Kína nagy ébredése – így változtathatja meg a vallás az országot

Photo released 01 November 1976 in Beijing by Chinese official news agency with a caption saying: "One million Peking armymen and people hold grand mass rally in warm celebration of comrade Hua Guofeng's appointment as Chairman of the Chinese Communist Party (CCP) Central Committee (CC) and its military commission and of great victory in shattering scheme of the "Gang of Four" anti-party clique to usurp Party and State power. A joyous festive mood of solidarity, militancy and victory prevails at the mafnificent Tiananmen Squarewhich is alive with a sea of jubilant people and a forest of red flags". Hua Guofeng (born in 1920) who had been eased out of power in the late 1970s despite having been anointed by Chairman Mao Zedong as his heir, 18 September 1997 hung on his seat on the CC of the CCP during the 15the congress of the party. He is among the last of the revolutionary old guard that continues in the CC of the Party. Hua had risen rapidly in the 1970s from being an obscure cadre in Hunan, Mao's home province to the top job of party chief after Mao's death, based on the Great Helmsman's simple remark, "with you in charge, I am at ease". At one time Hua was head of the party, the government and the armed forces, having courted the moderate faction led by the then disgraced Deng Xiaoping in order to eject the ultra-leftist "Gang of Four" that included Mao's widow Jiang Qing. CHINA OUT / AFP PHOTO / XINHUA

Az évtizedek alatt olyan kép alakult ki Kínáról, ahol a hit és vallási tradíciók marginális szerepet játszanak. Az ország rohamos gazdasági növekedése miatt főleg az óriási gyárakban dolgozó munkástömegekről, az egymás után megjelenő nagyvárosokról, a szennyezett légkörről és a növekedésből hasznot húzó újgazdagok térhódításáról szólnak a beszámolók. A vallások azonban sok mindent megváltoztathatnak.

A több mint 1,3 milliárd lakosú Kínában több száz millióan élnek a gazdaság adta új lehetőségekkel, azonban sokan nem találják a tradicionális kapaszkodókat, amelyek generációkon keresztül a kínaiak mindennapjait is meghatározták – írja a Foreign Affairs.

Azt gondoltuk, hogy a szegénység miatt vagyunk boldogtalanok. De ma már sokan nem nélkülözve élnek, mégis boldogtalanok. Tisztában vagyunk azzal, hogy valami hiányzik, és ez a spiritualitás"

– mondta egy 42 éves lelkipásztor Csengtu városában.

Kína-szerte több száz templom és mecset áll, amelyek milliószámra várják a hívőket, azonban pontos számítások nincsenek arról, hogy a társadalom mekkora hányada gyakorolja valamilyen szinten a vallását. A kormányzati politika igyekszik ösztönözni a hagyományok ápolását, ezért például felújíttatott több templomot is. Az országban azonban hosszú ideje vita folyik arról, hogy

a nemzeti identitást mely emlékek ápolása szolgálja a leginkább.

Kínában több etnikai és vallási kisebbség él, például a tibeti buddhisták, vagy a muszlim ujgurok, akiknek a vallási tradícióik megtartása már-már

egyfajta ellenállás a központi hatalommal szemben.

Hasonló, vagy talán még erősebb kohéziós erővel bír Kína többségi társadalmában – mintegy 91 százalékban – a han kínai identitás, de a többség már mélyebb spirituális kapaszkodókat is keres.

Aligha túlzás azt állítani, hogy

Kína olyan szellemi változáson megy át, mint az Egyesült Államok a 19. században, amikor az emberek többségét nyugtalanította a társadalmi és gazdasági változások sora.

Az emberek belekényszerültek a nagyvárosokba, ahol sokan magányosnak érzik magukat, és nem kapnak válaszokat az alapvető kérdésekre, mint: Miért vagyunk itt? Mi tesz minket boldoggá? Hogyan éljen az egyén, a közösség, vagy egy egész nemzet boldogan?

A szellemi útkeresés veszélyes lehet a Kínai Kommunista Pártnak, de akár profitálhatnak is belőle, mindenesetre a vezetés keményebb irányt képvisel a társadalmi, a gazdasági és a politikai változások terén, amely a vallásosság megtűrését is megnehezítheti.

