Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az, hogy az Hachette és más kiadók megtagadták Woody Allen emlékiratainak a kiadását, Laurent Dandrieu szerint mérhetetlenül igazságtalan, és ha valaki, akkor ő igen csak jól ismeri Woody Allent. Írt már róla esszé-könyvet, amely „Woody Allen, egy antimodern portréja" („Woody Allen, un portrait d'un antimodern") címmel jelent meg 2010-ben, majd 2013-ban egy nagysikerű filmművészeti enciklopédiában és szótárban („Dictionnaire passioné du cinéma") többek között Woody Allen filmjeit is elemezi. Dandrieu úgy érzi, hogy most jött el az ideje annak, hogy felemelje szavát a szabadság mérhetetlen megfojtása ellen, és ahogy a Le Figaróban írt nagy ívű publicisztikájában fogalmaz, „addig kell reagálni, amíg nem lesz késő".
„Bár ez most már teljesen háttérbe szorult és eltűnt a médiatámadások kereszttűzében, mindenek előtt illik arról megemlékezni, hogy Woody Allen egy óriási filmművész, egyike az elmúlt 50 év legfontosabb filmrendezőinek" - indítja Dandrieu írását, majd felsorolja Woody Allen néhány filmjét, mint „A Csillagporos emlékek", a Kairó Bíbor Rózsája, vagy a Match Point és a Blue Jasmine (2013), amelyekre hivatkozással megállapítja, hogy Woody Allen „megkésett modern korunk egyik legjobb szatirikusa". Ehhez hozzátartoznak a maga idegbajos, bénító önelemzései, esztelen hedonizmusa, a vulgaritást kultusszá emelő szövegei, de mérhetetlen intellektusa és alulról „beszintezett" üres materializmusa is, akárcsak az, ahogy föláldozza a szerelmet a szex és a szenvedély oltárán. Az Annie Hall vagy a Hannah és nővérei rendezője védelmébe veszi emellett a művészetet is, azt a művészetet, amely képes az élet ejtette sebeket is begyógyítani. Fontos Dandrieu szerint az is, hogy Woody Allen a női nem egyik legszenvedélyesebb „lantosa", a nőé, akivel a végtelen is elérhető, és aki „Isten válasza Jóbnak", ahogy azt maga mondja a Manhattan (1979) című filmjében. A nő, aki kimondhatatlan és szublimált bizonyítéka annak, hogy a teremtés „mégsem annyira elcseszett dolog", mint amennyire azt reménytelen és elgyengült pillanatainkban gondoljuk, írja szinte irodalmi ihletettséggel a VA főszerkesztője. Milyen kár, hogy erről a mai feministáknak még csak tudomásuk sincsen. „Ahogy a modern ember elmerül a Bűnök és vétkek (1989) című filmjében ábrázolt káoszban, ahol az ember még Isten tekintete alól is szabadulni akar, Woody Allen, a nagy agnosztikus, úgy válik kegyetlen és lényeglátó moralistává, hogy közben azt is bemutatja ebben a filmjében, hogy az egyes korszakokon keresztül haladó ember a való világban gyakran kényszerül arra, hogy bevallja hibáit és romlottságát. (A Bűnök és vétkek című filmet sajnos nem játszották a magyar mozikban, Martin Landau egy köztiszteletben álló orvos benne, aki számára terhessé váló szeretőjét, Anjelica Hustont megöleti, a filmben egyébként Woody Allen és akkori felesége, Mia Farrow is játszik.)
De ez nem is kérdés, hiszen a moralista Woody Allen maga is bűnös. A világot csak fekete-fehérben ismerő mai, modern időkben ezeket a gyengeségeket és hibákat mindenáron el akarják fojtani, és önmagában az, hogy az ember egy szörnyeteg, úgy tűnik, hogy elegendő ahhoz is, hogy vele együtt eltöröljék a benne élő művészt is, de legalább is elnémítsák.
Ezen a vonalon indul tovább Dandrieu, aki emlékeztet bennünket arra, hogy Woody Allen filmjeit már nem forgalmazzák Amerikában. Az Amazon stúdió szerződést bontott vele és az Hachette kiadó, amely annak ellenére, hogy számos nagy amerikai kiadó megtagadta Woody Allen könyvének kiadását először úgy döntött, hogy kiadja önéletrajzi könyvét. Majd néhány feminista alkalmazottjának, na és egyik sztárírójának, Ronan Farrow-nak, Woody Allen és Mia Farrow egyetlen közös gyerekének, a 29 éves korában Pulitzer díjat kapott #MeToo militánsnak, Harvey Weinstein egyik „megbuktatójának" a nyomására eredeti döntését visszavonta és megtagadta a kiadást.
