Napszemüvegeket levenni! Ingeket begombolni! Jobbra át! Indulás! – üvölt az arcunkba egy börtönparancsnoknak öltözött férfi, a Karosta börtön bejáratánál. Előre figyelmeztették kilenctagú csoportunkat, hogy ne vegyük magunkra a szidást, az esetleges megalázást, mert az egész egy játék, mégis furcsán érezzük magunkat.
Szólítsanak parancsnok elvtársnak! És csak akkor beszéljenek, ha erre engedélyt adok!
– ezt már a börtön udvarán mondja, vagyis inkább ordítja, ahova szép sorban felsorakoztunk, karnyújtásnyi távolságra egymástól. Lássuk, hány fekvőtámaszt bírnak csinálni? – kérdezi, mire a földre parancsol, és mi nyomjuk a fekvőtámaszokat, de nem ám úgy, ahogy ő szeretné, nem engedjük magunkat elég mélyre. Persze, hogy nem, a tenyerünkbe kavics fúródik, és ez egyre jobban fáj. Máris nem annyira jó ez a játék, gondoljuk, de még csináljuk, talán össze is kacsintanánk, de nem lehet, mert ha a parancsnok elvtárs meglátja, még több fekvőtámasz jöhet.
Furcsa egyvelege ez a valóságnak és a játéknak. Közben a parancsnok folyamatosan szid minket, mert rossz a testtartásunk, majd közülünk valaki a jobbra át parancsnál balra fordul, és máris jön az újabb fekvőtámasz. Hogy hívják? – kérdezi a rossz felé fordulótól. Martha – jön a válasz, mire csoportunk minden tagjának kórusban kell megköszönnie a hibázónak az újabb fekvőtámaszokat.
Köszönjük, (néhány másodperc hatásszünet) Martha!
– kiabáljuk neki a parancsnok pontos utasítását követve. De persze ezt sem csináljuk jól. Mi a büntetés? Újabb fekvőtámaszok, nyilván. Az érzések megint vegyesek, hiába játék ez, a fáradtság, az izzadság és a fájdalom a tenyerünkben, igazi.
Már a börtön épületében menetelünk, amikor előbb egy nagyon pici, de négyszemélyesnek mondott zárkába parancsol be minket az elvtárs. Majd mutatja, hogy milyen „ágyon”, tulajdonképpen egy teknőszerű falapon kellene aludnunk, ha éjszakára is maradnánk.
Aztán hamar el is jön az éjszaka, egy sötétzárkába jutunk, aminek az ajtaját ránk is zárja néhány percre.
A rabokat – mint később megtudjuk – itt úgy kínozták, hogy egész éjjel menetelniük kellett a sötét cellában, végkimerülésig. Ha elaludtak, még egy nap sötétzárkát kaptak büntetésből. Persze a raboknak, jellemzően tengerészek és alacsonyabb beosztású tisztek, is megvolt a magukhoz való eszük: a cipőjüket falhoz verve imitálták a lépések zaját, így legalább nem kellett egész éjjel járkálniuk.
A liepājai Karosta börtönt még a császári Oroszország idején építették, majd a nácik, a szovjetek, rövid ideig pedig a független Lettország első éveiben is megőrizte funkcióját. A Karosta egyébként nemcsak a börtön, hanem a teljes haditengerészeti bázis neve, ez a legnagyobb ilyen katonai terület a Baltikumban. A szovjet uralom alatt egyfajta város volt a városban, saját lakótelepekkel, iskolákkal, kórházzal, víz- és elektromos hálózattal.
A bázison a szovjet katonák és hozzátartozóik élhettek, a helyiek, a lettek, csak külön engedéllyel léphettek be.
