Európa szemmel láthatóan vesztésre áll

To go with AFP story by Isabelle Wesselingh Romanian poet Ana Blandiana is pictured during an interview with AFP at Sighet Memorial Museum in Sighetu Marmatiei on July 14, 2013. The Sighet Memorial Museum in the northern city of Sighetu Marmatiei, housed in a former high-security jail, retraces the nightmare suffered by hundreds of thousands of Europeans who lived behind the Iron Curtain between the end of World War II and the fall of communism but also the resistance offered by many, students, farmers, intellectuals. Harrowing testimonies of arbitrary detentions, torture, forced labour or deportation, gathered by historians, are exhibited in the cells of the former prison. The memorial which also hosts a research centre and a “summer school where young people meet with historians and gulag survivors, is unique in Europe. In Romania, over 600,000 people were arrested and sentenced to imprisonment for political reasons during the communist period between 1945 and 1989.AFP PHOTO DANIEL MIHAILESCU / AFP PHOTO / DANIEL MIHAILESCU

Ana Blandiana Herder-díjas költő a ceauşescui diktatúra alatt vált ismertté az egész világon. A nemzeti-kommunista totalitárius rezsim végső szakaszában ismét tiltólistára került Blandiana a rendszer bukása után is aktív szerepet vállalt az új társadalom felépítésében. Alapítója és elnöke a romániai PEN-klubnak. Amilyen bírálója volt Nicolae Ceauşescu rendszerének, ugyanolyan kritikusan viszonyult a baloldali restaurációkra tett kísérletekhez, a demokráciaellenes kilengésekhez. 2016 márciusában a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszdoktori címmel tüntette ki. Az esemény egybeesett az Európában csúcsosodó migrációs válsággal és a jelenségre adott válaszok válságával, aminek hatásai Romániában, a romániai közéletben is vitákat váltottak ki, bár az országot a migrációs hullám nagyrészt elkerülte. Ebben a környezetben és ilyen háttérrel hangzott el Ana Blandiana beszéde, mely – mint várható volt – nem maradt visszhangtalan. Bírálói őt és a védelmére siető Gabriel Liiceanut is egyre agresszívebben támadták. Ugyanakkor éppen a kritikák erőszakossága, az árnyalatok nélküli szentenciák – ahogy arról a világhírű költőnő védelmében Alexandru Lăzescu is beszélt – inkább megerősítik, hitelesítik Blandiana eszmefuttatását, mint cáfolják. A francia Becsületrenddel kitüntetett Ana Blandiana gondolatai még most is vitákat indítanak Romániában - és most is hihetetlenül aktuálisak. Migránsvilág, hit és hitetlenség, politikai örökségek - merre megy Európa és mit kellene tenni, hogy ne arra menjen. Erről is beszél a világhírű költőnő.

A történelem, mint jövő

Azzal a kéréssel szeretném kezdeni, ne tekintsék furcsaságnak, hogy egy olyan íróember, mint én, történelemről kezd el beszélni. Ez csak a legutóbbi évszázad végének szemszögéből tűnik természetellenesnek, amikor a költészet inkább a játékhoz került közelebb, mint a valláshoz. A preklasszikus Görögországban éppen fordítva volt, az aédek nemzedékről nemzedékre voltak a kollektív emlékezet hordozói, mely egyaránt volt költészet és történelem, a mitológiában pedig az Mnémoszüné, az emlékezés istennője volt minden múzsa anyja.

Ana Blandiana interjút ad a Sighet Memorial Museumban. AFP PHOTO DANIEL MIHAILESCU / AFP PHOTO / DANIEL MIHAILESCU Forrás: AFP/Daniel Mihailescu

Annak a beszédemnek, mellyel erre az ünnepélyes alkalomra készültem – és amiről még csak álmodni sem mertem azokban a hosszú években, amikor az volt a mértéktelen reményem, hogy egyszer e híres egyetem hallgatója lehetek – A történelem, mint jövő a címe, ami nem jelenti azt, hogy történészi szerepben merek majd tetszelegni és tanulmányt fogok előadni e cím alatt, sokkal inkább, vagy éppenséggel ellenkezőleg lehetővé teszem a bennem lévő írónak, hogy szubjektív múlttervek forrásaként tekintsen a történelemre, melyek annál inkább felkavaróak, hogy képesek egészen a korunkig, vagy azon túl is kiterjeszteni az árnyékukat.

