáshoz, de a gyakorlatban éppen az ellenkezője történt. "Az összesereglett nézők kezdetben
csalódottan vették tudomásul, hogy a labdarúgás nélkülözi a halálmegvető bátorságot
és azt a képzeletgazdagságot, amihez a bikaviadalok során hozzászoktak, és ami az identitásuk részét képezte" – írja az eseményről Jimmy Burns, a spanyol futball szakírója, számos könyv szerzője.
A baszkok voltak az első futballspanyolok
A britek bányászati érdekeltségei juttatták el a játékot Bilbaóba is, és Spanyolországban először itt honosodott meg igazán a játék. Az ország első labdarúgó-stadionját 1913-ban építették, vagyis a bilbaói San Mamés lett a spanyol futball bölcsője. A spanyol foci kemény és energikus volt, és a brit ipar értékeiből kapta az indíttatást, az ország első szuperhatalma pedig az Athletic Club – későbbi nevén Athletic Bilbao – volt. Ez a mentalitás tükröződött a válogatotton is.
Az 1920-as antwerpeni olimpián a spanyolok az ezüstérmet szerezték meg Belgium mögött. Egy holland lap a spanyol válogatott harci szellemét az Antwerpent 1576-ban kifosztó spanyol hadseregéhez hasonlította, és a közvélemény pedig máris ráragasztotta a csapatra a "la furia", vagyis a "dühöngők" nevet. A spanyolok pedig büszkén vállalták is a nevet. "A »la furia« egy meglehetősen
agresszív, a fizikumra építő futballstílust
képviselt, céltudatosan törekedve a támadások gyors befejezésére. Ez kezdetben csak a baszkokra volt jellemző, de később a nemzeti psziché részévé vált" – foglalja össze a jelenséget Burns.
Dél-Amerikában ez kevés volt
Azonban alighogy elfogadottá vált a "la furia stílus", máris kiütköztek a gyengéi is. 1921 júniusában egy baszk–spanyol vegyesválogatott dél-amerikai túrára utazott. Először Argentínában lépett pályára, ahol egy Buenos Aires-i vegyescsapat 4-0-ra elverte, mert játékosai szinte el sem tudták venni a labdát az elegáns, technikás, labdabirtoklásra építő hazaiaktól, így sem fizikai fölényük, sem gyorsaságuk nem érvényesült. Uruguayban és Brazíliában sem jártak jobban, így végül két győzelemmel, egy döntetlennel és öt vereséggel zárták a túrát. A spanyolok egy életre megtanulták:
a fizikum nem minden.
A felismerés ellenére sokáig nem alakult még ki egységes spanyol futballstílus, aminek a hátterében a baszk–katalán–spanyol ellentét állt.
A diktatúra elnyomta a futballt is
Francisco Franco fasiszta tábornok vezetése alatt az ország 1936 és 1975 között elszigeteltségben élt. Jimmy Burns, aki 1953-ban született Madridban, így fogalmaz az Amikor Beckham Spanyolországba ment című könyvében:
"A spanyol gazdaság tulajdonképpen zárt közeg volt. Ez tette lehetővé például, hogy a gyerekkorom egy részét csempészéssel töltsem. Londonból Madridba szállítottam a cuccokat (sosem fordítva): ruhákat, bakelitlemezeket, könyveket, újságokat. Amíg Anglia nyitott volt az egész világra, addig Spanyolország – és ezt már gyerekfejjel is észre kellett vennem – amolyan magának való, zárkózott fajta volt, ahol a velem egykorú suhancokat papok vagy apácák nevelték."
A spanyol izoláció elsősorban a válogatott eredményeiben mutatkozott meg. Habár hazai pályán megnyerték az 1964-es Európa-bajnokságot – ekkor a nyugati-európai futball még a robbanásszerű fejlődés előtt állt néhány évvel –, a következő negyven évben gyakorlatilag semmi értékelhetőt nem tudott felmutatni a nemzeti csapat.
Egy mezőgazdasági munkagép megváltoztatja a focit
A spanyol labdarúgást az ország nyitása mentette meg. A folyamat Franco életének utolsó éveiben kezdődött,
1973-ban pedig a labdarúgás is megnyitotta kapuit az idegenlégiósok előtt
– korábban külföldiek nem igazolhattak csak úgy Spanyolországba. Ekkoriban került a Barcelonához a hollandok zsenije, Johan Cruyff is, és kétségkívül szoros kapcsolatot találunk az ő érkezése és a spanyolok 2008-as Eb-győzelme között. Pedig Cruyff igazolása nem ment egyszerűen. Franco rezsimje akadályozta a spanyol vállalatokat, hogy banki átutalásokat indítsanak külföldre, és végül a katalán klub csak úgy tudta megszerezni Cruyffot, hogy
mezőgazdasági munkagépként regisztrálta.
Az a bizonyos szezon, az 1973/1974-es talán a legkülönlegesebb idény volt a Barcelona történelmében. Ahogy gyengült a központi hatalom, úgy erősödött a katalánokban a nemzeti büszkeség, ami aztán a futballra is hatott – és viszont. Cruyff hatása a csapatra és a lelátón ülő emberekre azonnal megmutatkozott.
Cruyff nemcsak az egész csapat helyett játszik, de az egész csapatot játékra kényszeríti
– magyarázta a Barcelona hivatalos magazinja a mérkőzés után néhány nappal. "Az ő kvalitásai a legjobbat hozzák ki azokból a játékostársaiból, akiknek a tehetségét illetően nem voltak kétségeink, korábban mégis inkább csak botladoztak, mintsem valós értéküket bizonyították volna. És ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a futball újra szórakozássá vált. Újra megvan benne az a méltóság, amely a tömegek kedvenc sportjává tette annak idején."
