Závada Pál: A szépirodalom már nem tud kedélyeket borzolni

A kezdődő Ünnepi Könyvhét legnagyobb újdonsága Závada Pál negyedik regénye, az 1940-ben játszódó Idegen testünk. A Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora írójának új kötete neuralgikus témákat feszeget, amikor a revíziós politika, az idegengyűlölet és a nacionalizmus érveit állítja erős optikája elé. A szerző most elárulja, tényleg szeretett volna provokálni, bár nem hiszi, hogy egy regény még képes lenne elérni a nyilvános vita ingerküszöbét. Beszélgettünk még arról, hogy miként működik az előre megfontolt szándékkal elkövetett idézet, és hogy mi maché egy regényben. Na és kiveséztük Trianont.

- Érdekes, hogy az új regényben meglepő nézőpontváltások bukkannak fel, egyik szereplő monológjából jelzés nélkül csúszunk át a másik figura szólamába. A fényképész utókorá-ban is voltak hasonlók, mikor hirtelen egy titokzatos "mi"-re váltott a szöveg, de az nem volt ilyen radikális váltás. A mostani csúszkálás mit jelent, mi a célja vele?

- Annyi az újítás, hogy a főszereplők elkezdenek belülről beszélni; mi pedig bevonulunk a beszélő fejébe, és az ő szemével nézünk ki, mint egy kamera. És ez meg is fordulhat, a kamera kimászik, és átmegy a másik oldalra, és most onnan beszél valaki megint egyes számban. Arra voltam kíváncsi, hogy előáll-e az elbeszélőhelyzetek ilyen írói gyakorlása folytán egy intenzívebb olvasat. Szerencsés lenne, ha egy-egy gondolat vagy megszólalás jobban telibe találna ezáltal. Valami erős aha-élmény. De persze az író csinál valamit, és az, hogy most az jól sül el, vagy nem, az olvasó dolga. Az nem jó, ha látszik, hogy valami "ki van találva", kis Bravurstückön be van mutatva. Ha tartósan öncélúnak bizonyul, elunjuk, mert túl maché. Miközben minden maché: mindenen gyúrunk-gyártunk valamit, ki akarunk próbálni ezt-azt, hogy ne úgy csináljuk, mint más.

- Miért akart feltétlenül újat?

- Mert az ember szenvedélyesen keresi a leghatékonyabb formát ahhoz, amit pont ő akar mondani, és abban bízik, hogy amiről beszél, azt még más nem mondta el. Ehhez - mivel nincs kipróbálva még, mi a legjobb forma, ne is legyen, én szeretném kipróbálni - meg kell azt találni.

- Van valami belső késztetés önben, hogy legyen mindig valami újítás, formai bravúr mindegyik regényében?

- Nem, inkább csak annyi, hogy keresem, hogy mi a legjobb formája annak, amit mondani akarok. És tudom, hogy az nem, ahogyan harminc évvel ezelőtt írtak, az sem, hogy egyes szám első személyben beszéltetem a figuráimat, azt már kipróbáltam. Most valamivel intenzívebb elbeszélői módra vágytam.

- Az összes eddigi regény főleg vidéken játszódott, Délkelet-Magyarországon, most viszont az új regényben minden a Fővám tér-Kálvin tér-Ferenc tér-háromszögben bonyolódik. Kötődik az új helyszínekhez is valami személyes élménye?

- Itt lakom, így ez nagyon kínálta magát. Illetve pontosan tudtam, hogy nagyon kell nekem a református egyház. A nagyon becsületes, de nagyon szánalomra méltó, nyomorúságos kis zsidómentő akció történetét, vagy az egyházak felemás szerepét csak így tudtam elmesélni. Erről írtak is már, meg nem is, volt is szó róla, meg nem is, volt újratárgyalása, de voltaképpen sokkal inkább jellemző a zavart hallgatás. Nekem pedig voltak forrásaim. A zsidómentő misszió cselekményszála a regényben valóságos. Egy Éliás József nevű fiatal pappal készített interjúból dermesztően őszintén derült ki, hogy hogy álltak ehhez az ügyhöz hozzá egyházi felettesei. Leginkább úgy, hogy ne is vegyük észre, próbáld meg, de ha lebuksz, akkor mi nem vállalunk felelősséget érted. Rendkívüli gyávaság, félelem, irhamentés van ebben... És tudtam, hogy ezek a jelenetek tényleg így zajlottak le akkor, a Kálvin téren és a mellette lévő hivatalokban. Ez a református negyed nagyon kellett nekem, tudtam, hogy a szereplőim ezekben az utcákban járkáltak gyerekkorukban. Teleki Pál miniszterelnök, vagy Szent-Iványi Domokos diplomata vagy Andorka Rudolf Rezső, Kádár Gyula vezérkar ezredes például ide járt. Ők éppen a történethez keveset tettek hozzá, legfeljebb egy-egy mondattal, de végigtekintve az életrajzokat, ki lehet keverni egy társadalomtörténetileg valószínűsíthető életutat helyszínekkel, karrierrel egy figurának. Én így dolgozom, így építek föl egy figurát: keresek neki iskolát, lakóhelyet, első állást.

