Interjú Pléh Csabával

Kétféle intellektuális azonosságérzésem van, pszichológus vagyok és nyelvész. A másodiknak nem érdektelen a motivációja. Annak, hogy valaki a nyelvvel, ezzel a rendesen problémátlannak tűnő eszközzel foglalkozik, sokszor van olyan oka, ami valamilyen kommunikációs akadállyal függ össze, rejtőzködéssel vagy külső barrierekkel. Az én esetemben ez elég jól azonosítható.

Kétnyelvű faluban nőttem fel, de a mi családunk nem tudott németül, csak magyarul. Óvodáskoromban állandó rejtély volt számomra, hogy vannak emberek, akik más nyelven beszélnek, amit én nem értek, ráadásul ebből a nyelvből én ki vagyok zárva. A nyelv iránti érdeklődésem ezekre az élményekre megy vissza.

Ebből mára elég száraz kutatási téma lett. Azzal foglalkozom, hogy hogyan értünk meg mondatokat. Sok minden tartozik ide, kezdve attól, hogy mi a szerepe ebben a folyamatban a világra vonatkozó tudásnak és a nyelvtani elemzésnek (könnyebb-e a tudás révén megérteni azt a mondatot, hogy Az oroszlán felkapta a gazellát mint azt, hogy A menyasszony felkapta a vőlegényt), azon keresztül, hogy hogyan kapcsoljuk össze a megértés során az állítmányokat a vonzatokkal (hogyan rendelünk nyelvtani szerepet a szavakhoz) egészen a szóelemzés kérdéséig.

Mostanában a mondatmegértésnek éppen ez a legelemibb oldala foglakoztat: hogyan rakosgatunk össze fejünkben a szavak elemeiből például egy olyan szót, mint ház-as-ság-a-i-m-ból. Hányféle részjelentés-elemből áll össze a szó (a házas megértéshez egyáltalán kell-e a ház) s miként lehet az, hogy azonnal értjük, mit is jelent ez a szóalak. Ezt a látszólagos azonnaliságot próbálom kísérleti pszichológusként feltörni, s tisztázni, hogy végülis milyen lépésekből áll ez a folyamat, miféle párhuzamos keresések és kombinációk eredményezik a gyors megértést.

Az utóbbi tíz évben a nyelv és a pszichológia kapcsolatából kiindulva elkezdtem általánosabban is a megismerés problémáival foglalkozni. Ezt a hozzáállást ma megismerés-tudománynak nevezzük, s afféle tudományok közötti vegyes saláta. A világnak nincs olyan külön szelete, amivel ez a terület foglalkozna, úgy, ahogyan a növénytan a növényekkel foglalkozik, az állattan az állatokkal s így tovább.

A megismerés-tudomány vagy kognitív tudomány pusztán valamiféle kölcsönösen érthető nyelvezetet próbál teremteni a pszichológusok, a filozófusok, a számítástechnikusok és a nyelvészek, sőt a biológusok számára az emberi megismerésről szólva. A tudás szerveződése, elsajátítása, s használata érdekli. Joggal vethető persze fel, hogy miben tér el ez a filozófia klasszikus ismeretelméleti kérdéseitől.

Talán csak abban, hogy a kategóriák s a megismerés egyáltalán való lehetősége helyett annak lehorgonyzása érdekli az élő rendszerekben és a gépekben. De akkor miért nem pszichológia egyszerűen? Azért, mert a hagyományos pszichológiához képest nagyobb az igénye az ismeretrendszerek formális jellemzésére. A filozófiai hagyományban leginkább Quine naturalizált ismeretelmélete a pszichológiában pedig Piaget genetikus episztemológiája tekinthető előképének.

Olyan kérdésekkel foglalkozik a kognitív tudomány, hogy hogyan alakítunk ki belső képeket, reprezentációkat, modelleket, s hogyan irányítják ezek a viselkedést. Milyen formái vannak az efféle reprezentációknak (kijelentések, képek), s ezeknek milyen belső törvényeik vannak.

Létezik-e valami inherens belső logika az emberi elmében (a gondolat nyelve) vagy gondolkodásunk - ha ezt egyáltalán gondolkodásnak lehet nevezni - pusztán a környezet esetlegességeinek kiszolgáltatott asszociatív gépezet? Másik vezető téma, hogy vajon a megismerő ember egységes lény-e, ahogy például s főként a kartéziánus felfogás hirdeti, vagyis minden feladatot a tudat közös színpadán, egységes nyelvezettel old-e meg, vagy épp ellenkezőleg, sok kis rész-megismerőből áll-e össze, melyek mindegyike csak egy dolgot tud (arcokat ismer fel, számol, szavakat elemez stb.)

A megismerés-tudomány a belső világra nézve ugyanazokat a problémákat veti fel, mint amelyek a külső világban is felmerülnek. A külső világban ez úgy jelenik meg, hogy egységes-e a kultúránk vagy szétesett; egységes-e az emberi személyiség vagy sok szétválasztott mozzanatból áll-e össze. A kognitív kutatás egyik alapkérdése az, hogy a belvilágra vonatkoztatott posztmodern szétbomlás közepette megmarad-e a gondolkodás egysége, illetve hogyan jön az létre másodlagos, levezetett módon.