Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Az egykori Hofi-aranyköpést parafrazálva: nehéz zene, könnyű percek - ez várta péntek este a Merlinbe látogató díszes publikumot, amely a végére ízelítőt kapott abból is, hogyan lehet kellő iróniával (esetleg kissé vaskosabb tréfákkal) élvezhetővé és befogadhatóvá varázsolni még az első blikkre tökéletesen elidegenítőnek tűnő zenei gesztusokat is.
De ne szaladjunk ennyire előre, elvégre még csak az érkezésnél, s a felvezetésnél tartunk - nos, nehezen lehetett volna megfelelőbb ráhangolást összeszerkeszteni, mint amit Isunak köszönhetett a publikum. A "hallgatós" zenékből, experimentális elektronikából és "megfejtős" techno darabokból összeválogatott szett szépen, folyamatosan szívta magába a közönséget, amely ennek köszönhetően fokozatosan megszállta és belakta a táncteret.
Ekkor jött el a mostanság egyszerűen Clarkként szereplő Chris Clark ideje, aki alapos leckét adott abból, hogyan is néz ki egy igazi dobhártyarepesztő live act. A brit zeneművész, akinek korai munkái inkább a nehezen táncolható elektronikus zenék körébe sorolhatók (az ilyen muzsikákat szokták egy nagyívű gesztussal IDM-nek, intelligens tánczenének címkézni - no hiszen, emlékszünk még arra az időre, amikor az "intelligens" még a drumandbass állandó jelzője volt), manapság némileg dinamikusabb irányba váltott.
Meglehet, így részben elmaradnak azok a gusztusos, élő dobmintákból összeszerkesztett zenei struktúrák, melyek mondjuk a Ted EP-t vagy a Body Riddle albumot jellemezték, ám a helyükbe egyfajta brutálisan energikus, ezzel együtt persze gépiesebb zene került a programba. A látnivalón meglepődött közönség hirtelen azon vette észre magát, hogy valami elképesztően fémes, indusztriális hatású technofolyam ragadja magával.
Kisvártatva felgyorsított breakbeat alapokra ugrált, aki bírta a tempót, a végén pedig szinte már breakcore-szerű valamik szóltak, természetesen hiperűr-sebességgel - s a művészt az se nagyon zavarta, hogy a nagy-nagy energiaátvitel közben néha kicsúsztak helyükről azok a fránya kábelek.
Az éjszaka legnagyobb érdeklődéssel várt eseményének a híres-hírhedt Otto von Schirach és bűntársa, 666 Cent (alias Pándi Balázs) élő fellépése ígérkezett, s ez, mondhatni, be is igazolta a felfűtött várakozásokat. Aki látta az eszeveszett duó tavalyi Sziget-fesztiválos fellépését, nem felejti egyhamar az élő dob-elektronika-guminő párbajt (a többiek meg nyugodtan művelődhetnek e témában a youtube-ról).
Nos, a mostani rendezvény is mellé kerülhet ama képzeletbéli vitrinbe: Otto és társa ezúttal is megcsaholtatták ama bizonyos porcelánkutyákat. A produkció zenei fundamentuma, melyet sátánmetálból, szintén pokoli bootybass/breakcore futamokból és bárgyú popdalokból vett szubverzív hangmintákból raktak össze, már magában is elég pusztító erejű, ehhez jön még hozzá a mindig meglepő színpadi produkció.
Nos, Otto ezúttal is hozta saját szuper antihős imázsát: kifestett arc, hosszú lebernyeg, vérfagyasztó ordítások, melyekről elsőre el sem hiszi az ember, hogy ember torkából származnak. A dobok helyett ezúttal a vasak felett ügyködő 666 Cent egy mágikus maszkkal, s egy még meghökkentőbb sapkával tüntetett - no meg azzal, hogy egy idő után már csak egy XL méretű felnőttpelenkát viselt.
S ha ennyi nem lett volna elég, fönt ugrált a pódiumon egy újabb nem mindennapi fazon, Otto saját hopmestere, Notorious Nastie személyében - mindez élő videoklip-forgatás álcája alatt, számos túlmozgásos ifjú hölgy és úr színpadi jelenlétében: nekik már ürügy sem kellett mindehhez.
S akiből a jó másfél órás brutális zenei kabaré, ordítva-sírva vigadás sem szívta ki az összes energiát, az még kaphatott egy alapos breakcore/junglecore kiképzést is Mesterházytól - hozzátennénk: ilyen előzmények után az ember már szinte gyermeki örömmel fedezi fel a popzenei mintákat és idézeteket még a legelvetemültebb zenében is.