- Nehéz kezelni ezt a sok szereplőt? Esterházy mesélte, hogy ő hatalmas lepedőnyi jegyzeteket használ, és azon mozgatja a szövegelemeket.

Hát mert ő nem dolgozik kompjúterrel.

- Ön a szereplők közti viszonyokat is nyomon követi a számítógépen? Azért kérdezem, mert amikor olvastam a regényt, én legszívesebben lerajzolgattam volna magamnak ezeket a kapcsolati hálókat, hogy el ne felejtsem, ki kinek a szeretője, öccse-húga, iskolatársa. A Buendía-család ehhez képest kutyafüle.

- Nekem csak annyi a módszerem, hogy sokat foglalkozom ezzel a dologgal. Írtam ezt a regényt három és fél évig; ennyi idő alatt azért letisztul, hogy ki-kicsoda. Néha átnevezem őket, és akkor van egy kis zavar. Például Iharos Bálintnak legalább négy neve volt már. Csináltam kis szinopszist is a figurákhoz, ki hol született, melyik évben.

- Van olyan szereplője, akit különösen kedvel valamiért?

- Persze, de ezek mindig csak rejtettek, hiszen nem biztos, hogy azzal foglalkozik az ember legszívesebben, aki az értékrendjének leginkább megfelel. Weiner Ottó például megfelel az értékrendemnek, szeretetreméltónak próbáltam megírni, ő az, aki homoszexualitása miatt részben a református kispapi hivatásba, részben a segítőakcióba zárkózik be. Volt ott egy-két jelenet, amit nagyon kedveltem vele, de van, aki íróilag nagyobb kihívás, hálásabb feladat, annak ellenére, hogy állampolgárilag kétségbeejtő figura. Például ilyen Flórián Imre vagy a Flamm Johannka. Meg tetszett nekem az Emmáéknak a házastársi évődése is. Ebben a regényben nincsen igazán hierarchia a szereplők között, van egy-két mellékes figura, de a többség majdnem egyenrangú, mindegyik elég erős ahhoz, hogy ne egyközpontú legyen a társaság. Pszichotopográfiailag Weiner Janka áll a középpontban, nála van a parti, de nem viseli magán a főszereplőség jegyeit.

- A Jadviga után érzékelhető volt az olvasók, a kritikusok részéről valami sürgető várakozás a következő regénnyel szemben, hogy az vajon felülmúlja-e a Jadviga sikerét. A fényképész utókora után is érzett valami hasonlót?

- Az ember ilyesmit érez, de örüljön neki, hiszen ez ösztönző és csábító is. Persze az ember szokott arra gondolni, hogy de jó volna, ha a legjobb kritikusok elfogadnák. Ez szakmai hiúsági kérdés. Németországban a kritikusok véleménye és a forgalom szorosan összefügg: akit a kritikusok az első helyre szavaznak, annak rögtön megugrik az eladása. Azt hiszem, nálunk sokkal közvetettebb az összefüggés, hiszen itt van egy nagy szakadék a szakma által értékesnek tartott művek és a piac által vásárolt könyvszerű portékák között. Bár szépirodalom és piac nem teljesen összeegyeztethetetlen, hiszen Esterházy Semmi művészet-e is listavezető, pedig tényleg kitűnő könyv.

- Mit csinál nyáron, nézni fogja a foci-eb-t?

- Nem, esetleg a fontosabb meccseket a végén. Először is nincs tévénk, illetve van, de nincs benne adás. Tévét én a neten nézek, ha hallok valamit, például, hogy Réz Pál volt a Zárórá-ban, akkor kikeresem, megnézem. Az jó tud lenni, ha van egy társaság, összejön néhány haver, rajongva nézik a meccset, és akkor én is melléjük ülök, és megnézem. De inkább annak örülök, hogy ők örülnek.

- Már dolgozik valamin?

- Most éppen nem, de nyáron már fogok. Három hónapig semmit sem csinálni, az nem olyan jó. Strand, társasági élet mellé kell egy kis munka. Ilyenkor sokat lehet olvasni, de jó, ha ír is az ember.