Útkeresések

Nem feltétlenül az 1949-es kommunista hatalomátvétel volt a legmeghatározóbb időszak Kína történelmében, hanem éppen a 19. század, amikor az ország hagyományos civilizációja elkezdett összeomlani. Korábban Kína végig erőfölényben volt a szomszédjaival szemben, azonban a nomád népek – mint a mongolok vagy a mandzsuk – időnként be tudtak törni, de az ország erejét nem igazán kérdőjelezték meg.

Magabiztosságát viszont már megrázta, amikor a Nyugattal találta szembe magát. Kína egy sor katonai vereséget szenvedett el, mint az első ópiumháború idején is, amikor 1839-1842 között a brit haderő legyőzte a Csing-dinasztiát.

A század előrehaladtával Kína népe megtapasztalhatta, hogy

a nyugati világ miképp osztotta fel Afrikát, Amerikát, vagy igázta le Indiát.

A század végére a kínai társadalom egyre inkább úgy gondolta, hogy az országnak változásra van szüksége: a tudomány, a technika, az oktatás, az egészségügy és a mezőgazdasági terén is.

Kína identitásválságával az emberek egyre radikálisabb változásokat akartak: nemcsak új politikát, hanem új dinasztiát is az ország élére. Megkérdőjelezték Kína intézményi rendszerét, és ezzel együtt a vallási hagyományait is. Az ország identitásának része a vallás – ma már szinte értelmezhetetlen, ha a keresztény, zsidó, vagy muszlim kategóriában kellene definiálni, mivel a monoteista normákba nem illeszthető Kína vallási felfogása.

A vallás nem volt intézményesítve, nem volt központja, vagy nem volt kötelező jellegű liturgiája sem. Kína spiritualitása részben minimálisan a teológiára és elszórva a kisszámú papságára támaszkodhatott, de ez nem azt jelentette, hogy a vallás gyenge lett volna. Inkább ellenkezőleg,

a spiritualitás az emberek életének a része volt, és nem lett elválasztva a mindennapoktól. Becslések szerint Kínában közel egymillió templom volt a századfordulón, és sok faluban akár fél tucat épületben is tartottak szertartásokat.

A császári Kínában a bürokrácia viszonylag kis méretű volt, vagyis egy ember felügyelt körülbelül száz falut, amely több tízezer embert jelentett. A közösségek életét a helyi bizottságok ellenőrizték: biztosították a közösség védelmét, a templomok működtetését.

A templomok nemcsak szellemi terek voltak, hanem – ahogy Prasenjit Duara történész is mondta – kapcsolati funciója is volt a hatalom és nép között. A templom lényegében rendeletek, büntetések ismertetésének a helyszínéül is szolgált.

Maga a császár nemcsak a politikai hatalmat, hanem félistenként a szellemi vezetői szerepet is betöltötte, akire úgy tekintettek, mint az ég fiára.

Ezért is a változást sürgetők úgy látták, hogy először a vallást kell megváltoztatni a régi rendszer lebontásához.

Leszámolás az egyházakkal

A kereszténység a késő 16. században vetette meg a lábát Kínában, ezt azonban a 19. században kísérte más misszionáriuscsoportok megjelenése is, miközben véget ért az ópiumháború. De a kereszténység a befolyásos társadalmi osztályokban is elterjedt, pedig az iszlám egy évezreddel korábban érte el Kínát, azonban csak az ország perifériájáig jutott el.

A Nemzeti Párt vezetője, Csang Kaj-sek mint a modernizációt akaró mozgalom vezetője is azt mondta, hogy

a protestáns keresztényeket meg lehet tűrni, azonban szerintük más babonákat száműzni kell Kínából.

A régi rendszer ellenében vallási tisztogatások kezdődtek el: Szun Jat-szen – aki végül segített megdönteni a Csing-dinasztiát, és létrehozta a Kínai Köztársaságot 1912-ben – utasításba adta, hogy rohamozzák meg a szülővárosában a templomokat, és döntsék le a szobrokat. A Nemzeti Párt hatalomra jutása után, 1926-ban elindították az Új Élet Mozgalmat.

Szun Jat-szen, a „kínai köztársaság atyja" Forrás: AFP

A cél az volt, hogy Kínát megtisztítsák az ópium-visszaélésektől, a szerencsejátékoktól, a prostitúciótól, felszámolják az írástudatlanságot, és elpusztítsák a babonákat.

A polgárháborúkat a japán megszállás követte, majd az 1949-ben Mao Ce-tung vezetésével a kommunisták átvették a hatalmat. A 20. század közepére

közel félmillió templom elpusztult, vagy politikai okok miatt átalakították más célokra.

