Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Párizs. A „Fények Városa", ahogy a londoniak elnevezték az 1830-as években. Vagy a „Szerelem városa", ahogy még többen nevezik ma is, de sokan a „világ legszebb városának" vagy a „világ gasztronómiai fővárosának" tartják. Vagy eszünkbe juthat az Ady-centenárium évében az, ahogy a nagy magyar költőt rabul ejtette a nyüzsgő, polgári, művészekkel teli nagyváros, aki párizsi korszakában hol Szent Mihály útján, hol a Bois-ban, hol a Szajna-parton írta halhatatlan remekműveit.
Más oldalról vizsgálja meg Éric Zemmour világhírű esszéista ezt a kérdést, aki a hétvégén Budapesten járt, és részt vett az MCC és a Mandiner komoly nemzetközi visszhangot kiváltó, nagyszerű migrációs konferenciáján. Erről az Origo is beszámolt.
A Le Figaróban most megjelent írásában a világhírű esszéíró úgy véli, hogy miközben Párizs kerületeiben, utcáin és lakóházaiban évszázadokon keresztül a legkülönbözőbb francia társadalmi osztályok keveredtek össze, mára ennek vége,
Párizs egy globalizált város-világgá alakult át, ahonnan fokozatosan kiszorulnak az átlag franciák.
Párizs ismét rekordokat döntöget, mondja Zemmour, és példának hozza fel, hogy
Szingapúr és Hongkong mellett a francia főváros lett a világ legdrágább városa.
A korábbi összehasonlítások, amelyek csak az ingatlanok árát elemezték, még London vagy New York mögé sorolták a francia fővárost, ezúttal viszont az Economist Intelligence Unit (EIU) az ingatlanárak mellett figyelembe vette az élelmiszerek, a szolgáltatások, az autók és az albérleti díjak összegét is. (Ezen a listán New York a 7. , Budapest a 34. helyen áll).
Az elemzés néhány nappal az után látott napvilágot, hogy baloldali paramilitáris szabadcsapatok lángokba borították a Champs-Élysées-t, a „világ legszebb sugárútját" a sárgamellényesek erőszakkal szembeni passzív, helyenként pedig inkább támogató felvonulása közben. A két esemény egybeesése nem lehet véletlen, mondja Zemmour. Párizs korábban forradalmakat irányított, most a forradalmak irányítják őt.
Korábban a párizsi nyomornegyedek lázadtak fel a központi hatalom ellen, most pedig a párizsi periférián kívüli külvárosok népe jön Párizsba és fordul a hatalom ellen.
Ez óriási különbség. Évszázadokon keresztül a legkülönbözőfélébb francia társadalmi osztályok keveredtek össze Párizs kerületeiben, utcáin és lakóházaiban. A szociális különbségek abban nyilvánultak meg akkoriban, hogy volt–e lift az épületben, és hogy a szegényeknek gyalog kellett felkapaszkodniuk a felsőbb emeleteken levő lakásokba.
Zemmour Philippe Ariès híres francia középkor-történészre, esszéíróra, a francia demográfiatörténet angolszász területen is jól ismert alapítójára hivatkozik, aki szerint a párizsi burzsoázia a XIX. századtól kezdve megtagadta az együttélést és keveredést az általa „veszélyesnek ítélt" munkásosztállyal, és a nyugat-párizsi új épületekbe költözött. Ez a folyamat most ért a végére, mondja Zemmour.
A perifériákon belül levő Párizsban, azaz a szigorú értelembe vett belső Párizsban, ahol 2016-os adatok szerint 2,2 millió ember élt, és a lakosság teljesen kicserélődött.
Ezekből a kerületekből kiszorították a kevésbé pénzes, alsó középosztálybeli vagy az alsóbb társadalmi rétegeket, immáron Párizs keleti felében is. Helyüket átvették a „bobók" (a bobó (bobos) a „bourgeois-bohème" rövidítése, olyan középosztálybeli francia, aki jómódúnak számít, magát haladónak tartja, és mindig a baloldalra szavaz) és a migránsok, azaz a jómódú baloldaliak, és az „agyontámogatottak".
Ugyanerről ír egyébként Michel Houellebecq mára már világsikert aratott idén megjelent könyvében, a Szerotoninban, amelyet az Origo korábban részletesen bemutatott. A sárgamellényesek tüntetéssorozata, amely mindig Párizs legelőkelőbb negyedeiben, a Champs-Élysées, a Diadalív vagy az Eiffel-torony környékén torkollik utcai harcokba (legutóbb - egyébként először - a Sacré-Coeur vidékét akarták feldúlni), pontosan azt mutatja Zemmour szerint, hogy
a Párizsból kiszorított tömegek „újra birtokba akarják venni" fővárosukat, ahonnan a globalizáció és az azt kiszolgáló baloldali, liberális politikai elit kiszorította őket.
Egyrészt azért, tehetjük hozzá, mert olyan mértékben drágultak az ingatlanárak és a megélhetés költségei, hogy azt egy átlag francia ma már nem tudja megfizetni. Másfelől pedig a globalizációnak köszönhetően a délről érkezett migránsok, akiket az állam, a Soros-féle álcivilszervezetek támogatnak, elfoglalták a helyüket, birtokba vették a külvárosokat és köztársaságon kívüli területeket, no-go zónákat hoztak létre.
Zemmour éleslátására utal az a megállapítás, hogy mára a világ legtöbb nagyvárosával, metropoliszával ez történt. Ide áramlik a gazdagság, és itt köttetett meg a paktum a globalizáció nyertesei, az új burzsoázia és „új rabszolgáik" , a migránsok között, akik a támogatásért cserébe szolgálják az új elitet.
Ők a bébiszitterek, akik az újburzsoázia gyerekeit őrzik, ők azok, akik mossák az autóikat, ők azok, akik a pizzát vagy szusit házhoz szállítják, ők a „zöld négerek", ahogy Párizsban a zöld ruhát viselő kukásokat hívják, vagy csak az éttermekben húzzák az igát, amelyekben a nyugati elit vacsorázik.
Ehhez képest, mondja Zemmour, Párizsnak van egy sajátossága, mégpedig az, hogy a világ legcentralizáltabb nemzetállamának a fővárosa. Az elit ugyanis minden országban, minden nagyvárosban néhány utcára koncentrálódik, kivéve Párizst, amely ma már nem is igazából egy francia város, hanem egy különálló „város-világ".
Párizs szocialista polgármestere a jó példa erre, ugyanis Anne Hidalgo közelebb érzi magához London, New York népét, mint bármely más francia városlakót. Nem is csoda, hiszen egy igazi, kozmopolita világpolgárról beszélünk, akinek az a feladata, hogy megsokszorozza a párizsi migránstáborok számát. Az Origo folyamatosan beszámol arról, hogy a párizsi baloldali városvezetés képtelen felszámolni a migránsválság miatt folyamatosan felépülő sátortáborokat, nem tud úrrá lenni a mindennapos erőszakon, a migráns bűnözésen és migráns bandaháborúkon, tétlenül nézi, ahogy Párizs leghíresebb negyedeiben átveszik az uralmat a radikális iszlám hívei. Igaz, Anne Hidalgo szocialista polgármester egy, a Le Figarónak adott interjújában hajlandó volt elismerni, hogy „Párizsban súlyos problémák vannak a tisztasággal, a várost ellepő patkányok miatt már több mint száz helyen kellett azonnal közbeavatkozni", azaz patkányt irtani.
Párizs 1000 évig szolgálta Franciaország építését, mára annak lelketlen leépítője, lerombolója lett, zárja esszéjét Éric Zemmour.
