A Berlini Fal leomlása - személyes beszámoló

2019.11.09. 20:55

Egy város, két különböző világ. Mintha két különböző bolygó lett volna. Akik nem éltek azokban az időkben el sem tudják képzelni milyen lehetett. A város közepén egy fal évtizedekre elválasztotta egymástól az embereket. Az egyik oldalon a szinte felfoghatatlan jólét, árubőség, a másikon meg egy buta ideológia talajára épített hazugság, megfélemlítés, terror. 30 éve, 1989. november 9-én omlott le a Fal Berlinben. Edvi László a nyolcvanas évek végén mérnökként rendszeresen járt ki az NDK-ba dolgozni.. Ő emlékszik vissza a történtekre.

Berlin, az NDK fővárosa. Így hirdették az útikönyvek még a nyolcvanas években is. Mélyen elhallgatva, hogy Berlinnek van egy olyan része is, amely nem a szocialista országhoz tartozik. A keleti térképek gyakorlatilag nem létező területként kezelték. Ami ismeretlen és elérhetetlen ahhoz a képzelet mindent társít. Nyugat-Berlin, a kánaán, ahol kolbászból van a kerítés és mézeskalácsból a házak – vélte mindenki. Ezt persze csak a propaganda suttogta a fülekbe a magyar nagyvárosok utcáin, a párt lapja másról írt. Kizsákmányolt dolgozókról, politikailag manipulált lakosságról, elviselhetetlen légszennyezésről.

A fal és a Brandenburgi kapu BerlinbenForrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Wolfgang Kumm

Utóbbit az NDK televíziója időről-időre meg is erősítette. Nem egyszer volt benne olyan riport, amelyben elhangzott, hogy Nyugat-Berlinben szmogriadó van az elviselhetetlen légszennyezés miatt és korlátozzák az autóközlekedést. Aztán mutatták a Kelet-Berlin Trabantjait, hozzátéve itt ilyen gond nincs. Fura képződmény volt a kelet-német propagandagépezet. Volt olyan erfurti gyár, amely még el sem készült, az előtéren kívül csak egy helyiségből állt, de már két olyan fénykép díszítette, amelyen az NDK pártfőtitkár, Erich Honecker tekintett derűsen a biztató jövőbe.

Trabant tankol Kelet-Berlinben, 1989-benForrás: Roger-Viollet/© Jean-Paul Guilloteau / Roger-Viollet/Jean-Paul Guilloteau

Ezen a honeckeri úton indult el sok-sok honfitársunk 1988-ban, hogy felfedezze azt a Berlint, mely nem az NDK fővárosa. Abban az évben ugyanis a magyarok is megkapták a világútlevelet. Mivel Nyugat-Berlin nem volt az NSZK része, vízum sem kellett az odautazáshoz. Csak egy vonatjegy, ami oda-vissza nem volt 400 forint sem, vagy egy retúr repülőjegy, ami alig kóstált többet 1000 forintnál. Mindkét közlekedési eszközzel Schönefelden lehetett landolni, és onnan kezdődhetett a túra izgalmasabb része. Az S-Bahnnal való utazás Nyugat-Berlinbe.

A kátrányszagú állomáson 20 keleti Pfenniget kértek egy jegyért a Falig, ez pontosan 1 forint 40 fillért ért akkor. Az út 40 percig tartott. A hajnali órákban a sötét peronról induló, sötét szerelvényen, szürke emberek zötykölődtek összeragadt szemekkel. Egyesek leszálltak, mások jöttek a helyükre, mind hasonlóan reménytelen arcok.

Kelet-berlini emberek az S-BahnonForrás: Roger-Viollet/© Jean-Paul Guilloteau / Roger-Viollet/Jean-Paul Guilloteau

Aztán egyre kevesebb lett a felszálló, ürült a kocsi. Az Alexanderplatzon az utolsó kelet-német is elhagyta a szerelvényt. Egy lipcsei mérnök egy baráti beszélgetés során néhány évvel korábban mesélte, hogy Kelet-Berlinben járva nem értette, hogy miért száll le mindenki itt. Döbbenet, hogy egy harminc fölötti vidéki értelmiségi ennyire nem tudta, hogy mi van a fővárosban. Az Alexanderplatz után már csak magyarok és lengyelek maradtak az S-Bahnon.

A lengyelek is azon a nyáron kaptak világútlevelet. A szerelvényen maradók mind Nyugat-Berlinbe mentek. Az Alexanderplatz előtt szinte mindenki legalább egyszer kiment a kocsiból, hogy elrejtse az illegálisan magánál tartott nyugati márkát. Ez a megoldás a kelet-német reptereken nem lehetett sikeres, mert ott személyi motozás volt, de itt működött.