Az a tény, hogy az Európai Tanulmányok Kara kezdeményezte azt a megtiszteltetést, amiben ma részesülök – mely kezdeményezéshez mind a Bölcsészkar, mind a Történelem és Filozófia Kar is csatlakozott – arra késztetett, hogy elmélkedésem ne országunkról, hanem arról a kontinensről szóljon, melyhez tartozunk és mely ma nagyobb bizonytalanságban és fenyegetettségben van, mint korábban.

Nincs semmi kétség azt illetően, hogy az emberiség ma válságban van. De vajon van a hosszú történelmében akárcsak egyetlen pillanat is, amikor nem volt válságban? Etimológiai szempontból a krízis szó az ógörög krinein igéből származik, mely ítélkezést, elemzést jelent. Voltaképpen ez az értelmezés és a következményei egyben a próbálkozás hasznos oldalát is jelentik. Miközben Európa jelenleg minden elve megkérdőjeleződésével szembesül – melyek azzá tették, ami, és melyek tiszteletben tartásáért nemcsak a maga részéről is megtett mindent, amit lehetett, de a többieket is megpróbálta erre rábírni –, most arra kényszerül, hogy megálljon a profit és a haladás irracionális hajszolásában (Cioran szavaival: „un elan vers le pire"), nagy levegőt vegyen és ítélkezzen, elemezzen, visszapillantó tükörként nézzen bele a történelembe – melyben a gépkocsivezető látja, hogy kit előzött meg és ki szándékozik őt megelőzni –, hogy helyesen haladhasson előre. Winston Churchill különben ezt így fogalmazta meg: „Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.”

A végtelen múltban pedig úgy sorjáznak a válságok, mint cérnaszálon a gyöngyök, egyik a másik után, de nem egymás mellett és melyeket a cérna göbjei, rövid békés, nyugodt időszakok választanak el egymástól, melyek visszatekintve boldogoknak, szinte csodába illőknek tűnnek. Atlantisz, Periklész kora, Augustus birodalma, a „la belle epoque", a XX. század 60-as évei. A gyöngyök nem egyforma nagyságúak és egyesek képesek újra sorra kerülni, visszatérni, mások nem. Az időnek pedig már nincs türelme és egyre inkább egy olyan keverőgép benyomását kelti, mely egyre gyorsabban forog, és azzal fenyeget, hogy robbanással áll majd le. Íme, csak 25 év telt el azóta, hogy az volt az érzésünk, véget ért egy fejezet az emberiség történelmében és a most átéltek mintha arról árulkodnának, hogy szintén mi leszünk a tanúi a következő fejezet lezárásának is. Olyan korszakok, melyek az emlékezet előtti múltban évezredekig, civilizációnk történelmében pedig évszázadokig tartottak, most alig-alig tartanak tovább néhány évtizednél.

Egy dolog biztos: a jelenkori történelem nemcsak a türelmét, hanem a fantáziáját is kezdi elveszteni. A velünk történő dolgok egyre inkább egy copy-paste művelet benyomását keltik, mintha csak egy némileg – ha egyáltalán! – megváltozott előadásban ismétlődnének. Egy fárasztó déja vu érzéssel élünk át katasztrófákat és tragédiákat, mintha egy second hand történelmet kaptunk volna.

Senki előtt sem titok, hogy korszakunk megdöbbentően hasonlít a római birodalom végóráira. Ugyanaz az idény-, hatalom-, világvégi hangulat. Idézzük fel: A rómaiak már nem hittek az isteneikben és már nem is igazán ismerték őket, mert elvesztek a meghódított népektől kölcsönzött istenek sokaságában. Különben már maguk a rómaiak is nehezen ismertek magukra a meghódított nemzetségek sokaságában, melyek a központ felé áramolva meghódították azt. Úgy tűnik, hogy a kereszténység betörésekor Rómában a rómaiak már nem voltak többen hatvanezernél az egymilliós lakosságon belül, a többiek a bolygó más térségeiről érkeztek. Itt nem a vándorló népekre gondolok, hanem a rasszok és etnikumok keveredésének vegyi folyamatára, amit a saját győzelmei áldozatává vált Róma egymás utáni hódításaiból következő óriási melting pot feltételezett. Ma London lakosságának több mint 50 százaléka nem angol, Párizs vagy Rotterdam külvárosában pedig sokszor el kell ismételgetned magadnak, hogy hol is vagy valójában, nehogy elfeledd, hogy Európában tartózkodsz. Nyilvánvalóan az ókorban, akárcsak most is, a meghódítottból lesz a hódító, a régi gyarmatok lassan-lassan beveszik a központot, melyet aztán egy kifinomult bomlasztással sikeresen felszámolnak, mely bomlasztásban az eltérő mentalitások, hitek, hagyományok erősebb fegyverek a ténylegeseknél, főleg akkor, amikor a volt hódítók már nem tisztelik azokat és már nem is emlékeznek a sajátjaikra. És mivel szabad szemmel látható, hogy a történelem megismétli önmagát, akkor csak azt kellene megértenünk, ami volt, hogy felfedezzük azt, ami lesz.

