Hogyan találtam meg a nagy Ő-t?

Az én sztorim pályázat harmadik nyertese Kánai Éva, jutalma egy 10 órás NetQuick csomag. Nyereménye átvételéről e-mailben értesítjük. Gratulálunk!
Pályázatunk lezárult, minden kedves levélírónak köszönjük a részvételt.

Kánai Éva
A füllentés "ára"

Nagy Ő, Tito Jackson, Éva

Ez négy évvel ezelőtt volt. Azóta összeköltöztünk, összeházasodtunk, és jelenleg gyermeket tervezünk. Hát ez lett abból az apró füllentésből.

A pályázatra beérkezett további érdekes történek között válogatunk:

Szili Márta
Szőke herceg piros Toyotával

2002 februárjában kezdődött. Túl voltam az első féléves egyetemi vizsgáimon, éppen semmi dolgom sem volt. Jól éreztem magam a bőrömben, de úgy szerettem volna valakit magam mellett tudni, akivel megoszthatnám örömömet, akire pazarolhatnám azt az iszonyú mennyiségű érzelmet, szeretetet, ami bennem tombol. Léptem egy merészet, beléptem egy internetes társkeresőbe.

Egyszer csak kaptam - a sok közhelyes, tisztességtelen ajánlatot tévő között - egy kedves levelet. Aztán egy fényképet, ami mindent eldöntött. Egy nyílt tekintetű, őszinte mosoly nézett vissza rám. Hát bizony, őt látni akartam! Izgatottan vártam a Freemailemre beérkező levélváltások során; mikor veti fel: találkozzunk... Eljött az a nap is. Nagyon készültem rá, talán 18 éves korom óta nem volt még ilyen érzésem. Délben izgatottan indultam első találkánkra. Természetesen kiszámoltam az időt, mint mindig, hogy pontosan érkezzek, de maradjon még időm felfrissíteni magam. Természetesen a Nő tervez, metró végez... pont aznap, pont az idő tájt - baleset miatt - nem közlekedett a metró bizonytalan ideig. Én meg - kis tisztviselő - BKV-n utazom. Hát a pampillázásra szánt néhány perc füstbe ment, és bizony a megbeszélt időpontról is késtem. Szélfútta frizurával, kipirulva rohantam a fel a lépcsőn...

Megvárt. Ahogy visszagondolok rá, olyan volt, mint egy álom. Az előtérben futottunk össze, rögtön megismertük egymást. Nem hazudtak a képek, amiket váltottunk. Két puszi, gyors névmormolás és izgalomtól nyirkos kézfogás után elindultunk valami nyugodt helyre. A parkolóban várt az első meglepetés: fehér autó, benne sofőr, protokollülésre ajtónyitás, mint egy hercegnőnek... Majd beültünk egy étterembe, beszélgettünk. Ahogy a szemébe néztem, nyíltság és őszinteség, érdeklődés köszönt vissza onnan. Bizalom kezdett nyiladozni bennem, és kezdeti szorongásomat mintha elfújták volna. Egyre közelebb került hozzám. Mintha a Jóisten is nekem teremtette volna. (Ezt az érzést csak a volt férjemmel éreztem, amikor megláttam őt először a vasútállomáson, rögtön tudtam, hogy ő lesz a férjem...) A csodaszép délután után kézen fogva hagytuk el az éttermet. Ezután még következett egy szerdai találkozás. Ekkor már "magánemberként" jött, fehér póló, fekete nadrág, piros Toyota, és ő a mosolyával, amivel teljesen elbűvölt. Órákat töltöttünk együtt, sétáltunk, beszéltünk egymásról, megfogta a kezem, átölelte a vállam, és többek között a szemembe nézve azt mondta: "Rád vártam..."

