Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Erre a sajátos helyzetre próbál meg választ adni Pierre Vermeren ismert francia történész a Le Figaro konzervatív napilapban írt esszéjében. A kérdést egyébként úgy is feltehetnénk, hogy miért ez a közöny Nyugat-Európa részéről, ugyanis ez a jelenség Nyugat-Európa más országaira is jellemző, sőt, az Európai Bizottság sem foglalkozik ezzel a súlyos kérdéssel. Az Origo részletes elemzést készített korábban a keresztények ellen elkövetett merényletekről, itt olvasható az összeállítás. Mint közismert: Magyarországon az üldözött keresztényekkel külön államtitkárság foglalkozik.
Egészen döbbenetes az elmúlt időszak legkegyetlenebb, vallási alapú, keresztények ellen elkövetett merényleteinek puszta felsorolása is. Vermeren emlékeztet a 21 egyiptomi kopt keresztény 2015-ös brutális lefejezésére vagy a kegyetlen nigériai Boka Haram terrorszervezet által elkövetett merényletekre.
A Boka Haramnak az elmúlt 10 évben több mint 36 ezer áldozata volt, köztük 20 ezer keresztény. (A Nigériában, Csádban és Kamerunban működő terrorszervezet neve önmagáért beszél, annyit jelent, hogy „a Koránon kívül minden könyv halálos bűnt jelent"). A gyilkosságok mellett, hogy megmutassák nevük igazi „jelentését", több ezer keresztény iskolát tüntettek el a föld színéről. A vallási-etnikai alapú tisztogatásuknak köszönhetően több mint kétmillió, többségében keresztény ember menekült el Dél-Nigériából néhány év alatt. Emlékezetes akciójuk volt a 2014. áprilisi emberrablás is, amelynek során 276 középiskolás lányt (90%-uk keresztény volt) raboltak el a nigériai Chibokban.
Vermeren egészen megdöbbentő adatok és események összegyűjtésével arra is felhívja a figyelmet, hogy
az elmúlt 10 évben szinte alig volt olyan keresztény ünnep, amelynek mentén ne követettek volna el keresztények ellen merényletet Afrikában vagy Ázsiában.
2010-ben, mindenszentek estéjén egy bagdadi szír keresztény templomban 46 hívőt gyilkoltak meg, köztük túlnyomó többségben gyerekeket és nőket. 2011-ben, karácsony első napján bombát robbantottak a nigériai Madallában található Szent Teréz katolikus templomban a terroristák, 43 imádkozó keresztény halt meg, és 73-an megsérültek. Alig egy évvel később, húsvétkor gyilkoltak meg 44 keresztényt a Boka Haram terroristái egy nigériai templomban. 2016-ban karácsonykor Kairóban 29, 2017-ben szintén Egyiptomban 45 keresztény halt meg terrorista támadás következtében. 2016 húsvétján Pakisztánban öngyilkos merénylő robbantotta fel magát egy ünneplő keresztény közösségben, 75 ember vesztette életét. Srí Lankán 2019 húsvétján támadtak meg három templomot és egy hotelt, a merényletek 150 emberéletet követeltek.
A lista tovább folytatható, annál is inkább, mert
a keresztények elleni bűncselekményeknek számos elkövetési formája van.
Pierre Vermeren a 2016-os nigériai (Niamey) templompusztítási hullámra emlékeztet, amelynek során 45 templom mellett egy árvaházat és egy keresztény iskolát is felégettek muszlim terroristák, gyilkos válaszul a Charlie Hebdo szatirikus hetilapban megjelent Mohamed-karikatúrára.
Ha a vallási okok miatt meggyilkolt keresztények számát éves bontásban nézzük, változó adatokat találunk. A világszerte üldözött keresztények érdekében folytatott harcot szolgáló Portes Ouvertes (Nyitott Kapuk) nevű szervezet adatai szerint 2016-ban 7100, 2017-ben 1200 és 2019-ben 4305 keresztény halt meg terrorcselekmény következtében, ugyanebben az évben 3150 keresztényt börtönöztek be a hite miatt.