Az 1973/1974-es szezon madridi clásicóját februárban rendezték, és éppen arra a napra volt kiírva, amikorra Cruyff első fia születését várta. Felesége, Danny a császármetszés mellett döntött, és
egy héttel korábban adott életet Jordinak, így Cruyff pályára léphetett a rangadón. Káprázatos játékával a Barcelona 5–0-ra győzött a Bernabéuban.
A Barcelona felemelkedése azonban önmagában még kevés lett volna a spanyol foci megújulásához.
A magába forduló ország kudarcra van ítélve
Az elszigetelődés egy idő után azzal jár, hogy az ember már nem is akar új eszméket befogadni, a sötétben bolyongva elveszíti realitásérzékét. Az izoláció ugyanígy versenyhátrányt okoz a futballban: elmarad az innováció, a közeg szellemileg és fizikailag is eltunyul.
1986-ban azonban Spanyolország csatlakozott az Európai Unióhoz, és ezzel felzárkózott Európa elitjéhez. A csatlakozás után a spanyol foci rohamos fejlődésnek indult. Azt már korábban is láttuk, hogy egy ország labdarúgó-potenciálja szoros összefüggésben van a jólétével, a gazdagságával. Márpedig az 1980-as és az 1990-es években a spanyolok gyorsan gyarapodtak, és
a felzárkózás nyomán a barcelonai olimpia már az ország új arcát mutatta.
A spanyol olimpiai válogatott pedig, élén a 21 éves Pep Guardiolával, aranyérmet nyert.
A nagyválogatott ezután még viszonylag sokáig nem ért el kiugró eredményt a nagy tornákon, de a politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás hatásai hamarosan meglátszottak a játékán.
Szegény Rooney
"A spanyolok csak cicáztak velünk, járatták a labdát, mi meg rohangáltunk utána. Ez nagyon felbosszantott. Ilyenkor nincs mit tenni, mint hogy keményen letámadod a labdás játékost, becsúszol, szűkíted a területet. Néha még talán túlzásokba is estem, már ami a belépőimet illeti, de nem tehetek róla, iszonyú frusztrált voltam.
Csak nyomoztuk a labdát, elég kiábrándító volt"
– emlékezett vissza Wayne Rooney a két ország 2004-es összecsapására – pedig ekkor még mindenki örök vesztesnek tartotta a spanyolokat.
Szellemiségében a 2000-es évek elejére megszületett az új spanyol futballfilozófia, a tiki-taka, amelynek egyetlen, mindent meghatározó alapelve volt: a labda biztos helyre juttatása.
Ennek a generációnak a tagjai már egész Spanyolországban a labdatartás fontosságát tartották szem előtt, a technikai képzettség pedig mindent felülírt.
"Olyan tizenöt-tizenhat éves korig egyáltalán nem számít a csapatok eredményessége, a versenyhelyzetekkel nem foglalkozunk különösebben. Az utánpótlás meccseire csak egyfajta felkészülésként tekintünk. Vagy ott van például a fizikum:
senki sem izgatta magát Iniesta vagy Xavi termete miatt.
Ha valaki kicsi, akkor kicsi, ha magas, akkor magas. Nekünk mindegy, nem ez a lényeg. Éppen ezért a klubnál nincsenek tesztek sem arra vonatkozóan, valaki milyen testsúlyt és magasságot érhet majd el felnőttkorára. Csak a technikai és a taktikai képzettségeknek tulajdonítunk jelentőséget" – állítja Albert Capella, a Barcelona egyik utánpótlás-koordinátora.
Capella szerint a játékosok csak elvétve esnek át labda nélküli fizikai teszteken, még egy-egy játékos futógyorsasága is csak részben fontos tulajdonság.
Pep Guardiola, például, a leglassabbak közé tartozott labda nélkül,
de ő passzolt a leggyorsabban és a legpontosabban.
A holland válogatott és a Barcelona filozófiájából táplálkozó tiki-taka a kétezres években aztán letarolta a világot, a spanyolok zsinórban három nagy tornát nyertek, miközben csak egyetlen vereséget szenvedtek, a 2010-es vb-n Svájc győzte le őket.
Akiket meg sem lehetett karcolni
A 2008-as Európa-bajnokságot úgy nyerte meg Spanyolország, hogy megszorítani sem tudták, a torna lieblingjének számító orosz válogatottat, például, kétszer is leiskolázta. A 4-4-2-es rendszerben futballozó válogatott Luis Aragonés keze alatt képes volt ötvözni a futball szinte minden elemét, a stabil védekezéshez kellő labdatartás és sokszor nagyon is direkt, kétcsatáros játék tartozott, amit olykor a felfutó szélső hátvédek is támogattak.
Négy évvel később, a 2012-es csapat már Vicente del Bosque vezetésével passzolta szét Európát. Ezt a válogatottat már sokan nem szerették a végtelenül nyomasztó steril dominanciája miatt. Del Bosque 4-6-0-ás felállással, igazi középcsatár nélküli stílussal kergette őrületbe az ellenfeleit: a világ három, talán leginkább labdabiztos középpályása mellé három középpályás társult a csatársorban is. (Paradox módon mégis Fernando Torres lett a torna társgólkirálya.).
A la furiára már nyomokban sem emlékeztető, a játékot – a védekezést és a támadást – egyaránt labdatartással uraló gépezetet kis túlzással évekig meg sem tudták karcolni, új veretlenségi rekordot állított fel.
Bár 2016-ban nem a spanyolok a torna favoritjai, mégsem lenne meglepetés, ha képesek lennének megvédeni a címüket.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatják el.
Irodalom:
Graham Hunter: Spanyol korszak – A nagy focitripla igaz története
Jonathan Wilson: Futballforradalmak
Simon Kuper, Stefan Szymanski: Fociológia