Macron külpolitikai kudarca: naivitása miatt könnyen nevetségessé válhat

Vágólapra másolva!
Emmanuel Macron a nyár végi, biarritzi G7-csúcstalálkozón a diplomácia kis zsenijeként lépett föl, mondja nem kevés gúnnyal a világhírű, konzervatív francia történész-filozófus Eric Zemmour, a Le Figaroban megjelent nagyívű, történelmi utalásokat is felvonultató esszéjében. A nagy csoda persze nem tartott sokáig. Mára kiderült, hogy semmit nem oldott meg az iráni problémából. (Eric Zemmourt egyébként éppen a napokban ítélte jogerősen 3 ezer euró bírságra a francia törvényszék, muszlimellenes véleményéért...
Vágólapra másolva!

Zemmour szerint Macron diplomáciai érzékére tökéletesen illik Beaumarchais egyik szállóigéje, különösen, ha Macronnak a G7 csúcstalálkozó során tett erőfeszítéseit és későbbi szaúdi olajfinomítók elleni (minden bizonnyal iráni) dróntámadást vesszük alapul. A „beaumarchais-i formula", így utal Zemmour a nagy francia író, Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais egyik híressé mondatára, amely szerint a „sikerhez sok munka vezet, de van, hogy még így sem érjük el". (Beaumarchais írta például A sevillai borbély és a Figaró házassága című vígjátékokat.)

Macron tehát hiába próbálta meg a G7 csúcstalálkozón Iránt és az Egyesült Államokat egymáshoz közelíteni, sikert elérni, egy hónap elteltével világossá vált, hogy csúfos kudarcot vallott. (Trump elnök egyébként nagyon türelmes volt vele, egy ideig hagyta, hogy Macron úgy tegyen, mintha az iráni külügyminisztert Macron meglepetésvendégnek hívta volna meg, de aztán persze kiderült, hogy Trump engedélye kellett hozzá.)

Egy hónappal ezelőtt még a médiumok Macront dicsérték, emlékeztet Zemmour, Macront, a nagy kibékítőt, Macront, a békehozót, Macront, a diplomácia kis géniuszát. Még Trump is hagyta, hogy fogadta az iráni külügyminisztert, mert mindenkit, legyen az szereplője vagy megfigyelője ennek a történetnek, kivétel nélkül megérintett ez a kegyelmi állapot, „Biarritz szelleme" vagy egy még korábbi történelmi példával élve „Locarno szelleme", a németeket és a franciákat az I. világháború után összebékíteni akaró briand-i politika árnyéka.

Emmanuel Macron, mondja Eric Zemmour, még De Gaulle-on is túl akart tenni, de könnyen úgy járhat, mint Aristide Briand. Ravaszsága inkább elhomályosította, naivitása miatt pedig nevetségessé vált. De ne lőjünk túl nagyot a zongoristára, inkább lőjünk azokra is, akik a zongoristára lőnek, mondja a nagy francia esszéíró Oscar Wilde egyik klasszikussá vált mondására utalva. (A vadnyugati cowboy filmek jeleneteiben a kocsmákban általában mindig van egy zongorista és összetűzések, verekedések, ahol ilyenkor előkerülnek a revolverek is és röpködnek a golyók. Oscar Wilde „Amerikai benyomásaim" c. művében Leadville városát idézi meg, ahol egy kis tábla volt kifüggesztve „ne lődd le a zongoristát, csak a dolgát végzi" felirattal. Később erre utalt Francois Truffaut egyik legszebb francia filmje, a Lőj a zongoristára, Charles Aznavourral a főszerepben.)

Az iráni kérdés kapcsán Franciaországban az atlantisták, az emberi –jogok védői, az Assad elleni háború hívei, az Izraelt támogatók, vagy Szaúd –Arábia lekötelezettjei mindannyian egy nagyon heterogén koalícióba tömörülnek, saját, de különböző érdekeik mentén. És mindenkit nyugtalanít, egyébként joggal, teszi hozzá Zemmour, Irán egyre növekvő közel-keleti befolyása. Mérhetetlen hatalma kapocsként szolgál Damas, Beyrouth, Bagdad és Sana'a (Jemen fővárosa) között. Vagy összekovácsolja a Hezbollah felfegyverzett rendőreit, akik az izraeli hadsereg fölényét és a szaúdi olajkutak biztonságát egyaránt veszélyeztetik. Az iráni nukleáris ambíció igenis veszélyezteti tehát a térséget, és ezen keresztül az egész világon a békét, vonja le a következtetést Zemmour.

De vajon ki volt az, aki megágyazott ennek a perzsa imperializmusnak? - kérdezi Eric Zemmour. Ki gyilkolta meg az iraki Szaddam Husszeint, az egyetlen embert, aki a siíta terjeszkedésnek gátat szabott? Ki volt az, aki a demokrácia nevében Irakot „visszaröpítette" a kőkorszakba? Ki provokálta ki az Iszlám Állam egyesítését, a Szaddam Husszein egykori hadseregében harcoló, fanatikus iszlám katonák segítségével? Ki az, aki a szomszédos Szíriát szétrobbantotta? Ki az, aki Assad halálát akarta, arra kényszerítve őt, hogy az oroszoktól és az irániaktól kérjen segítséget? Ki foglalta el Libanont, átalakítva ezzel a Hezbollahot, a keresztény libanoni hazafiak szeme láttára, a libanoni területi integritás utolsó pillanatában? És végül, teszi fel az újabb kérdést Zemmour, ki ölte meg Kadhafit, miután lemondott az atomfegyverről, akárcsak Szaddam Husszeint? Eric Zemmour mindezekért a nyugat-európai és az amerikai politikai elitet teszi felelőssé.

Nézzük egyébként, ki is volt Aristide Briand, akinek a sorsára juthat Zemmour szerint Macron elnök.

Aristide Briand, a Francia Szocialista Párt egykori főtitkárának, többször is miniszterelnöki tisztséget betöltő politikusnak az ún. Briand-Kellogg paktum aláírásával az volt a célja, hogy az I. világháborút követően soha többé ne legyen háború Európában, és ehhez a Népszövetség (az ENSZ elődszervezete) szolgált intézményül. Sokan ünnepelték Briand-t, ő maga önmagát is. Később kiderült, hogy milyen nevetséges volt a naivitása. Ez a politika (és a locarnoi szerződés is) a valóságban kudarcot vallott, mert Briand próbálkozott a francia-német békével, politikája (és az I. világháborút lezáró ún. versailles-i és washingtoni békerendszer) rossz és súlyosan elhibázott volt, és csak megágyazott a II. világháborúnak. Később Charles De Gaulle sikerrel győzte le a náci Németországot amerikai-brit segítséggel, Briand viszont hiába kísérelte meg a francia-német összebékítést. Nobel-békedíjat ugyan kapott, de a rossz békeszerződésen alapuló politizálás megsemmisítő kudarcot vallott. Briand egyébként 1932-ben meghalt, azaz ő maga nem érte meg politizálásának súlyos kudarcát.