A globalizálás nem a XXI. század találmánya. A történelem folyamán minden nagyhatalom, a hettitáktól, perzsáktól, babiloniaktól, föníciaiaktól, görögöktől, rómaiaktól egészen a brit, vagy szovjet birodalomig, megpróbált világhatalommá válni, és ezt erejétől és a világ ismert méreteitől függően meg is tette. Nagy Sándor és Cézár két olyan európai volt, akiknek megvolt az ambíciójuk és bátorságuk ahhoz, hogy összekeverjék az ismert világ népességeit, megváltoztatva a szokásaikat, a nyelvüket, befolyásolva vallásaikat, átalakítva őket, hogy uralhassák azokat, vagy éppenséggel a megváltoztatásért uralva őket. Ma nem lehet tudni azoknak a nevét, akik a keveredésről döntöttek: a hatalom fogalma a demokratizálásával és liberalizálásával együtt, paradox módon, egyre okkultabbá vált, méretei pedig, melyek már meghaladták az emberi léptéket, akadályozzák személyessé válását. De még akkor is, ha egy objektív, a műszaki fejlődés által kiváltott folyamatról lett volna szó, a világfalu nemcsak információkat, hanem népességeket is egy helyre gyűjtve össze, ez nem jelenti azt, hogy nem létezik egy többé-kevésbé bűnös előre megfontoltság, ha nem másért, akkor azért, mert Istent merészel játszani. Ez a játék a bábeli toronnyal kezdődött, mindig rosszul végződött és állandóan újrakezdték és megjelenési formái közül hozzánk a végül a népek migrációja által lerombolt római birodalom áll a legközelebb.

Mindaz, ami az utóbbi fél évben Európával történik, a – gyakran okkult – politikai jellegű motivációkon túl, kötelező alkalom arra, hogy elgondolkodjon saját magán, az anyagi érdekek mániájának vastag árnyéka alatt elfedett és szinte teljesen figyelmen kívül hagyott szellemi állapotán. Komolyan el kell gondolkodnia az önmeghatározásán. Nyilvánvaló, hogy a civilizációk összeütközése kivédhetetlen, Európa szemmel láthatóan vesztésre állva, de nem azért, mert nincsenek forrásai, hanem mert nincs hite. És nemcsak az Istenbe vetett hitre utalok, bár nyilvánvalóan erről is szó van, hanem egyszerűen arról, hogy hinni kell valamiben. Egy olyan összecsapás, melyben az egyik erősen meg van győződve hite igazságáról, bármilyen észbontó is lenne az az igazság, a másik viszont kételkedik bármennyire is ragyogó eszméi igazságában, mindig az előbbi győzelmével ér majd véget.

Szavaimmal nem a fanatizmus, hanem az önbizalom és a határozottság mellett érvelek. Emlékezzünk vissza a nem túl sok éve lezajlott vitára, melynek nyomán az Európai Unió az „Európa keresztény gyökerei” megfogalmazás elutasítása mellett döntött, megtagadva ezzel saját történelmét és kulturális önmeghatározását. Azt fogják erre válaszolni nekünk, hogy Európa a szabadságban hisz. Ez igaz. De a szabadság egy bizonytalan peremekkel rendelkező fogalom, mely bármire képes, de ugyanakkor nem mentség bármire. A demokrácia szülei, amikor megírták az Emberi Jogok Chartáját, sajnos elfelejtették megírni az emberi kötelezettségek chartáját is. „Ahol nincs kötelezettség, ott nincs jog, mondta I. Károly, ahol pedig nincs rend, ott nincs szabadság sem.” Amint a több millió bevándorló léptei szétzúzzák az európai rendet, Európa szabadsága csak egy egyre kevésbé létező tartalmú veszélyes forma marad.

Emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött, amikor Lech Walesa elmesélte, hogy a szabadságért munkásként folytatott több évnyi harc után elnökként arra ébredt rá, hogy a szabadságból a gonosz több hasznot húz, mint a jó. És nem tudom ezt nem annak a magyarázatának tekinteni, hogy az Európai Uniónak azok a tagországai, melyek átmentek a kommunizmus traumákat okozó tapasztalatán fenntartásosabbak, gyanakvóbbak és szkeptikusabbak, mint nyugati kollégáik, akiknek évtizedek alatt kívülről betanult politikai korrektsége felelőtlenül terpeszkedik az önzés és a naivitás között. A keletieket a szervezett vad elnyomás és a tudós és ördögi manipulálások megtanították arra, hogy keressék és megtalálják a beépített gonoszságot, bármilyen csalókák is lennének a látszatok.

De az inváziónak tervezett menekülés elmélete mellett szóló meggyőző érveken túl és a gyanakváson innen – a gyermekeiket egy idegen kontinens vasútvonalai mentén a karjukban cipelő fáradt emberek végtelen sorait nézve – nem kerülheted el, hogy ne hasítson beléd a szánalom, a rajtuk segítés kötelessége pedig ne váljon olyan szükségletté, mely nemcsak az övék, hanem a mienk is, ezzel nemcsak az emberi jogokat tartva tiszteletben, hanem a felebarát szeretetének, sőt a másik orca odafordításának végtelenül régebbi és mélyebb törvényét is. Függetlenül attól, hogy kicsoda és függetlenül attól, hogy milyen bűnös céllal kongatta meg ennek az exodusnak a gongját, nincs jogunk közömböseknek lenni, sem ezzel az emberi szenvedéssel, sem bekövetkezésének magyarázataival szemben. Mert ezek a világ útjain bolyongó száz- és százezrek nemcsak az otthonuk elvesztése, a fáradtság, az éhezés és a hideg miatt szenvednek, hanem a manipulálás, az indoktrináció, a fanatizálás miatt is, ez pedig még inkább, kétszeresen is áldozattá teszi őket. És még ha tudjuk is, hogy áldozatnak lenni nem egy jó magaviseleti igazolás, hanem egy sohasem ártatlan erőviszony drámai eredménye, azt is tudjuk, hogy nincs jogunk nem törődni és megoldásokat kell találnunk úgy a megmentésükre, mint ahogy a saját megmentésünkre is. És az, hogy együttérzést váltanak ki bennünk, nem akadályozhatja meg, hogy felszítsák nyugtalanságunkat és aggályunkat is. A Bizánci Birodalom és a Nyugatrómai Birodalom többé-kevésbé hasonló körülmények között adót fizettek a feléjük sodródó népeknek, megállítva őket a limesnél és ezáltal néhány évszázaddal elodázva a történelem kivédhetetlen menetét. De történelmünk folyamatos cenzúrázásával odajutottunk, hogy már nem is ismerjük.

Ha elfogadjuk, hogy a jelenlegi történelmi időszak sok tekintetben hasonlít a római birodalom összeomlásának korszakához, akkor – a hasonlatot egy viszonylag eltérő konzisztenciájú terepre víve át – azt is elfogadhatjuk, hogy ma az emberi jogokért folytatott harc az, amit az előbbi bukásában a kereszténység képviselt. Az Új Testamentum és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata közötti különbségek túl nagyok, hogy a párhuzam ne tűnjön kockázatosnak, de mégis létezik két hasonlóság, melyek a logikusság terepén tartják. Ez az altruizmus és a manipulálhatóság. Most nem megyek bele a hasonlat részleteibe és nem fogok azokról az átalakulásokról beszélni, melyeket a primitív kereszténység elszenvedett, amikor államvallássá változott, de nem kerülhetem el annak kihangsúlyozását, hogy egy eszme életében nincs nehezebb pillanat annál, amikor úgy tűnik, hogy győzhet és nincs a manipulálásnál jobban kitett eszme, mint a győzedelmes eszme. A szinte vallás és több mint politika politikai korrektség az emberi jogokat a hit szintjéről a dogmáéra helyezte át, olyan dogmáéra, mely – mint bármelyik dogma – a kritikus szellemen kívül fejlődik és szokatlan helyzetekben fenyegetővé válhat. A jelenlegi körülmények között, az Emberi Jogok Chartája szerint, Európának az egész világot be kell fogadnia, de ha befogadná az egész világot, akkor Európa saját lépése által számolódna fel és szűnne meg Európának lenni. Azok, akiknek szélsőségesnek tűnik egy ilyenfajta megállapítás, megfeledkeznek arról, hogy Európa írta az Emberi Jogok Chartáját és amennyiben Európa eltűnik, az emberi jogok is vele együtt tűnnek el.