Mára a terület nagy része elhagyatott. Üresen állnak a hangárok, elhagyatottnak tűnt lakótelepek egy része is. A Karosta börtön viszont népszerű látványosság. Amennyire lehetett, mindent az eredeti formájában hagytak meg az épületben, miután a szovjetek kivonultak a városból 1994-ben, majd 1997-ig még a lett hadsereg is használta. A börtöntúrára 5-6 euróba kerül a jegy (különböző típusúak vannak), a látogatás végén pedig a börtönkonyhán ebédelhetünk, és még egy pohár vodkát is rendelhetünk, ahogy szokás, némi savanyított hallal. Aki viszont éjszakára is maradna, megteheti. Cellában aludhat 15 euróért, 17 euróért pedig azt is átélheti, amit egy egykori rab a börtönben: éjszaka felébresztik, kivezénylik az udvarra, válogatott módon kínozzák. Valahogy így:
Persze Liepāja több annál, mint haditengerészeti bázis, de tény, hogy itt szinte minden a tengerhez kötődik. Többek között az az erődítményrendszer is, amit még az 1800-as évek legvégén kezdtek építeni, hogy megvédjék ezt a stratégiailag fontos balti kikötőt, ami nem mellesleg télen sem fagy be. Több kilométer hosszan építettek a parton falakat és bunkereket, csakhogy kevesebb mint 10 év alatt rájöttek, hogy az egésznek semmi értelme, ezért felrobbantották az egészet.
Nem végeztek jó munkát, a felrobbantott hangárok, bunkerek darabjai ma is ott láthatók szétszóródva a parton. A tenger pedig lassan kezdi elnyelni a törmeléket. Éppen ezért nagyon vigyázzunk, ha a közelükbe megyünk, instabilak, könnyen leomolhatnak!
A tengerpart máshol sokkal barátságosabb. Nyolc kilométer hosszan, helyenként 80 méteres szélességben, finom, fehér homok borítja. Szinte simogatja az ember kezét, amikor hozzáér, annyira selymes! Mezítláb sétálni vagy belefeküdni, főleg, amikor jó meleg, állítólag maga a csoda! Nekünk erre májusban nem volt lehetőségünk, 15-18 fok volt napközben, a tenger pedig úgy 8-10 fokos.
De nyáron itt is tele van turistákkal a part, és fürdeni is lehet, júliusban és augusztusban akár 23-24 fokosra is felmelegszik a tenger, ami persze mondjuk Egyiptomhoz képest nem sok, de ne felejtsük el, északon, a Baltikumban vagyunk! A színek ráadásul itt is elképesztőek szépek a parton. Rövid kagylógyűjtés után sokkolóan szép naplementét láttunk!
Liepājában, a városban is van azért látnivaló. Gyalog és biciklivel is könnyen bejárható minden. Például rögtön a part mellett, az egykori nyaralóövezetben lélegzetelállítóan szép faházak állnak. Többségüket még a XIX. században építették itt nyaraló arisztokraták és más, jómódú családok. Faházak a városban máshol is vannak, de érdemes figyelni a szecessziós épületeket is. Utóbbiakból körülbelül 70 van Liepājában, némelyik annyira ismerősnek tűnik, hogy akár a történelmi Magyarország valamelyik városában is állhatna.
Mégis, Liepaja emblematikus épülete egy modern, csupa üveg koncert és rendezvényközpont. A „Nagy Borostyánt” 2015-ben adták át, egy osztrák építész tervei alapján készült. Az építkezés évekig elhúzódott, sok vita övezte, de mára ezt a modern épületet elfogadták a helyiek, szinte minden turisztikai kiadványon főhelyen látható, nem mellesleg rengeteg környékbeli turistát vonz a koncertekkel. És, hogy miért a borostyánról kapta a nevét? Az itt élők egybehangzóan állítják, hogy
nagy vihar vagy szél után a tengerpartot ellepik az apró borostyándarabok! Az emberek pedig rohannak összegyűjteni őket.
Nem állíthatjuk, hogy Liepāja az ember első gondolata, ha néhány napra elutazna valahova, de ha valami különlegesre vágyunk, ráadásul a természet egyszerű szépségeit is értékeljük, jó választás lehet.
Rigába, Lettország fővárosába mi az air Baltic légitársasággal repültünk, onnan mérsékelt áron akár tovább is repülhetünk Liepājába, de Rigából vonattal vagy bérelt autóval is megtehetjük az utat. Bőven van annyi látnivaló, hogy akár egy hosszú hétvégét is eltölthetünk a városban és környékén.
Liepājai látogatásunk az airBaltic, a Live Riga és a LIAA (Investment and Development Agency of Latvia) közreműködésével jött létre.