Két dologban szeretném a segítségét kérni

Saját diagnózisom szerint enyhébb fajtájú depresszióm van, és az érdekelne, hogy van-e valamilyen javaslata arra, hogy ne súlyosbodjon, illetve lehet-e valamivel kezelni. Én nyugtató teát szoktam ilyenkor inni, vidám könyveket olvasok, és többet mozgok, mint máskor. Már ha idejében észreveszem, hogy tenni kell valamit.

A másik - talán az alapja a fenti problémának -, nem tudom, hogy mi a helyem az életben, nincsenek előremutató céljaim, és főleg nem tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Semmi határozott jövőkép.
Annyira szeretném tudni, hogy ezt vagy azt akarom csinálni, határozottan, megdolgozni érte, elérni és utána új célt keresni. Hát ez hiányzik.
Mindehhez egy (bár ez talán már kiderült :-)) meglehetősen lelkizős természet vagyok, ráadásul rémesen eltúlzott megfelelési kényszertől szenvedek, ha ennek megszüntetésére van javaslata, azt is nagy örömmel fogadnám.
A háttérhez:
A barátommal régen ismerjük egymást, egy ideje együtt is éltünk. Az édesanyámmal a szokásosnál szorosabb a kapcsolatom. Anyám sajnos nem tud dolgozni, mert sokszor műtötték.
Én vagyok az egyetlen fontos személy a számára a világon, ennek ellenére a tőle telhető szabadságot megadta, megadja nekem, ez persze sokkal kisebb a normálisnál, de azért elviselhető némi empátiával.
Más bölcs dolog, ami talán segít árnyalni a képet, nem jut most eszembe.
Bármilyen tanácsot, ötletet szívesen fogadok.
Előre is köszönöm.

A két dolog, amiben tanácsomat kéri, igencsak összefügg egymással. Ahogyan édesanyja helyzetét leírja, érezhető, hogy a "szokásosnál szorosabb" kapcsolat kettőjük között bizony korlátozhatja. Ezt soha nem fizikailag kell érteni, mert még olyan esetben is lehet szabad valaki, ha hozzátartozóját naponta kell gondoznia. A közel álló személlyel kiépülő szoros érzelmi kapcsolatból származik a korlátozás - még akkor is, ha az édesanyja esetleg biztatja, hogy tanuljon, élje az életét stb. Valószínűleg édesanyja feloldatlan szomorúsága túl nagy helyet foglal az Ön belső életében is, ez vezethet az időszakos depressziós érzésekhez és a céltalanság érzéséhez is.
A túlzott megfelelési kényszert - amiről ír - szintén lehet ezzel magyarázni. Nehéz derűsen elképzelni egy jövőbeli kibontakozást, karriert, miközben édesanyja betegsége miatt egyre korlátozottabb életet él, és csak a múltra figyel. Ha saját pályafutása beindul, az mindenképpen távolítja attól a világtól, amiben jelenleg anyjával közösen osztoznak: az apja emléke, a betegségek stb. Tehát ebben van egy lappangó konfliktus, ami független a kölcsönös jó szándéktól és szeretettől. Erre utal az is, ahogyan írja, hogy anyja a "tőle telhető szabadságot megadja, ez persze sokkal kisebb a normálisnál, de azért elviselhető némi empátiával". Persze hogy elviselhető, csak eközben az Ön élete is beszűkül, anélkül, hogy ettől az édesanyja boldogabbá válna. Talán ezen a szálon kellene elindulnia.

Üdvözlettel,
Pszimail (L. I.)

Vissza a tanácsadó oldalára