A történelem, mint jövő egyik fő példája a political correctness-szel kapcsolatos kérdésekből indul ki, mely fogalmat általában angolul használják, mert lefordítva elveszti az idézései által tartalmazott ironikus töltetet. A politikai korrektség jóindulatúbbnak tűnik, amiről vitázni lehet, aminek kérdéseket lehet feltenni (Ki határozta meg? Milyen célból? Betartása érthetőbbé teszi a világot? Jobbá az embert?), míg a political correctness egyszerűen egy parancs, amit nem vitatni kell, hanem végrehajtani és akik ezt nem teszik meg, azoknak viselniük kell a következményeket. Nehezen tudnám megmondani azt az úgy-ahogy pontos dátumot, amelytől kezdve ez a politikai–intellektuális diktátum működni kezdett. Az azonban világos, hogy egy 1989 előtti időszakról van szó és hogy annak idején nekünk nemcsak más gondjaink és elsődlegességeink voltak, de túlságosan terrorizált bennünket az öncenzúrává vált cenzúra és túlságosan elvakított minket a nyugati szabadság csillogása, hogy észrevegyük a napfoltjait.

De miután a sötétben látáshoz edződött szemünk hozzászokott a fényhez, a szabadsággal együtt megállapítást nyert, hogy a totalitárius dogmatizmust megismerőket a nyugati értelmiségieknél sokkal nehezebb volt meggyőzni arról, hogy elfogadjanak egy másfajta dogmatizmust, bármilyen nemesek is lettek volna a szándékai. Végső soron a kommunizmus is egy szép utópia tragikus megtestesülése volt. A keletiek számára a political correctness csak az öncenzúra egy másik formája volt, melyet mindig veszélyesebbnek tartottunk az egyszerű cenzúránál. És ennél még súlyosabb volt az a tény, hogy annak az idomitásnak az erőltetésével, melynek szabályai akadályozták az elítélését, felmerült a gyanú, hogy a történelem megismétlődhet, hogy íme, a régi társadalom egyik magját – annak tilalma, hogy saját belátásod szerint ítéld meg a világot, melyben élsz – a jövő álmainkban szereplő kertjeibe is elültették, melyeket így az a veszély fenyeget, hogy a múlt gaznövényei lepik majd el. Mindig is szerettem azt hinni, hogy a történelem nem hajt végre marche arrière-t, de most azt fedeztem fel, hogy – még megtévesztőbb módon – nem egy tiltott visszatérésről van szó a múltba, hanem a múlt csíráinak öröklött jelenlétéről a jövőben.

Egy másik téma, melyet a jelen átvesz a történelemtől, ezúttal a viszonylag közelmúlttól, az a nemzeti eszméhez viszonyulás. A XIX. század fáradtságosan létrehozott építményét, mely kohéziót és értelmet adott a nemzetállamoknak, belehelyezték a demitizálás és dekonstrukció savfürdőjébe, hogy a letarolt terepre egy másik építményt lehessen építeni, tegnap még a proletariátus világdiktatúráját, vagy ma a világfalut... A nemzet, nemzetiség, nacionalizmus fogalmak proletár internacionalizmus vagy political correctness általi ördögivé lefestése, még ha eltérő célokból is, ugyanolyan erőszakosan és ugyanazokkal az áldozatokkal nyilvánul meg: hagyomány, az ősöktől kapott örökség büszkesége és a nemzettségedhez tartozókkal szolidarizálás, a nemzettség itt egyaránt jelentve nemzetet és családot is. Mert, bár úgy tűnik, mintha nem lenne kapcsolat, egy társadalom súlyos megbetegedésének első jelei az alapsejt szintjén jelentkeznek, a családi kötelékeknek azokról a meggyengülésével, melyekről David Cooper beszél a Család halálában. A múlt évszázad totalitarizmusai megpróbálták a családi kohézió fölé helyezni az ideológiákat, rettegve a benne rejlő hagyomány kemény magjától. Emlékszem, hogy az iskolában Pavlik Morozovról tanultunk, egy hatodikos diákról, aki feljelentette a kulák nagyapját, mert megpróbált a szovjet hatalom elkobzása elől némi gabonát elrejteni. A CNSAS (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – E-RS) irattáraiban több száz akta van olyan gyermekekről, akiket csellel vagy erőszakkal rávettek, hogy saját tanáraik vagy saját családjuk besúgói legyenek és a titok megőrzése érdekében hazudjanak a szüleiknek. Az elnyomás legfojtogatóbb korszakaiban potenciális ellenfélnek tekintették a családi kohéziót, mert a családba, mint az őrülettel szembeni utolsó végvárba visszavonulás volt az ellenállás legáltalánosabb, passzív, de legyőzhetetlen formája. Annál felkavaróbbnak tűnik ma az, hogy egy túl jól táplált, túlságosan hedonista, túl kevéssé spiritualizált társadalom eltunyulása, elfáradása nemcsak az erkölcsi szigorúság és hagyományok visszaszorulásában nyilvánul meg, hanem a születésszám csökkenésében is, ami a családi kohézió gyengülésének közvetlen következménye. A mai Európa esetében az a furcsa, ahogy erre a némiképp objektív és – nyilvánvalóan – veszélyes helyzetre reagálnak: az államok ahelyett, hogy a születésszám növekedését gazdasági eszközökkel serkentő programokat fokoznák (tekintettel arra, hogy az európaiaknál átlagosan 1,2 gyermek van családonként, míg az iszlám hitűeknél 8), Európában az olyan családok házasságának törvényesítése a legfrissebb politically correct trend, melyekben természetes módon nem születhetnek gyermekek. Nem ez az egyetlen európai reakció, amiről a bálnák talányos pszichológiája jut eszembe, melyek időnként és ismeretlen okokból valamelyik part felé úsznak és kivetik magukat a saját világukból, öngyilkosságot követve el.