Kész voltam... Csókkal búcsúztunk. Azóta nem találkoztunk. Egyszer hívott, hogy a választások miatt rengeteg dolga van, reméli, hogy fog tudni kárpótolni mindazért a kiesett időért, ami közben egymás nélkül elmúlik, keresni fog. Persze beszélgetéseink alkalmával is említette, hogy az a néhány kapcsolata is, ami házassága után volt, mind időproblémák miatt ment tönkre. De ennek több, mint két hete. Már én is kétségek között hányódok, az eszem azt mondja; hagyjam a fenébe. Hiszen bármennyire elfoglalt vagyok én is, azért egy SMS-t megeresztek: "Hiányzol", vagy: "Jó lenne, ha itt lennél." Nem baj, ha nem igaz, csak tudjam, gondolt rám. A szívem pedig még mindig azt mondja: legyek türelmes, hiszen ígérte, hogy amint tud, jelentkezik. A szívemnek pedig parancsolni nem tudok.

Végül is nem tehetek mást; várok. Hiszen ő képes volt arra, amire hosszú évek óta senki: megérintette a lelkemet. Én minden este - ahelyett, hogy tanulnék, hiszen ismét nyakamon vannak a vizsgák - késő éjjelig ülök a küszöbömön, csend van, nézem a csillagokat. Rá gondolok és közben érzem, hogy minden este a szívemből egy rész apró darabokra hullik. Már a gondolat is kétségbe ejt, hogy hogyan fogom összeragasztani... Egyre biztosabban érzem; már nem fog jelentkezni.

Négy napja nem írtam számára telefonüzenetet. Még egy picit reménykedem, aztán lassan nekiállok tanulni, hiszen az élet tovább kell, hogy menjen..

Búzás Szilvia
Hogyan nem találtam meg a nagy Ő-t

Nem találtam meg. Tényleg. Egyszerűen nem ment. Pedig hittem benne. Talán pont ezért nem sikerült. Azt mondják, ha az ember görcsösen akar valamit, az nem jön össze. Csak lazán kell venni, nem keresni, nem filózni rajta és hoppá! egyszer csak ott van előtted.

Legalábbis nekem mindenki és mindig ezt mondta. Ezt olvastam az újságokban, ezt hallottam tévében, rádióban, amikor egy pszichológus az emberi természetről csak beszélt. Pedig én soha nem erőszakoltam a dolgot. Soha nem éreztem, hogy már itt az idő és ha gyorsan nem jön Ő, akkor végleg vénlány maradok. Soha nem tapadtam pasikra - legalábbis szerintem. De erről azok a férfiak tudnának érdemben nyilatkozni, akikkel dolgom volt.

Nem voltak sokan, de mindig voltak - egészséges szünetekkel - elég tartós barátaim. De valahogy mikor arra a pontra érkeztünk - kinél 5 év, kinél 1 év múlva -, hogy már ideje lenne elvennie engem, akkor mindig
álmot láttam. Igen, igen, igazi álmot, amikor legédesebben aludtam. Az álom pedig mindig arról szólt, hogy lépkedek az oltár felé fehér ruhában, tele a templom barátokkal, rokonokkal, az oltár előtt ott a
barátom, és egyszerc sak pánik kerít hatalmába.... Olyan erősen és félelmetesen érzem, hogy nem akarok hozzá menni, hogy amikor felébredtem, olyan megkönnyebbülést érzek, mint mindig ilyen álmom után,
és bizonyossá teszi, hogy nem akarok hozzámenni.

Mindig hittem a nagy Ő létezésében, hittem, hogy van egy másik ember, egy férfi, akinek én vagyok a párja, aki a másik felem. Tudtam, hogy ha még nem találtam meg, az azért van, mert még nincs itt az ideje, hogy találkozzunk, és soha nem szabad a dolgoknak elébe sietni - ezt mindenki tudja, aki olvasta Márai Füveskönyvét.

Szóval 28 éves vagyok, pár komoly kapcsolattal a hátam mögött, egyedül. Szingli - most ez a divatszó erre. Pedig szerintem ez nem divat kérdése. Csak úgy gondolom, hogy nem kell azért férjhez menni, csak hogy legyen már férjem, mert itt az idő. Teljesen normális vagyok, gyerekeket szeretnek, férjet, kutyát, meg ami egy családhoz csak hozzátartozhat. Nincsenek nagy igényeim, nem akarom, hogy a férjem egy kiköpött Brad Pitt legyen. Mindössze azt várom, hogy mikor találkozom vele, beszéltünk, tudjam, érezzem, hogy megvan az a bizonyos valami...közöttünk. Most várok.