A kommunisták kezdetben egyesületként kezelték a buddhistákat, a taoistákat, a muszlimokat, a katolikusokat és a protestánsokat is, ezeket a felekezeteket pedig a párt szigorú ellenőrzése alatt tartotta. A megmaradt templomokkal, mecsetekkel a párt központilag már nem foglalkozott, azonban gyakorlatilag csak kibelezett szentélyek maradtak hátra:

a kommunisták az ereklyéket elpusztították, a megmaradt és értékesnek gondolt egyházi műtárgyakon pedig túladtak a feketepiacon.

A katolikus fellegvár, Tajjüan székesegyházát börtönnek alakították át, fogva tartottak benne papokat és apácákat, Kína-szerte pedig házasságba kényszerítettek minden olyan vallásos embert, akik szüzességi fogadalmat tettek.

Az állami megtorlás következtében a vallás illegalitásba szorult:

a templomokban titokban találkoztak a hívők, a buddhisták és taoisták megpróbálták megmenteni a szentírásokat és a rituális kézikönyveket. A hatóságok megtiltották a nyílt meditációs vagy harcművészeti gyakorlatok végzését is.

Mao Ce-tung volt az új bálvány Forrás: AFP/Selva/Leemage

Az emberek a lojalitásukat demonstrálva jártak Mao-kitűzőkkel az utcákon, és vették a kezükbe Mao vörös könyvét. Mao uralma alatt vallási pótlékként is működött a kommunista ideológia iránti áhítat, azonban a politikai buzgalom a színjáték része is volt, mivel az emberek el akarták kerülni a párt bosszúgépezetét: a börtönbe kerülést vagy a halálos ítéleteket.

Hinni kell

1982-ben a Kínai Kommunista Párt kiadott egy 20 oldalas dolgozatot az Alapvető nézőpont és irányelv vallási kérdésben hazánk szocialista időszaka alatt címmel. A kiadványban megfogalmazták, hogy Mao hatalma alatt több visszaélés is történt:

a maoisták betiltották a vallási tevékenységeket, koholt vádakkal lehetetlenítettek el másokat, és léptek fel erőszakosan a vallásos emberekkel szemben.

A kiadványban az is szerepelt, hogy a párt mostantól tiszteletben tartja és megvédi a vallásos meggyőződésűeket, és újra megnyitja a papság képzésére az intézményeket. Mao halála után a kínai állam elmozdult a totális vallásellenességéből, de

a párt még mindig ellenőrzése alatt tartotta a megmaradt templomokat, és mecseteket, ezért a hívők továbbra is illegalitásban folytatták a vallásgyakorlást.

A vallásosság a többség számára így továbbra is tabunak számított: 2014-ben például a Pew Research Center kiadott egy nagyobb tanulmányt a vallás globális megítéléséről, amiben az szerepelt, hogy a kínaiak 14 százaléka gondolja úgy csupán, hogy az erkölcs kötődik a hithez. 2015-ben, a WIN / Gallup International közvélemény-kutatás számolt be arról, hogy a kínaiak

61 százaléka egyáltalán nem hisz Istenben, ami jóval magasabb a globális 11 százalékos arányhoz képest.

Egy korábbi, 2005-ben végzett East China Normal University-felmérés szerint Kína 31 százaléka, azaz háromszázmillió ember vallásos hitben él.

Mintegy kétszázmillióan a buddhizmusban, a taoizmusban vagy más népi hiedelmekben hisznek, de ehhez a csoporthoz tartoznak azok is, akik istenítenek például egy-egy történelmi személyiséget is.

A kínai állam szerint közel félmillió buddhista szerzetest és apácát tartanak számon, közel harmincezer buddhista templomomban gyakorolhatják a vallásukat, negyvennyolcezerre tehető a taoista papok és apácák száma, és mintegy kilencezer taoista templom van, azaz kétszer annyi, mint a 90-es években.

A katolicizmus a gyengébb vallások egyike Kínában, becslések szerint tizenkétmillió híve van, és ez kevesebb, mint az ország lakosságának az 1 százaléka. A protestantizmus ezzel szemben az egyik leggyorsabban növekvő vallás az országban: az 1949-es egymillióról közel húszmillióra nőtt napjainkra a hívők száma. Más becslések szerint a protestánsok száma sokkal nagyobb, mivel

a hívők az állami ellenőrzést kikerülve földalatti szerveződésekben gyakorolják a vallásukat.