Mindenesetre nem tagadhatjuk, hogy a harmadik évezred kezdete inkább katasztrofálisnak mondható. Alig kezdett el egy kicsit tompulni a nácizmus és a kommunizmus, a huszadik század két szégyenletes őrületének visszhangjai, máris egy még totálisabb abszurditás, a terrorizmus avatta fel, hogy úgy mondjuk, az új évszázadot egy emberiség történelmében példátlan gyilkossággal, az ikertornyok lerombolásával, ami a sci-fi irodalom műszaki kitalációinak, a középkori típusú fanatizmus intenzitásának és a sötét sorozatok szado-mazochista perverzióinak a kvinteszenciája. De az élő közvetítések által biztosított látványos jellegnek nem szabad eltörölnie a szemünkben a múlt évszázad (mely – sajnos – a mienk volt) és az új évszázad gyilkosságai közötti kapcsolatot.

A gyűlölet, mint a történelem üzemanyaga, nem újdonsült találmány: a kommunista osztálygyűlölet és a náci fajgyűlölet veszélyesen kapcsolódik a terroristák vallásinak mondott öngyilkos gyűlöletéhez. Emlékezzenek arra, hogy a szovjet irattárak megnyitása – még ha csak részlegesen is – megmutatta, hogy a 70-es, 80-as évek terroristái a keleti országok lőterein gyakorlatoztak, és hogy az írországi, baszkföldi vagy közel-keleti merényleteknél mindig cseh vagy szovjet gyártmányú fegyverek bukkantak fel. Főleg arra emlékezzenek, hogy ha alaposabban megnézzük, akkor a XX. századot lezáró jugoszláv tragédiával feltűnik a kommunizmus és a nácizmus egyidejű epilógusa és a szeptember 11-i apokalipszis prológusa is. Mert akárcsak az öngyilkosságra nevelt fiatalok esetében, a balkáni népek – melyek azt éreztették, hogy készek kölcsönösen felkoncolni egymást egy középkori típusú vallásháborúban – nem egy hirtelen rájuk tört természetes őrület, hanem egy olyan politikai színjáték prédái voltak, melynek színészei még akkor sem tudták, hogy színészek, amikor legyilkolták őket a színpadon.