Kelet-Berlin, 1988. Katonák az utcánForrás: Pátkai Ferenc

A híres TV-tornyáról ismert tér után már csak két megálló volt a Bahnhof Friedrichstrasse, a kelet-berlini végállomás. A peront itt elvágták, a sínen keresztülment a Fal. Az üres peron szélén egy rozzant fabodega állt, ez volt a határátkelőhely. A sor itt mindig rövid volt. Beszélgetések nem zajlottak az átlépésre jogosultak és a határőrök között, de azért egy két lengyel húzás minimum elgondolkodásra késztette az egyenruhásokat. A lengyelek ugyanis mindig telepakolták valami aprósággal a gurulós bevásárlószatyraikat. Ők kelet felől sem mentek soha üres kézzel. Többnyire kétdecis üdítőket húzogattak kereskedelmi mennyiségben maguk mögött, ezt még értették is az egyenruhások. De nyaranta olyat is csináltak, amelynek kitalálásához tényleg lengyelnek kellett lenni. Ugyanis rájöttek, hogy bizonyos típusú Kelet-Berlinben vett sörösüveget vissza lehet váltani Nyugat-Berlinben. És ott többet adnak az üres üvegért, mint amennyibe került az sörrel megtöltve itt. Kicsit macerás, de minél többet ivott az ember, annál jobban keresett.

Egy 1989. november 9-i pecsét BerlinbőlForrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Jens Wolf

A magyarok többnyire nem alkalmazták ezeket a módszereket. Mi általában üres kézzel mentünk Nyugat-Berlinbe. Oda, ahová egy kelet-berlini 28 éven keresztül nem mehetett át. Hiába éltek ott a szülei, testvérei, barátai. Ha 1961 nyarán, azon a végzetes napon valaki rossz oldalon tartózkodott, akkor ott is maradt. Ha valaki elment egy baráti kártyapartira, sörözésre, randevúra és ott aludt, akkor 28 évig abban a városrészben (és politikai rendszerben) maradt.

De vissza a Falhoz! Amint az ember átjutott a keleti határőrökön a nyugatiakat hiába kereste. Nem is voltak ott, hisz a keletiek elvégeztek minden munkát. Ugyanarra a peronra ért az ember, amelyről 50-60 méterrel korábban leszállt. De nem ugyanabba a korba. 20-25 évet mentünk előre az időben.

Játékmackók egy kirakatban a Kurfürstendammon, Nyugat BerlinbenForrás: AFP/Odd Andersen

A kávéillatú peronon újságosbódék kínálták a bulvárt, mindenütt csokoládé, rágógumi, üdítő és minden, ami ismeretlen volt akkor. Mai szemmel nézve nem csoda ez, de 1988-ban az volt.

Az S-Bahn távolról sem emlékeztetett a néhány perce ott hagyottra. Meg az ára sem. A keleti több mint félórás út 20 Pfennigjével szemben a nyugati 4 megállós jóval többe került. A második nyugati megállóig az út vérfagyasztó volt. A vonat a semleges zóna felett ment el. Ezt a kelet-németek felügyelték. Több szögesdróttal díszített kerítés, határőrök mindenütt, gépfegyverrel. És terepszínűre festett Trabant is állt ott. Egy egér nem juthatott itt át élve. A később nyilvánosságra hozott adatok szerint csak ebben a zónában 125 ember halt meg azok közül, akik egy szabadabb világban akartak élni. Közülük 62-en egyértelműen lőtt seb következtében. A nyomasztó szakasz után már teljes pompájában tárult a turista elé az elzárt városrész. A negyedik megállónál, a Zoologischer Gartennél szállt le minden érdeklődő, persze nem az állatkert miatt. Kurfürstendamm, Hardenbergstrasse, Kantstrasse, Budapester Strasse. Kulcskifejezések a nyolcvanas évek végéből. Aki korán kelt és indult Schönefeldről, az nyitásra ért ide. Az élet ugyanis itt vagy három órával később kezdődött, mint a Fal túlsó oldalán. A kereskedők gyümölcsöket fényesítettek, ápolt negyvenes-ötvenes hölgyek szépítették a kirakatukat nyitás előtt, mosták a követ az utcákon. Bármelyik áruházba ment be az ember, mindent megkapott ott. Nyugat-Berlin tényleg olyan volt, amilyennek a Fal innenső oldaláról gondolta az utca népe.

1989. november 9. A fal leomlása után Trabant érkezik Nyugat-BerlinbeForrás: Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit, usage worldwide/Sven Simon

28 évig létezett Berlin ilyen felfoghatatlan módon. 30 éve, 1989. november 9-én nyílt meg a Berlini Fal a keleten élők számára. Aztán néhány óra alatt eltűnt - ideológiai értelemben mindenképpen. Majd fizikai valóságában is. Az emberiség történelmének egyik legérthetetlenebb és egyik legaljasabb építménye. A Berlini Fal.