Tündérmesék és a nagyhét

Vágólapra másolva!
Ezen a nagyhéten talán azért is imádkozhatunk, hogy az a "rejtelmes vonzalom", amelyet oly sokan éreznek az "örökkévalóság" iránt, mélyebb elmélkedéshez vezessen a földi és égi édenkertről, mint az általunk kedvelt tündérmesék értelméről és céljáról.
Vágólapra másolva!

Dante művében, a Purgatóriumban az egyik kedvenc részem az, amikor Dante végül eléri a Purgatórium hegyének csúcsát, és belép a földi paradicsomba – vagyis az Édenkertbe. Helyénvaló a teológiai értelme annak, hogy Dante így képzeli el a Purgatórium topográfiáját. Hiszen miután Dante megtisztította értelmét, akaratát és szenvedélyeit bűneinek ártó hatásaitól, immár újra teljesen ártatlan. Olyan, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Ezért helyénvaló, hogy mielőtt felemelkedne a mennyei Paradicsomba, bepillantást nyerjen a földi mennyországba.

A földi Paradicsomban Dante találkozik egy Matilda nevű gyönyörű hölggyel, aki elmondja neki, hogy arra a helyre érkezett, amelyet "az ember természetes fészkének alakítottak ki". Matilda elmagyarázza:

„A Fő Jó, ki csak magában vidámul, az embert jóra s jónak alkotá, s e kertet adta Béke zálogául. (Saját vétkéből nem volt itt soká; saját vétkéből édes nevetését s szent játékát jajokért eldobá.)”

A földi Paradicsom, amelyet Dante buja növényzettel, pásztoridill képekben ábrázol, a „Béke záloga". Minden szépségével együtt mégis csak előképe annak a szépségnek és békének, amely Dantét a mennyben várja. De az általam különösen kedvelt sorokban Matilda ezt is hozzáteszi:

…egy toldással javadra megtetézem; - és nem hiszem hogy megunnád igémet, bár ígéreten föllül hosszu lészen. Poéták, akik hajdanán regéltek az aranykorrul s boldog életérül, talán Parnasszust álmodák helyének. Itt eredt fajunk szeplőtlen gyökérrül; itt van örök nyár valahány gyümölcsre; itt foly a nektár, ösmered hirérül.

A "boldog aranykor" képei gyakoriak voltak az ókori költészetben (a görög mitológiában a Parnasszus hegye a múzsák otthona volt). Matilda azt mondja, hogy amikor az ókori költők aranykorról írtak, ahol minden tavasz és ártatlanság volt, akkor valójában – akár tudatában voltak, akár nem – az Édenkertről "álmodtak".

Talán túlzás, de úgy vélem, hogy a tündérmesék, vagy legalábbis sok közülük, az aranykorokat ábrázoló történetek kategóriájába tartoznak, és így az Édenről álmodnak – valamint arról a felsőbb Paradicsomról, amelynek maga az Éden is csak egy álomképe.

J. R. R. Tolkien "A tündérmesékről" című híres esszéjében azt állítja, hogy a tündérmese vagy képzeletvilág egyáltalán nem menekülés a valóság elől, hanem inkább menekülés a valóságba. Brad Birzer írja J.R.R. Tolkien's Sanctifying Myth (J.R.R. Tolkien megszentelő mítosza) című könyvében, hogy Tolkien a tündérmesét a valóság felé vezető útként értelmezi, amennyiben a tündérmese

1. megvilágítja azt a hatalmas örökséget, amelyet őseink ránk hagytak;

2. újfajta csodálatot ébreszt bennünk olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket természetesnek vettünk, vagy amelyek hétköznapivá váltak (Tolkien azt írja, hogy a tündérmesék lehetővé teszik számunkra, hogy "úgy lássuk a dolgokat, ahogy rendelve vagyunk (vagy voltunk) látni őket.");

3. és eszközt biztosít számunkra, hogy kiszabaduljunk a modernitás szürkeségéből, konformizmusából és elgépiesedéséből.

A modernitás rémálomszerű aspektusaiból való menekülés vágya, figyelmeztet Birzer, nem ugyanaz, mint a valóság elől való menekülés vágya – sőt, épp ellenkezőleg. A legjobb tündérmesében is, írja Birzer, " az élettel és halállal szembesülünk, kellemes és kellemetlen dolgokkal. Pusztán a progresszivizmus és a progresszív álom elől menekülünk, amely az egész komplex valóságot a teremtés valódi csodáinak puszta árnyékává redukálja".

A "progresszív álom", amelyben az emberek elutasítják Istent, és a természet elsajátításával igyekeznek isteníteni magukat, tehát épp az ellentéte a "földi paradicsom álmának", amelyet a legjobb mesékben találunk, például azokban, amelyeket maga Tolkien írt. Vajon a Szauron legyőzése utáni Középfölde, ahol a hobbitok Hobbitonban gondozhatják kertjeiket és ehetik többszörös reggelijüket, ahol Gondorban igazságosság és béke uralkodik azután, hogy a királyok jogos sora helyreállt – ez nem a "boldog aranykor" képe lenne?