„Az iszlámizmus politikai ideológiával kapcsolatos, nem a vallásos hittel – írja Thierry Wolton, egy nemrég megjelent és monumentális mű, a Kommunizmus világtörténelme szerzője –, ezért volt képes felváltani a becsődölt kommunizmust és válhatott új térré az utópia számára.” Kifinomult és furcsán igaz megállapítás, amihez csak azt a megjegyzést fűzném hozzá, hogy a becsődölt kommunizmus nemcsak egy romhalmazzá vált fél kontinenst hagyott hátra maga után, hanem zseniális manipulálási technikákat is, melyek továbbra is működnek még az ellentétes előjelű ideológiákra alkalmazva is. A manipulálások közül pedig az volt és maradt a legveszélyesebb és leghosszabb életű, mellyel megpróbálták tompítani, vagy éppenséggel eltörölni az emlékezetet. A múlt századi társadalmak, politikai formájuktól függetlenül és zömmel a kommunizmus, mint eszme megjelenése előttiek emlékezeten alapuló társadalmak voltak. A hagyományos társadalmaknak az emlékezet állt létük középpontjában. Az egyik nemzedék az előző nemzedékek lábnyomában haladt előre. Olyan hagyományos társadalmak voltak, melyekben a gyermekek azt tették, amit a szüleik, a szüleik pedig azt, amit a nagyszüleik. Tehát egy bizonyos értelemben könnyű volt megőrizni a kontinuitást, könnyű volt felfedezni, mi az, ami lényeges. Különben azt, ami lényeges volt stabilizálták, tabusították, mítosszá változtatták és egyik nemzedékről a másikra hagyományozódott át. Egy olyan időszakban, amikor ennyi dolog változik egyszerre (a politikai rendszer, a kommunikációs rendszer, sőt még a klíma is), akkor végtelenül nehéz megállapítani, hogy mit kell folytatni. Mert végső soron az emlékezet arról szól, hogy mit válaszolunk a következő kérdésre: az előttünk lévők által átéltek közül mit kell nekünk is folytatnunk. És nyilvánvalóan erre csak akkor próbálkozhatunk meg legalább válaszolni, ha tudjuk, hogy mit éltek át ők. Ebből következik a történelemtankönyvek és a tantárgy tanrendben szereplésének fontossága, ebből fakad a felháborodás, hogy valakinek az lehet a célja, hogy a fiatal nemzedékekhez már ne érjen el a múlt emlékezete. Az emlékezet az emberi társadalom váza és amennyiben azt szétzúzzák, a társadalom egyfajta puha, artikulálatlan szörnyeteggé válik, melyet bármivé átalakíthatnak az éppen legerősebb óhaja szerint, bármennyire kriminális is az. Amennyiben nem tudjuk, hogy mi történt korábban, nem tudjuk feltételezni, hogy mi lesz és azt sem tudjuk felismerni, hogy a múlt milyen mértékben tükröződik a jövőben. „Az ismerés felismerés" - mondta Arisztotelész.

A múlt század utolsó évtizedének egyik leginkább idézett mondata André Malraux véleménye volt a XXI. századról, mely „vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán semmilyen”. Vajon az iszlám vallásra gondolt Malraux? Mert ha igen, akkor a keresztes hadjáratok megbosszulására tervezett észbontó háborúk és egy olyan Istenben való fanatikus hit tényleges megjóslása volt, akinek gyilkosságokkal és öngyilkosságokkal hoznak áldozatokat. Mindenesetre a vallásos hátterű vagy ürügyű terrorizmus lett a XXI. század fő gondja. Vagy legalábbis így tűnik a világot vezető politikusoknak. Mert valójában a több tíz merénylet, a maguk több száz, vagy akár ezer áldozattal messze nem olyan veszélyesek, mint bevándorlók millióinak lassú és alattomos előrehaladása, akik eltökélten nem akarnak integrálódni, és akik belülről fogják felszámolni a XXI. századi Európa kultúráját és mentalitásait, bizonyos középkori típusú meggyőződések imperatívuszaival váltva fel azokat. Ez egy fizikai és egy vegyi folyamat közötti különbség. Európa meghatározására és túlélésére nézve a terrorizmusnál is veszélyesebb az a szellemi és kulturális poggyász, amit ezek az újonnan érkezettek hoznak magukkal és mellyel – az európai szabadságok alkalmazásával és az őslakosok és a bevándorlók közötti reménytelen demográfiai kiegyensúlyozatlansággal – felváltják az európai kultúrát és szellemiséget.

