Hancock a tömegnek

Alig több, mint egy évvel utolsó budapesti látogatása után Herbie Hancock visszatér fővárosunkba, hogy a vájtfülű komolyzene- és dzsesszrajongóknak adott koncert után most a szélesebb közönségnek is muzsikáljon. Ez a kettősség egyébként végigkíséri Hancock pályafutását - a dzsesszen belüli műfajokkal kísérletező Miles Davis generációja után többek között Hancock munkásságával vette kezdetét az a folyamat, amelynek során a dzsessz kinőtte a korábban saját maga által emelt korlátokat, és műfajok feletti, egyetemes zenei szemléletté alakult át. Július 3-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tehát jó eséllyel hallhatunk majd diszkóba hajló, ragadós-csöpögős funkyt, füstös szuterénklubokat idéző bebopot, elektrót vagy éppen komolyzenei klasszikusok átiratát - csupán egyben lehetünk biztosak, hogy mindegyik darab magán viseli a nagy újító, Herbie Hancock kézjegyét.

Herbie Hancockot szokás a legnagyobb élő dzsesszistaként emlegetni, ennek az amúgy megtisztelő címnek azonban legfeljebb annyi értelme van, mintha a legnagyobb élő zenészt keresnénk. A modern dzsessz aranykorát jelentő ötvenes-hatvanas évek, a bebop, a cool, majd a hardbop születése után a műfaj a kortárs zene egyik legsikeresebb megújulásán esett keresztül: a fúziós dzsessz már nem a harmóniák és a ritmus, a modulációk variációjában látta a haladást, hanem a más műfajokkal történő kísérletezésben - ezzel több évtizeddel megelőzve az összes többi élő zenei stílust, gondoljunk csak arra, hogy mi történik a jelenben a rockkal, a világzenével, a kortárs elektronikával vagy éppen a hiphoppal. Mintha minden műfaj ugyanazon forgatókönyv szerint alakulna, és mintha ezt a bizonyos forgatókönyvet öntörvényűen a dzsessz írná.

A karrierjét csodagyerekként kezdő Hancock - tizenegy évesen már a Chicagói Szimfonikus Zenekar tagjaként játszotta Mozart zongoraversenyeit - gyorsan és viszonylag nagyobb erőfeszítés nélkül került be abba a körbe, mely a hatvanas évek közepén Miles Davis vezetésével érett iskolává. Davis alkalmi formációiban olyan zenészek adták egymásnak a kilincset, mint Chick Corea vagy az osztrák származású Joe Zawinul - hogy csupán azokat a billentyűs-zeneszerzőket említsük, akik az elmúlt pár évben Budapesten is felléptek. Davis zenekaraiban tulajdonképpen csak az alapokat adta át tanítványainak - később azok külön utakon fedezték fel, hogy mi mindent lehet még beemelni a dzsesszbe. Davis kései munkáit amúgy az új, fúziós iskola hivatalos elismeréseként is felfoghatjuk: utolsó, Doo-Bop című stúdióalbuma például legalább annyira rap (köszönhetően Easy Mo Bee közreműködésének), mint amennyire dzsessz.

A Seven Steps To Heaven Miles-albumon Hancock még csak mint zenész működött közre, az In A Silent Way, illetve a Bitches Brew lemezeken pedig már zeneszerzőként is szót emelhetett - utóbbi két lemez egyébként Miles kivételesen gazdag életművében is mérföldkőnek számít, a dzsesszben tulajdonképpen ekkor kezdődött meg az elektronikus korszak.

Alig tíz évvel a Davis-lemezek után Hancock már saját formációval és albummal jelentkezik: a dzsessz-funkos Head Hunters a Sly Stone inspirálta Chameleon című slágerrel addig a pontig minden idők legnagyobb példányszámban elkelt dzsesszlemeze lett. Újabb tíz év telt el a következő meghatározó albumig: az elektronikus alapokra épülő Future Shock platinalemez lett - az album megaslágere, a Rockit pedig öt MTV Awardot zsebelt be, ennél azonban bizonyára nagyobb érdem, hogy a kortárs elektronika a mai napig szabdalja-vágja a dal hangmintáit, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy az elektro ebből a számból nőtte ki magát.

Hancock a továbbiakban is megőrizte sokrétű, szinte minden műfajra kiterjedő érdeklődését: az 1986-ban megjelent Jazz Africa című koncertfelvétele a műfaj legjobbjai közé tartozik, ennek az albumnak a hangvételét leginkább a karibi és afrikai ritmusszekció határozza meg, de egy lemez erejéig - Gershwin's World, 1998 - a nagy példaképnek tekintett George Gershwin előtt is lerótta tiszteletét.

Tavaly májusban a Kongresszusi Központban is nagyrészt ennek a lemeznek az anyagát hallhattuk - akkor Hancock a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával játszott. Nehéz lenne azonban megjósolni, hogy a mostani koncertre mivel készül, hiszen előző fellépésén Gershwin mellé egy Bach-darab, egy Ray Charles-szerzemény, sőt, némi elektronikus prüttyögés is befért. Annyit biztosan tudunk, hogy ezúttal egy gondosan összeválogatott kvintett kíséri majd - a doboknál például a Klezmaticsból is ismert Richie Barshay ül majd -, melyben az a Lili Haydn hegedül, aki többek között a Rolling Stones, B. B. King, Tom Petty, a No Doubt és a Bush mellett is nyúzta már a húrokat. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy szabadtéri koncertről van szó, és előreláthatólag az időjárás is tökéletes lesz, nem érdemes sokat gondolkoznunk azon, hogy hol töltsük a jövő hét hétfő estjét.

Herbie Hancock Quintet - Margitsziget Szabadtéri Színpad, július 3., 19.30 Jegyár: 7500 - 15 000 Ft