Dandrieu szerint érdemes megvizsgálni, hogy pontosan mivel is vádolják a feministák és a #MeToo mozgalom Woody Allent. Az első vádjuk az, hogy szexuális viszonyt létesített egy 35 évvel fiatalabb nővel, még akkor, amikor annak nevelő anyjával, Mia Farrow-val élt együtt. (Soon-Yi-ről van szó, Mia Farrow és Farrow előző férjének örökbefogadott gyerekéről, akit Woody Allen később feleségül vett és azóta is együtt él vele). Dandrieu itt hívja fel a figyelmet egy fontos körülményre, amit szerinte a kevésbé felkészült újságírók rendszeresen figyelmen kívül szoktak hagyni, nevezetesen arra, hogy Woody Allen volt feleségének örökbefogadott lányát vette feleségül, akit ő nem fogadott örökbe. Ennek ugyanis a morális problémák mellett még jogi konzekvenciái is lehettek volna, így viszont nem. A VA főszerkesztője természetesen elismeri, hogy erkölcsileg kifogásolható, hogy Woody Allen először szexuális kapcsolatot létesít a nevelt lányával majd feleségül is veszi, sőt, Dandrieu szerint ez undorítónak is nevezhető, de nem illegális, és két felnőtt közötti megállapodáson alapult. Akár azt is lehetne mondani, hogy ez rajtuk kívül nem tartozik másra, bár Woody Allen magánéleti megítélésben ez hozott némi rossz fényt.
De nem ez a legdurvább vád Woody Allen ellen. Az a vád Woody Allen és Mia Farrow meglehetősen zaklatott válásakor fogalmazódott meg. A tisztánlátás kedvéért Dandrieu felidézi az eseményeket
Mia Farrow 1992-ben vádolta meg Woody Allent azzal, hogy szexuálisan zaklatta az akkor 7 éves Dylan-t, Farrow egyik örökbefogadott dél-koreai lányát. Éppen akkor, amikor a leghevesebb jogi vita dúlt közte és a filmrendező között a gyerekek elhelyezése miatt. Mia Farrow-nak korábban már volt egy gyereke André Previn német-amerikai zongoraművésztől és Previnnel közösen két vietnámi kisgyereket is örökbe fogadtak. Majd 1978-ban örökbe fogadták Soon-Yi-t, ő az, akit már felnőttként Woody Allen feleségül vett. Farrow később még két dél-koreai kislányt is örökbe fogadott, köztük Dylan Farrow-t. Az ő szexuális zaklatásával vádolta meg Woody Allent, amit a filmrendező következetesen tagadott és tagad ma is, mondván, hogy „ez Mia Farrow bosszúja volt". Még ha Ronan az anyja oldalára is állt, a sajtó soha nem beszél arról, hogy Mia Farrow és Woody Allen együtt örökbe fogadott fia, Moses, nevelőapja védelmére kelt, és azzal vádolta Mia Farrow-t, hogy manipulálta Dylant, és Woody Allen ellen hangolta. Moses blogot vezetett, amelyben rendkívül részletes vallomást tett az ügyről, és alapos magyarázatot fűzött ahhoz, hogy ténylegesen miért nem kerülhetett sor a szexuális zaklatásra, ezenkívül pedig beszámolt arról is, hogy mennyire rosszul bánt nemcsak vele, hanem többi testvérével is nevelőanyjuk, Mia Farrow. (Soon-Yi megerősítette, hogy Mia Farrow fizikailag bántalmazta őket.)
„Ebben a diszfunkcionális családban a dolgok sokkal komplikáltabbak, mint ahogy a kornak megfelelő „egy bűnös, egy áldozat" modellben el lehetne képzelni, ráadásul úgy, hogy a bűnösnek inkább hímneműnek kell lennie" – polemizál Dandrieu.