„Belül mindnyájan egyformák vagyunk. A kultúra adja a különbséget” - állapította meg több ezer éve Konfuciusz. Európa nem azért érzi magát fenyegetve, mert több százezer emberi lény közeledik hozzá, akiknek menedékre van szükségük, és akiknek befogadása saját életszínvonalának csökkenését jelenti, hanem azért, mert ezeknek az emberi lényeknek rendkívül különböző mentalitásuk és kultúrájuk van (a vallás ennek fontos része lévén), és egyáltalán nincs meg bennük a szándék és talán a képesség sem, hogy azoknak az életviteli szabályaihoz és kulturális formájához igazodjanak, akik készek befogadni őket. Magát az európai toleranciát sem erénynek tekintik, hanem a gyengeség jelének, és tényleg az is, amennyiben a másokkal szembeni tolerancia nem jár együtt az önmeghatározásunk iránti tisztelettel és annak megvédéséhez szükséges bátorsággal. A Harvard Egyetemen 1978-ban tartott, Egy szétesett világ című beszédében Alekszandr Szolzsenyicin – akinek nemcsak a kommunizmus, mint rendszer végét sikerült kirobbantania, hanem a kommunizmus, mint illúzióét is – a bátorság hanyatlásáról beszélt Nyugaton, „mely hanyatlás elsősorban a vezető rétegben érzékelhető és döntő módon az értelmiségi világban”. Még ha egy olyan észbontó történet, mint a néhány héttel ezelőtti olaszországi eset, amikor a római szobrokat paravánokkal takarták el, hogy az ókori meztelenségek ne bántsák az iráni elnök szemét, úgy is tűnhetnének, hogy igazat adnak neki, nem osztom a nagy író pesszimizmusát, ellenkezőleg, azt hiszem, hogy minden rosszban van valami jó és az a lelkiismereti válság, amin Európa ma keresztülmegy, regeneráló tényezőként fog működni. Mert meggyőződésem, hogy Malraux sejtése annak szükségességére vonatkozott, hogy ki kell lépni az anyagi érdek kizárólagosságából, hogy újra felfedezhessük szellemi és kulturális értékeinket, a vallás pedig ezek egyike. Ezáltal újra felfedeznénk azt a meghatározásunkat, mely mindig ahhoz a patetikus szükségletünkhöz kötődik, hogy igazán higgyünk valamiben, egy olyan hitet, melybe többek között az egymás iránti bizalom is belefér, mely nemcsak a billentyűzeten keresztül könnyedén és közömbösen osztogatott like-okban nyilvánul meg, hanem a nyílt, közvetlen emberi kapcsolatokhoz való visszatérésben, melyben az annyira elavult, nevetségessé tett lélek fogalom visszakapja tartalmát és megbecsülését.

Azt olvastam valahol, hogy a kínai nyelvben két jellel ábrázolják a válság szót: a veszély és a lehetőség jelével. Esetünkben a veszélyt már nem kell bizonyítani. A lehetőség az lehet, hogy rákényszerülünk saját kulturális meghatározásunk és saját történelmi tudatunk átgondolására.

Ilyen bizonytalan és nyugtalansággal terhes háttérrel nekünk – és ezúttal kimondottan a románokra utalok –, akárcsak minden más népnek is, nemcsak az a kötelességünk, hogy kövessük a sorsunk, hanem hogy meg is értsük. Olyan vonalra helyeztek, melyet Európa térképén már sokszor elhajlítottak és mindig az elszakadás veszélye fenyegeti. Nemcsak az a kötelességünk, hogy mindent elkövessünk ennek megakadályozásáért, de csökönyösen meg kell maradnunk egy esetleges szakadás Nyugat felé eső oldalán. Mert nemcsak nekünk van szükségünk Európára, bármennyire kritikusan is szemlélnénk, hanem Európának is szüksége van ránk, bármilyen kevéssé is fogná fel, hogy az általunk, keletiek által átélt szenvedés tapasztalatában megőrződött egy emberi autentikusság – mindazzal a jóval és rosszal, ami egy ilyen kifejezésbe belefér –, amit az integráció révén hozományként visszük a közös európai örökségbe.

Hiszen a szenvedés örökség, olyan örökség, mely – minden korban – képes volt kultúrát generálni. És ha – Lovinescu szavaival élve – „a kultúra minden társadalom végcélja”, akkor az a mi esélyünk, a mienk és Európáé, ha megvédjük a kultúránkat, hogy rajta keresztül magunkat mentsük meg. A szabadság hiányában tegnap hatékony kultúrán keresztüli ellenállás ma, a szabadság-túladagolásban még inkább szükséges, amikor már nemcsak egy eszköz a költők megmentésére, hanem önmagának a civilizáció megmentésének a célja. Hiszen ne feledjük, a költők nem teremtői annak a világnak, melyen keresztülmennek. Mert ha költők teremtették volna, a világ teljesen másképp nézne ki.

Ana Blandiana

eurocom.wordpress.com/2016/03/28/a-tortenelem-mint-jovo/