Závada Pál: A szépirodalom már nem tud kedélyeket borzolni

A kezdődő Ünnepi Könyvhét legnagyobb újdonsága Závada Pál negyedik regénye, az 1940-ben játszódó Idegen testünk. A Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora írójának új kötete neuralgikus témákat feszeget, amikor a revíziós politika, az idegengyűlölet és a nacionalizmus érveit állítja erős optikája elé. A szerző most elárulja, tényleg szeretett volna provokálni, bár nem hiszi, hogy egy regény még képes lenne elérni a nyilvános vita ingerküszöbét. Beszélgettünk még arról, hogy miként működik az előre megfontolt szándékkal elkövetett idézet, és hogy mi maché egy regényben. Na és kiveséztük Trianont.

- Az ember azt gondolná, hogy a régi történelmi traumák, ahogy jönnek az újabb és újabb generációk, megszűnnek traumatikusak lenni, feloldódnak - csak idő kell hozzá. És kiderül, ez téves elképzelés: valakit valóban nem foglalkoztat ilyen formában Trianon, más viszont büszkén viseli a metrón a Nagy-Magyarországos matricát a hátizsákján. Ön szerint megszűnik egyszer például a trianoni országvesztés trauma lenni?

- Mi voltunk azok, akik először estek pofára. Viszonylag fiatalon átéltük a rendszerváltást, és elhittük, hogy mi leszünk az a nemzedék, akik ebbe a csapdába nem másznak bele. Nem fog érdekelni minket sem a népi-urbánus ellentét, sem az ásatag Horthy-rendszer-nosztalgiák, rossz magyarkodások... De addig iszonyatosan erősen el volt dugaszolva minden ilyenfajta ellentét és konfliktus, jobbra is, balra is tilos volt erről beszélni, de még a szoft-diktatúrában sem volt illő. Amikor megszűnt a tiltás, sajtószabadság lett, abban bíztunk, hogy jó, kihúztuk a dugót, kiárad minden, lesz egy divatja a szélsőjobboldalnak is, de majd lefolyik gyorsan. Horthy újratemetésekor volt, aki azt gondolta, hogy most megkapták azok is, akik horthysta nosztalgiákat akarnak ápolni, más része meg felhorgadt, hogy mégis az az államfő volt ő, akinek regnálása idején Magyarország legszörnyűbb tragédiája történt meg, és ő ebben nem ártatlan, próbált ugyan valamicskét javítani, de azért mégsem kéne állami pompával újratemetni. De nincsen vége: annak a nemzedéknek a fiai, a húszévesek és a kamaszok körében is bizony terjed ez a fajta észjárás.

- Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy egy generációnak már ne legyen személyes, húsbavágó trauma például Trianon?

- Nem tudom, mi kell hozzá. Én azt hittem, ez megoldódott, hiszen Európa Uniós ország lettünk, nyitva állnak a határok, lehet sétálni, lehet utazni, bárhol lehet házat venni, szinte bárhol iskolába járni. Az ember azt hinné, ez Trianon megoldása. Nem tudom, hogy tudnak területhez kötött, kizárólagosságot akaró gondolatok ilyen szívósan talpon maradni akkor is, ha a valóságos körülmények a lehető legjobb lehetőségeket kínálják. Mondok egy példát, Nagyvárad hihetetlenül fejlődik most, iszonyúan megdrágultak a lakások, és öt kilométerrel arrébb, a magyar oldalon vesznek házakat a nagyváradiak, mert ott sokkal olcsóbban, normálisabban lehet lakni. Ezek volnának a megoldások. Föladni a tébolyult beidegződéseinket, a határainkat.

- Ez zavarja? A Nagy-Magyarország-fixáció? Vagy az antiszemitizmus, az idegengyűlölet?