A keresztény naptár legszentebb hetén egy másik, sokkal magasztosabb „tündérmese” jut eszünkbe. A fenti elemzést a feje tetejére állítva, a tündérmese, amelyet ezen a héten ünnepelünk, nem egy álom egy másik, valóságosabb Paradicsomról. Nem, ez a tündérmese az a valóság, amelyhez képest minden más csak álom az életünkben.

A nagyhéten igazi paradigma esetét ünnepeljük annak, ami Tolkien szerint egy nagyszerű tündérmese leglényegesebb eleme: az eukatasztrófa – ami azt jelenti: "jó katasztrófa". A nagy tündérmesék, mondja Tolkien, mindig egy vereséget mutatnak meg nekünk, amelyről kiderül, hogy váratlan győzelem forrása. Ily módon a tündérvilág " egy röpke pillantást ad nekünk az Örömre, a világ falain túli Örömre". De a legnagyobb eukatasztrófa természetesen az a nagy vereség, amelyre a következő napokban emlékezünk, egy olyan vereség, amelyről csodálatos módon kiderül, hogy éppen Krisztus halál feletti győzelmének eszköze

Krisztus szenvedése, halála és feltámadása a legnagyszerűbb tündérmese, éppen azért, mert ez az egyetlen tündérmese, amely történetesen igaz.

Valószínűleg G. K. Chesterton „Az örökkévaló ember” című művéből merítette Tolkien azt a felismerést, amely lehetővé tette számára, hogy kimondja: "A kereszténység szíve egy mítosz, amely egyúttal tény is." Tolkien barátja, C. S. Lewis hasonló határozottsággal állítja, hogy a kereszténységben "a haldokló Isten ősi mítosza, anélkül, hogy megszűnne mítosz lenni, a legenda és a képzelet egéből a történelem földjére száll le".

Krisztus megtestesülésével, hirdeti továbbá Tolkien, "a művészet igazolódott. Isten az Úr, az angyaloké, az embereké – és a tündéreké. Legenda és történelem találkozott és összeolvadt".

A mítoszok, a tündérmesék iránti természetes szeretetünk egy olyan Valóság iránti vágyunk megnyilvánulása, amely egészen csak Krisztusban teljesülhet be. A tündérmesék iránti természetes szeretet azonban, mint minden természetes késztetés, el tud sorvadni. Ugyanebben a tündérmesékről szóló esszében Tolkien azt írja:

A fantázia természetes emberi tevékenység. Egész biztosan nem pusztítja el, de még csak nem is sérti az Értelmet; és nem tompítja sem a tudományos igazságosság iránti étvágyat, sem pedig nem homályosítja el annak érzékelését. Éppen ellenkezőleg. Minél élesebb és tisztább az értelem, annál termékenyebb képzeletet alkot. Ha az emberek valaha olyan állapotban lennének, amelyben nem akarják megismerni vagy nem képesek észlelni az igazságot (tényeket vagy bizonyítékokat), akkor a Képzelet addig sóvárogna, amíg meg nem gyógyulnak. Ha valaha ebbe az állapotba kerülnek (ez egyáltalán nem tűnik lehetetlennek), a Képzelet elsorvad, és Kóros Téveszmévé válik

Elgondolkodtató, hogy populáris kultúránknak a "frissített" tündérmeséket és szuperhősöket bemutató filmek iránti kitartó rajongása talán már egy ilyen Kóros Téveszme hajtásai.

Az elmúlt évben láthattuk a Hófehérke, majd az Óz, a nagy varázsló aktualizálását, a gombamód szaporodó Marvel és DC szuperhős-franchise-okat, sőt, magát A hobbitot is három filmből álló sorozat formájában mutatták be, és az ember nem mindig épül attól, amit Hollywood ezekből a mesékből csinál. Más szempontból azonban ígéretes, hogy kultúránkat még mindig lenyűgözik ezek a mesék. Kate Bernheimer, az Arizonai Egyetem professzora és a Fairy Tale Review (Tündérmese szemle) című folyóirat szerkesztője arra hivatkozott, hogy ma, a technológia-őrület korában szükség van arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a tündérmesék környezetének természetével és azzal a "rejtelmes” vonzerővel, amelyet az "örökkévalóság" fejt ki a kihalás korában".

Ezen a nagyhéten talán azért is imádkozhatunk, hogy az a "rejtelmes vonzalom", amelyet oly sokan éreznek az "örökkévalóság" iránt, mélyebb elmélkedéshez vezessen a földi és égi édenkertről, mint az általunk kedvelt tündérmesék értelméről és céljáról. Mert, ha rájövünk, hogy a mítoszok, amelyeket szeretünk, valójában tényekké váltak, akkor, de csakis akkor, a történeteink ismét egészséges álmok lesznek egy olyan valóságos világról, ahol minden "őszinte nevetés és édes játék"