"Pillanatnyilag a nap 24 órájának 30-ra való kitolásán dolgozom"

- A mozik látogatottsága és a közönség visszajelzései alapján egyaránt nagy siker az Üvegtigris. Jó, hogy végre sokan beülnek magyar filmre is!

- Mostanában én is úgy érzem, a közönségnek végre kezd szívügyévé válni a magyar film. Várták a Csocsót, szerették a Moszkva teret. Tényleg jóízű alkotások ezek, elkapnak egy-egy életérzést. A Moszkva tér például számomra is fogalom, ha nem is 89-ben, de magam is randevúztam ott, az alatt a bizonyos óra alatt. Persze ezek elsősorban a mi élményeink, de a világ felé is van reklámértékük. Bátran felvállalhatók.

- Gondolom, nem is a vállalkozó kedv vagy a tehetség hibádzik, sokkal inkább az anyagi erőforrások.

- Az Üvegtigris teljes költségvetése, a reklámot és minden mást is beleértve, kb. 130 millió forintra rúgott. Ez még itthon is olcsó filmnek számít. Egy helyszínen forgattunk, visszafogtuk a költségeket, ahol tudtuk, de még így sem volt egyszerű begyűjteni a teljes összeget. Bizonyos hiányosságokat, persze, a szegénység végtelen találékonyságával lehet pótolni, de nagyon kell harcolni, hogy ne látszódjanak a filmen. Az viszont tényleg zavaró, hogy élvonalbeli művészeket nem tudtunk korrekten, a munkájuk értéke szerint megfizetni. Nem világviszonylatban, de még európai viszonylatokban sem.

- Az Üvegtigris volt az első filmrendezése. Hogyan kezdett neki, mi hajtotta?

- Egy történetet akartam elmesélni. Egy édesen keserű történetet a barátságról, átlagemberekről, olyan közegben és problémák közepette, melyek sokak számára ismerősek ebben az országban. Azt gondolom, minden darabhoz és filmhez kell egy történet. Nemrégiben olvastam egy remek mondatot Csáth Géza egyik zenekritikájában. Azt írja, a klasszikusok arról ismerszenek meg, hogy részleteikben végtelenül gazdagok. Egy jó történetnek ezer szála van. Millió olvasata és értelmezési lehetősége, attól függően, hogy hány évesen, milyen életszakaszban, milyen élmények és előzmények után fogadom be.

- Vígjáték az Üvegtigris?

- Szerintem nem. Olyan film, amelyben van egy csomó humoros jelenet, amelyeken rengeteget lehet nevetni, de szerintem az nem mulatságos, hogy embereknek semmi sem sikerül, állandóan kudarcokat élnek át, és minden próbálkozásuk balul üt ki. Amolyan könnyes röhögés ez, legalábbis szándékaim és a közönség visszajelzései szerint. De én egyébként még túl közel vagyok a filmhez, nem tudom még igazán objektíven szemlélni.

- Találkozott a film gyártása és bemutatása során a jellegzetesen magyar műaggodalommal, vagyis hogy mint közönségfilm hordoz-e majd értékeket?

- Hogyne. Ez egy gyakori, de olyan ostobán közhelyes kérdés, hogy a legjobb válasz semmit sem reagálni rá. Értelmetlen felvetésre nincs értelmes válasz. Egyébként ez a kérdéskör a szakma gumicsontja, a közönséget egyáltalán nem érdekli. Gyerekkorom óta lelkes mozista vagyok - akár egyedül vagy annak idején lányokkal, mostanában barátokkal, a családdal -, szenvedélyesen imádjuk a filmeket, de mozi előtt még soha senki nem kérdezte meg, hogy "Te, most művészfilmre vagy közönségfilmre ülünk be?"

- A színházi szakma is ennyire előítéletes?

- Eléggé. Gyakori - és szerintem elkeserítő - hogy egy vígjáték, legyen bármilyen kitűnő is, mindig csak valami "könnyűnek" és eleve kevésbé értékesnek tekintendő. Egy operettrendező biztosan felületes, a közönség utcájában vergődő tartalmatlan fickó. Függetlenül az előadás milyenségétől. Ugyanakkor a legközhelyesebb, ostoba Hamlet-rendezéstől is el kell ájulni, mert "mégiscsak nekifeszült a csávó a mélységeknek". Az a tény, hogy valaki melyik műfajban tevékenykedik, még az égvilágon semmit nem árul el a dologról. Lehet szenzációs és borzalmas is. Ráadásul az egyes műfajok előadásai pont ugyanazokból a téglákból épülnek fel, csak a katarzis az egyiknél könnyek, a másiknál önfeledt nevetés formájában jelentkezik. Mindkettő eléréséhez profizmus kell. És szerintem, itt van a vízválasztó. Hogy az előadásról kilépő háziasszony már a másnapi ebéden töpreng, vagy a fejében tovább játssza a történetet, gondolkozik rajta, megtart valamit belőle. Ha minőségi kategóriák kellenek, legyen ez a besorolási elv. De Magyarország kis ország, túlságosan egymásba ér a könyökünk, és mindenki a másik kávéját kavargatja.

- A kritikákat elolvassa?

- Nem nagyon. "Szoktatom szívemet a csendhez." Komolyra fordítva a szót - igen, de minek? A kritikusi alapállás szerintem egy perverzió, még akkor is, ha pártatlan. Ha pedig nem az, akkor pláne. Túlságosan kiszámíthatóvá vált mostanában, ki, mit, miért és minek a nevében ír meg. Nem biztos, hogy adott kritikus ugyanazt publikálná egy műről, ha nem ismerné az alkotóját. Sőt, az a szomorú érzésem, hogy az elfogultság matematikai gyakorisága kicsit sűrűbb lett a kelleténél.

- A nagy siker után gondolkozik már a következő rendezésen?

- Pillanatnyilag a nap 24 órájának 30-ra való kitolásán dolgozom. Nappal próbálok a színházban, van egy szép, népes családom, úgyhogy legfeljebb éjszaka írogathatom egy tervezett új film szinopszisát. Nagyon szeretném összehozni, de azt is nagyon szeretném, ha megérném, hogy az unokámat tologathatom azon a focipályán, ahol a fiamat is tologattam. Tehát jó volna a végkimerülést és a szívinfarktust elkerülni. Igyekszem.

- Játszik most olyan színdarabban, amelyik nem energiát von el, hanem töltekezni tud belőle?

- Igen, ilyen az És Rómeó és Júlia, amivel feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel járjuk az országot. Tulajdonképpen ez most a generátor minden máshoz. Kicsit elkeseredett vagyok színház-ügyben, valahogy az egész szakma olyan megalázott, mostohagyermek-státusba került. A fizetésekből megélni képtelenség, az egykori színházkultuszból pedig csak morzsák maradtak. A színészek fáradtan, türelmetlenül, önbizalomfosztottan hajtják a pénzt. Mégis, ha újrakezdhetném, gondoskodás nélkül megint ezt választanám.

Ajánlat:

Rudolf Péterről

Az Üvegtigris honlapja

Korábban:

Bemutatták a Hamvadó cigarettavéget