Frézia
A szerelem Németországba költözött

24 évesen úgy döntöttem, hogy a megszokott hivatali életemet kicserélem egy izgalmasabbra, és elmegyek Németországba egy évre nyelvet tanulni. Azt gondoltam, 1 év alatt megtanulok annyira németül, hogy aztán olyan munkát vállalhassak, ami izgalmasabb, több embert megismerhetek általa. Az akkori barátomat sírások közepette hagytam otthon, de bíztam benne, hogy megvár.

A nagynéném kinnt élt Németországban, és ő segített nekem egy családot keresni, ahol mint opermaedchen dogozhatok, tanulhatok. Volt egy vendéglője, ahol segítettem a segítségéért. A vendéglőben megtetszett egy férfi, de nem érdekelt, hiszen a barátomat akartam, akit otthon hagytam, és várt rám. Míg a megfelelő családot megtaláltuk nekem, megismertem a várost, ahol laktunk (Gießen). Több barátot, ismerőst találtam 2 hét alatt, mint addig bármikor. Nagyon jól éreztem magamt, csak a szívem volt nehéz, hiszen nagyon hiányzott a barátom. Grillparti volt a nagynénémnél, ahol az a férfi is ott volt, aki megtetszett. Rá sem mertem nézni, nagyon furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Sokszor azt sem tudtam, hogy mi a nevem, annyira meg voltam illetődve. Nagyon feltűnő volt, hogy tetszem neki, de ugye nekem otthon volt a barátom...

Az érzések viszont egyre csak erősödtek, nem tudtam, mi ez. Valami nagyon vonzott ehhez a férfihoz, de nem tudtam, hogy mi. Sok álmatlan éjszakát okozott, hogy annyira hevesen udvarol. Nagyon jólesett, hiszen addig csak csalódást okoztak a férfiak, figyelmességet- amit egy nő kaphat, csak a könyvekből ismertem. Teltek-múltak a napok a családnál, sokat beszéltem a férfival telefonon, rengeteget segített a nyelv tanulásában.

A barátom otthon alig foglalkozott velem, nem írt, nem jelentkezett, élte az életét - nagyon fájt, sokat sírtam miatta, mígnem rájöttem, hogy ez nem is kapcsolat, ami nekünk van, nincs értelme a viszonzatlan szerelemnek. A szívem máris könnyebb lett, és még jobban esett, hogy van valaki, akit tényleg érdeklek, aki szeret -addigra a férfi már szerelmet vallott, de én elutasítottam, mivel volt barátom. Viszont nem adta fel, még hevesebben udvarolt.

Közben a nagynéném is cserbenhagyott, és a férfi volt, aki kisegített a bajból. Egyre jobban éreztem, hogy ez nem egy futó érzelem, amit érzek, ez valami más. Talán a szerelem? Igen, ez a szerelem, amit érzek a férfi iránt, aki jóban-rosszban kitartott mellettem, aki tetszett, aki megdobogtatta a szívemet, ha csak a hangját meghallottam, vagy ha megláttam, aki nem akart rögtön ágyba cipelni, aki velem egy hullámhosszon volt, aki velem együtt sírt és nevetett... 3 hónap után vele mentem haza, elhagytam a "barátomat" , kiköltöztem Németországba, és féléves ismeretség után összeházasodtunk.

Most márciusban volt az első házassági évfordulónk, és még mindig ugyanolyan szívdobogást kapok, ha meglátom, meghallom a hangját. Nagyon szerelmes vagyok még mindig, és ez csak erősebb lesz. Most szeretnénk egy babát mint "szerelmünk gyümölcsét". Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire kell mennem ahhoz, hogy a boldogságot megtaláljam, de megérte!

A szépségért mindent
Az én sztorim pályázat első és második szakaszában igen sok levelet kaptunk olvasóinktól.
Olvasson bele a történetekbe!
A szépségért mindent - első forduló
A szépségért mindent - második forduló