A 2019-es adatok az előző évhez képest 40%-os emelkedést mutatnak, ez döbbenetes adat. A legkülönbözőbb formákban, módszerekkel üldözött keresztények száma a világ mintegy 40 országában 245 millióra tehető, ami azt jelenti, hogy minden 9-ik keresztény a világon veszélyben van.
A tömegmerényletek mögött általában a radikális iszlám terroristáit találjuk, komoly ideológiai, pénzügyi háttérrel, amelyhez megfelelő fegyverek is rendelkezésre állnak.
A „szálak" pedig a Közel-Keletre vezetnek Vermeren szerint. Ezek a terroristák gyakran Afrikában bújnak meg, szerveződnek, leginkább a Száhel–övezetben (Afrika Szenegáltól Eritrea keleti részéig terjedő, elsivatagosodó része). Az elmúlt évekre az is jellemző volt, hogy a keresztények elleni merényleteket legnagyobb számban Nigériában, Afrika legnépesebb, mind gazdaságilag, mind demográfiailag legdinamikusabban fejlődő országában követték el. (Kis túlzással Nigéria 186 millió lakosának délen élő fele keresztény, másik, északon élő része muzulmán.)
A Le Figaro felteszi a kérdést:
Franciaország, amely minden lehetséges fórumon a halálbüntetés eltörlésének nagy harcosa és mindig kiáll az emberi jogok mellett, vajon miért nem emeli fel a hangját a keresztények elleni gyilkosságok miatt, miért nem látja az összefüggést az egyes cselekmények között, és miért csak rendkívül kivételes alkalmakkor ítéli el azokat?
(Egyik ilyen kivételes alkalom Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnökhöz fűződik, aki 2011-ben nemcsak a nigériai elnöknek írt levelében, hanem nyilvánosan is nagyon keményen elítélte a 2011 karácsonyán elkövetett nigériai merényletet).
Vermeren szerint a francia passzivitásnak, közönyösségnek több oka is lehet, és annak van egy tágabb, európai dimenziója is.
Az egyik ok a két európai világháború következtében kialakult morális törésben keresendő. A két európai polgárháború nemcsak világháborúba torkollott, hanem totalitárius rendszerek kialakulásához vezetett. Az I. és II. világháború emberellenes bűnei (A szerző Auschwitzot, azaz a holokausztot és a gulágokat, azaz a kommunizmus bűneit emeli ki) a gonosz legfelsőbb megnyilvánulását jelentik az európai gondolkodók számára, és változatlanul dominálják a közgondolkodást, úgy is, mondja Vermeren, hogy az az embertelenség, ami Európában történt, nem „szárnyalható túl". (Viszont, teszi hozzá, illúzió lenne azt gondolni, hogy Ázsia nyugati felében soha nem követtek el tömegmészárlást, genocídiumot. )
Ebből fakad többek között a világháborúk által traumatizált Európa törekvése az Európai Unió (korábban: Közösségek) létrehozására, amely Vermeren szerint a kanti örök-béke tervére épült, gazdaságilag és jogilag is a „rossz" felszámolását tűzve zászlajára. Mint egyfajta küldetést, megteremtette a „jogállamiságot", ezt a mindenek felett álló intézményt, amely a „jónak" a letéteményese. Ez a fajta „kollektivizálás" jelentős mértékben csökkentette ugyanakkor az egyéni és kollektív ítélőképességünket is, ami annyit jelent, hogy nemcsak képtelenek vagyunk rámutatni arra, ami „rossz", de már gondolni se nagyon tudjuk, hogy „valami" vagy „valaki" rossz lehet. A keresztények elleni gyilkosságok morális és vallási kérdéseket is fölvetnek, ezért még nehezebben érzékeljük a „rosszat", ha az egy „idegentől", és nem európai embertől ered, véli Vermeren.
Cserébe viszont rendkívül magas toleranciaszintet értünk el az Európában is honos erőszakos cselekményekkel, de általában véve a „rosszal" kapcsolatban.