- Ezek mind együtt, amikor összenőnek. Ahogy összefügg a nagymagyar lélekbuzdultságában revíziós hazugságlötty a nemcsak rasszista vagy antiszemita érzelmű, hanem kifejezetten idegeneket legyilkoltató értékrenddel. Kiderül, hogy nem kell '44-ig várni, amíg elfoglalták a németek Magyarországot, amikor a teljes vidéki zsidóság deportálása beindult, ugyanez a logika működött önerőből is, és hogy ezek mind nagyon összefüggnek. Összefügg a vaksággal, a szándékos és a gyáva vaksággal, a butasággal, a műveletlenséggel, a hagyományos, de ásatag eszmék kényelemből való elfogadásával, a gondolkodásra és cselekvésre való restséggel, a keresztény terminológiában a jóra való restséggel - ezek mind karonfogva járnak. Ha az egyik fele kezd megromlani, akkor nem tudja egészségesen és integer módon megtartani magában az értékeket sem, illetve nemzedékek sem tudják elválasztani, átmegy, hihetetlen gyorsan átszalad. Virulens, valamiért nagyon életképes téboly ez, hihetetlen gyorsan felvirágzik - hát ez is zavar. Hihetetlen munkakészség, tehetség és kreativitás és ezer olyan erő, amely felvirágoztathatna ebből a pangásból bennünket, ilyen tébolyok miatt tévútra fut, eltékozolódik, vagy rossz építkezésbe kanalizálódik.

- Mit mond azoknak, akik úgy érvelnek, hogy igen, voltak deportálások, na de arról miért nem beszél senki, hogy az oroszok kiket és miért vittek a gulagra, az miért van agyonhallgatva, pedig ott sokkal több ember halt meg, hosszabb ideig sínylődött? Miért csak a zsidókról beszél mindenki? Nyilván ennek a szembeállításnak, az összehasonlíthatóságnak - pontosabban az összehasonlíthatatlanságnak - nagy szakirodalma és tudományos holdudvara van, de hétköznapi, baráti beszélgetésekben mit mondana erre?

- Azt például, hogy nem igaz, hogy nem beszélnek erről. Lehetne sorolni...

- És ha valaki megkérdezné öntől, hogy a regényében miért nem esik több szó arról, hogy bejönnek az oroszok, és elvisznek egy csomó embert?

- Egyrészt egy regény nem szólhat mindenről, másrészt speciel erről esik szó. Az Urbán Vincét úgy elviszik az oroszok, mint a huzat. A Flamm Johannkát sem mentik meg "barátai" az akasztófától... Pedig ő nyomorult ambícióit abban élte ki, hogy lett neki egy szánalmas kis nyilas közigazgatási karrierje...

- Az olvasó azonban Weiner Jankát, akit bevisznek a nyilasok a hamis iratok miatt, vagy Emmát, aki eltűnik szintén a nyilasok kezében, jobban sajnálja, nem?

- Jobban sajnálja, jobban sajnálja... De szerencsétlen Johannkát is felkötötték egy koncepciós perben, ez is ott van a könyvben. Vagy ez a magyar közösség, akik mindenfélét irkáltak össze a háború alatt, a perük idején úgymond társadalmi veszélyességük már nulla volt. Csak megint elkezdtek zsidózni: nyugodtan lehet zsidózni, hiszen már megint előjöttek a lágerből... Ezek szörnyű, idegesítő, ásatag, kártékony eszmék, de felkötni értük - nem szabad senkit. Csak az új hatalom, persze kommunistapárti hatásra, erőteljes, nemtelen eszközökkel, hazug bizonyítékokkal lecsapott rájuk. Ezen próbálták ki először a komcsik, hogy tudják majd később megjátszani az antifasiszta kártyát. A módszer lényege a bujkáló antifasisztákra lecsapni, és ezen keresztül a politikai riválisaikat, például a kisgazdákat sarokba szorítani, és rákényszeríteni arra, hogy darálják be magukat, és mindig adják be a következő áldozatot, ez egy perfit politikai elszánás, egy szovjet módszer adaptálása.