Jü Csien-zsung kínai szociológus szerint 2008-ban a protestánsok száma a negyvenötmillió és a hatvanmillió között volt. Bármi legyen is a pontos szám, tény, hogy a protestantizmus a nagyvárosokban és a magasan képzetteknél jelentősen elterjedt.

Az egyik legjelentősebb vallásellenes intézkedés 1999-ben történt, amikor a Fálun Gong nevű ősi, kínai vallási meditációval foglalkozó csoportot betiltotta a kormány. Az akkori rajtaütésekben a csoport tagjai közül százan rendőri őrizetben haltak meg, több ezret tartottak fogva tárgyalás nélkül, és többüket évekre munkatáborokba hurcoltak el – állítják emberjogi szervezetek.

Békés demonstráció a Fálun Gong mellett Forrás: AFP/2015 Brendan Smialowski/Brendan Smialowski

A vallásellenes megmozdulásokból az derül ki, hogy azok a felekezetek jártak rosszabbul, amelyek külföldi kapcsolatokkal is rendelkeznek. Vagyis a tibeti buddhisták, akik a száműzött dalai lámával tartják a kapcsolatot, de a kínai muszlimok vagy a keresztények is, akik más országokból kaphatnak útmutatást a vallásuk gyakorlásához – őket általános ellenőrzés alatt tartják. A vegzálások azzal is magyarázhatóak, hogy az állam bizalmatlan az egyházakkal szemben, amelyeket

a hatalommal szembeni alternatívaként tartanak számon a politikai vezetésben.

A párt megfellebbezhetetlen

Mao halálát követően, a 70-es években Kína megpróbálta újjáépíteni a hitelességét és a gazdasági prosperitással biztosítani akarta az egypártrendszer stabilitását. Sokan úgy gondolták, hogy a több évtizedes folyamat magában hordozta azt a reményt, hogy a társadalom később szabadabban élhet.

A hidegháború után úgy tűnt, hogy a kommunista érdekszférából kiszabadult társadalmak demokratizálódnak, és ez a folyamat elér más nemzeteket is. A Szovjetunió összeomlása után a Kínai Kommunista Párt arra a következtetésre jutott, hogy a reformok és nyitottság politikája stabilizálja a rendszerüket,

a jólét elérése pedig visszafogja a politikai ellenállást.

Az utóbbi években azonban a kormány kitért a további liberalizáció elől, az internetet zár alá helyezték, a társadalmi mozgalmakat megfélemlítették. A rendszer keretein belül a hagyományos vallásokat még nem tudták teljesen ellehetetleníteni, de folyamatosan kontroll alatt tartják.

Még mindig megfigyelik a híveket Forrás: AFP/Wang Zhao

Ez azonban nem azt jelenti, hogy Kína olyan lesz, mint más keleti államok, ahol a politika szorosan összekapcsolódik az államvallással. Nem Oroszországhoz fog hasonlítani, ahol a nacionalizmus összekapcsolódik az ortodox egyházzal, de a Kínai Kommunista Párt nem is lesz olyan, mint Indiában az Indiai Néppárt, amely szintén támogatja a nacionalista-vallási programokat.

Kína politikai elitje a történelmi tradíciói szerint a császári dinasztiákhoz hasonlóan irányítja az országot, és tölti be a megfellebbezhetetlen döntéshozó szerepét.

A kommunista rendszert valójában a párt befolyásán kívüli szervezetek meg tudnák ingatni, nem véletlen, hogy

a vallási szervezeteken kívül az emberjogi kérdésekben állást foglaló csoportokat helyezi nyomás alá a kommunista párt.

A 80-as, 90-es években Richard Madsen a Demokrácia Dharma című könyvében arról írt, hogy a buddhista és taoista hagyományok fontos szerepet játszottak Tajvan demokratizálódásában. Hasonló azonban nem valószínű, hogy megtörténhetne a kommunista Kínában is, mivel a párt világossá tette, hogy nem engedi sem a civil szervezetek, sem a vallási csoportok számára a véleménynyilvánítás lehetőségét.

Kína vallási hagyományait folyamatosan támadták az elmúlt évtizedekben, és azok helyére a prosperáló kapitalizmus nem tudott érvényeset állítani. Az emberek tömegei kapaszkodási pontokat keresnek ahhoz, hogy milyen értékek mentén alakulhat ki egy erősebb kohézió a társadalmon belül.