Miközben büszkék vagyunk arra, hogy kevésbé erőszakos társadalomban élünk, mint elődeink, ez a tétel már csak akkor igaz, ha Európának egy izolált részén élünk (például olyan nagyvárosi, elit negyedekben, amelyekben a lakhatást csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak). Egyebekben pedig a XX. század utolsó harmadától mindenütt „elvadulás" és romlás figyelhető meg, valahogy úgy, ahogy azt Kubrick mutatja be a Mechanikus narancs című szürreális filmjében.
Gyerekek tömeges lemészárlása már nem csak az Egyesült Államok „sajátossága". Vermeren a franciaországi Toulouse-t említi, ahol 2012-ben egy zsidó iskola elleni terrortámadás során 3 kisgyereket gyilkolt meg egy muszlim terrorista, vagy Norvégiát, ahol 77, többségében 15-16 éves gyerekeket gyilkolt meg egy ámokfutó, és az angliai Manchestert, ahol, mint kiderült, egy szervezett, migráns hátterű pakisztáni bűnszervezet évtizedeken keresztül több ezer kislányt erőszakolt meg a hatóságok és a társadalom legnagyobb közönye mellett). A brit igazságszolgáltatásra hivatkozással a közismert történész kiemeli azt is, hogy Nagy-Britanniában, a szervezett bűnözéshez köthető szexuális ragadozók több mint 18 ezer kislányon követtek el erőszakot mintegy 20 év alatt, a társadalom teljes közönye mellett. Miért háborodnánk fel akkor valamin, ami tőlünk messze történik? - írja a közismert történész.
Vermeren a franciáknak a keresztények elleni merényletekkel szembeni közönyösségét a fenti okok mellett egy általános kereszténységellenességre is visszavezeti.
Annak ellenére, hogy a keresztesháborúkat és az inkvizíciókat alapvetően spanyolok vezették, ez egyfajta kollektív nemzeti lelkiismeret-furdalássá vált Franciaországban is, és a dzsihadisták merényleteit valamiféle bosszúnak tartják sokan.
Miután tehát a „rossz" felismerése európai szinten nagyon nehezen megy, azt, ami Afrikában vagy a Közel-Keleten történik, már figyelembe se veszik. Jó példa erre a 2015-2017-es nagy migrációs válság. Tanúvallomások alapján tudjuk, hogy a migránsok többtucatnyi nőt dobtak ki a hajókból, csónakokból, hogy csökkentsék azok súlyát, így téve lehetővé könnyebben a Földközi-tengeren való átkelést. Soha semmilyen folytatása nem lett a szemtanúk által tett bejelentéseknek, soha senki ellen nem indítottak eljárást emiatt. A „rousseau-i naivitás kötelez", értékeli Vermeren ezt a súlyos mulasztást, ugyanis, ahogy ő látja,
a kollektív és egyéni ítélőképesség torzulása miatt kizárólag azt tudjuk feltételezni, hogy a „migráns csak jó" lehet, de „rossz" semmiképpen, még következményeit tekintve sem.
És egyébként is, a gyarmattartó múlt miatti lelkiismeret-furdalás okán Franciaország bárkit befogad, hiszen a migráns egy rémálomból, magából a „pokolból" menekül. Ezen a normális viszonyok között élő afrikaiak jót derülnek egyébként, állítja Vermeren, kiegészítve, hogy éppen ezért is maradhatnak visszhang nélkül az afrikai keresztény mészárlások, hiszen Afrika valójában maga a pokol...
Végső következtetésében a történész arra hívja fel a figyelmet, hogy Franciaország képtelen a tömeggyilkosságokat valóságos súlyuk szerint kezelni, még akkor sem,
ha egyértelmű bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy kik és miért finanszírozzák a keresztények elleni terrorista merényleteket. Ez pedig globalizált világunkban egy olyan szűklátókörűséget, provincializmust takar, amely zsigerből elutasítja a történelmi hagyományokat (mint amilyen az emberi jogokért történő kiállás). Mindehhez - az elhallgatáshoz - még a bátorság és a tisztánlátás hiánya is társul.