Egy alapos nyomozást követően az amerikai igazságszolgáltatás megtagadta, hogy vádat emeljen Woody Allen ellen, mindamellett „nem megfelelőnek" minősítette viselkedését, de a New York-i hatóságok végső következtetésükben azt mondták, hogy nem történt szexuális zaklatás, továbbá korlátozták Woody Allen láthatási jogait. Dandrieu azt is kiemeli, hogy az ügyben utoljára 1995-ben foglalt állást az amerikai igazságszolgáltatás, de semmilyen új körülmény nem merült föl a korábbiakhoz képest. Épp ezért Dylan és Ronan Farrow kizárólag a #MeToo mozgalom árnyékában jöhettek elő újra az apjuk elleni vádakkal, anélkül tehát, hogy bármilyen új körülmény felmerült volna, és annak ellenére, hogy az igazságszolgáltatás lezárta az ügyet. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Woody Allent tehetsége miatt a törvény fölé kellene emelni, ellenkezőleg, arról van szó, hogy ha egyszer valaki alávetette magát az igazságszolgáltatásnak és felmentették, az ártatlannak tekintendő, még akkor is, ha egy művészről van szó. Mint bárki másnak, neki is joga van az igazságszolgáltatás védelmére és az ártatlansága vélelmezésére. Érdemes azt is megjegyezni Dandrieu szerint, hogy ha a vádlók oldalát nézzük, a szenvedés, a düh, és a felháborodás sem helyezhet senkit a törvények fölé.
„Persze bárki gondolhatja úgy", hogy „az amerikai igazságszolgáltatás tévedett vagy azt, hogy Woody Allen, Dandrieu szavaival élve „undorító rohadék". Ettől függetlenül azonban a filmrendező az igazságszolgáltatás szempontjából ártatlan.
(Polanskival ebben a tekintetben Dandrieu szerint nem is lehet összehasonlítani - más kérdés, hogy a szélsőbal és a feministák nem a régi, bizonyítottan megtörtént ügye miatt támadják Polanskit.) Ahogy Woody Allen fogalmazott legutóbbi filmjének megjelenése után, „életemben egyetlenegyszer és egyetlenegy nő vádolt meg. Két bíró nagyon komoly vizsgálatot követően állapította meg, hogy a vádak nem állnak meg." Ez viszont senkit sem akadályoz meg abban, hogy a közösségi hálókon olyan emberek, akiknek semmi fogalmuk sincs az ügyről, Woody Allent „kislányokat szodomizáló" pedofilnak tartsák, utal Dandrieu a vádakra.
Az pedig, hogy valakit elhallgattatnak, és folyamatosan, szabadon támadhatják tovább, miközben az igazságszolgáltatás ártatlannak nyilvánította, ez nemcsak durva igazságtalanság, hanem szabadságjogaink hátborzongató visszaszorítása is. Ha megengedjük a közvéleménynek, hogy szubjektív és változó erkölcsi alapokon döntsön abban, hogy ki az, aki megszólalhat, és ki az, aki nem (esetünkben kinek szabad és nem szabad könyvet megjelentetnie), vagy, hogy ha a kiadók egyre-másra tagadják meg óvatosságból a művek kiadását, akkor szabadjára engedtünk egy olyan gépezetet, amely a szólás szabadságát is bedarálhatja. Az Hachette döntése kapcsán sokan csak vállat rántanak, mondván, hogy „akkor adja ki Woody Allen magánkiadásban", vagy mert nem szimpatikus nekik a művész, azt mondják, hogy „úgy kell neki". Dandrieu további érvek helyett inkább Stephen King, szerinte nagyon is világos szavait idézi: „Az Hachette döntése, amelyben elengedte Woody Allen kezét, nagyon elkeserít. Nem is miatta aggódom, kit érdekel Allen úr. Ami inkább nyugtalanít az az, hogy kit fognak elhallgattatni legközelebb?" - idézi Dandrieu Stephen Kinget.
Ronan Farrow azt nyilatkozta, hogy az Hachette eredeti döntése (Woody Allen könyvének kiadása) azt jelentette volna, hogy „hiányzik belőlük a szexuális zaklatás áldozatai iránt érzett empátia". „De az áldozatok iránt érzett valóban nélkülözhetetlen empátia miatt, írja Dandrieu, „nem foszthatjuk meg a vádlottakat a meghallgatáshoz való jogtól, végképp nem akkor, amikor az igazságszolgáltatás felmentette őket". „Ha nem állunk meg ezen a lejtőn, vajon odáig is eljutunk majd, hogy egy vádlottnak megtiltjuk, hogy védekezzen, csak azért mert védekezése sértené az áldozatokat?" - teszi fel a kérdést a VA főszerkesztője. A cenzúra, aminek most Woody Allen esett áldozatul, pontosan a jogállamiság tagadása előtt nyitja meg a kaput" - vonja le Laurent Dandrieu a következtetést.
