Rémálom az asztal alatt

Az ön gyereke tudja, hogy mit tegyen, ha fegyvert fognak rá? A tanárai mennyire lennének higgadtak, ha valaki lövöldözni kezdene az osztályban? Az amerikai iskolában a hasonló helyzetre felkészítő gyakorlatok ugyanúgy részei már az oktatásnak, mint a testnevelés órák. Columbine örökségét tizenöt évvel a lövöldözés után is a saját bőrükön érzik az amerikai diákok.

Tizenöt évvel ezelőtt, 1999. április 20-án a Colorado államban lévő Littletonban nem sokkal fél 12 előtt két diák állig felfegyverkezve belépett a Columbine középiskola kapuján azzal a szándékkal, hogy minél több tanárt és diákot megöljön. Eric Harris és Dylan Klebold végül 12 tanulóval, egy tanárral, majd magával is végzett.

Harris és Klebold egy éven át tervezgette a támadást, robbanóanyagokat és fegyvereket gyűjtöttek, a lehető legnagyobb pusztítás érdekében egy kilenc kilogrammos propánbombát is elrejtettek egy hátizsákban az ebédlő egyik asztala alatt. Az volt a tervük, hogy sorra lelövik a robbanás miatt elmenekülő diákokat. A bomba végül nem robbant fel, de a két fiú így is megtalálta a módját, hogy célba vegye az áldozatokat. Minden irányba lőttek, berohantak a könyvtárba, bejárták a folyosókat, majd nagyjából 12 óra 8 perckor öngyilkosok lettek.

A columbine-i vérengzésről készült jelentésből kiderült, hogy a két fiú teljesen normális családban nevelkedett, cserkészek voltak, baseballoztak és fociztak, és érdeklődtek a számítógépek iránt. A jelentés ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy voltak figyelmeztető jelek, de ezek senkinek sem tűntek fel, legalábbis a két fiú sikeresen álcázta az öngyilkos és erőszakos hajlamait a szülők és a tanárok előtt is. Ha pedig a jelek rejtve maradnak, az iskolavezetők és a szülők legalább azt szeretnék elérni, hogy legyen a kezükben valami értelmes eszköz, amelyet a pánik közepette használhatnak, és amivel életeket menthetnek.

Az áldozatok fényképei a Columbine középiskola udvarán Forrás: AFP/Marc Piscotty

Columbine óta felvetődött az iskolák biztonsági rendszerének az átalakítása, a tanárok felfegyverzése, a fegyveres biztonsági őrök mellett sok helyen megjelentek a rendőrök is, a szülők pedig ma már akár golyóálló hátizsákkal is gondoskodhatnak a gyerekeik biztonságáról vagy adott esetben az életéről. Fémdetektorokkal, biztonsági kamerákkal, áthatolhatatlannak remélt kerítésekkel bástyázták körbe az iskolákat. Emellett egy-egy iskolai lövöldözés után szinte menetrend szerint napirendre kerül a fegyvertartási szabályok szigorítása, de el is bukik valahol a törvényhozás útvesztőiben.

Ami viszont egyre több iskolában beépült a tanrendbe, az az angolul lockdown drillnek nevezett gyakorlat, amellyel egy lövöldözéshez hasonló vészhelyzetet szimulálnak. Ez a fajta iskolai vészhelyzeti tréning nem új. Néhány évtizeddel ezelőtt, a hidegháború legparanoiásabb éveiben az amerikai diákokat még egy lehetséges atomtámadásra készítették fel. A kezüket a tarkójuknál összefonva és a szemüket becsukva kellett bebújniuk az asztal alá. Sokan talán már ekkor érezték, hogy a módszer nem sokat ér egy igazi nukleáris katasztrófa idején, és a lockdown drill hatékonyságát és értelmét is sokan megkérdőjelezik. Ez azonban nem akadályozza meg az iskolavezetőket abban, hogy egyre extrémebb helyzetekben képezzék ki a tanulóikat az önvédelemre.

Villanyt lekapcsolni, ajtót bezárni

Sok szülő ma már az iskolai élet velejárójának tekinti ezeket a gyakorlatokat, amelyek ugyanúgy beépültek a gyerekek életébe, mint az osztálykirándulások vagy a tantárgyversenyek. „Arra az esetre, ha valakinek rossz napja lenne” – a BBC New York-i tudósítójának a hétéves kisfia ezzel magyarázta, miért gyakorolták az iskolában, hogy hogyan kell feltűnés nélkül bekúszni az asztalok alá, és hosszú ideig kibírni csendben, amíg elmúlik a veszély.

Gyakorolják az életben maradást Forrás: AFP/Justin Sullivan

Többek között ezeknek a gyakorlatoknak köszönhetően az amerikai tanárok ma, ha veszélyt észlelnek, azonnal lekapcsolják a villanyt, bezárják az ajtókat, lehúzzák a sötétítőket, és beterelik a gyerekeket a terem egyik távoli sarkába. Senki sem mehet az ablakhoz, és a mobiltelefonokkal is óvatosan kell bánni, mert a kijelző fénye elárulhatja, hogy hol rejtőznek.

Az iskolavezetők szerint ez a legkevesebb és legértelmesebb dolog, amit megtehetnek annak érdekében, hogy valamiképpen felkészítsék a tanárokat és a diákokat arra, hogy egy józan ésszel nehezen elképzelhető helyzetben helyesen cselekedjenek.

A készségek pedig ugyanúgy kialakulnak a gyerekekben, mint az írás vagy az olvasás rutinja. Sarah Green, az ötéves Jackson édesanyja a New York Timesnak azt mondta, a gyakorlatok miatt sok gyereknek állandó lesz a veszélyérzete, éberek, és szüntelenül figyelnek, hogy nincs-e valami baj körülöttük. A kisfia otthon is sokszor felkiált, hogy „figyelem, mindent lezárni, villanyt lekapcsolni!”. Számára ez teljesen normális, még úgy is, hogy ötévesen nem teljesen fogja fel, hogy mire jó ez az egész.

Rutinból trauma

A gyakorlatoknak van egy egyszerű formája, amikor az iskolaigazgató felszólítására a diákoknak egy ideig csendben kell ülniük az elsötétített tantermekben. Létezik azonban egy sokkal élethűbb verzió is, amelyben dramaturgiai eszközökkel, adott esetben művérrel, sérüléseket imitáló sminkkel, hangosan ropogó fegyverekkel és egyenruhás kommandósokkal is végig játszanak egy iskolai lövöldözést.

Amikor a rendőrök 2012 decemberében kivezették a gyerekeket a Sandy Hook iskola osztálytermeiből a Connecticut állambeli Newtownban, ahol Adam Lanza húsz kisdiákkal és hat felnőttel végzett, azt kérték tőlük, hogy csukják be a szemüket. Így próbálták megakadályozni, hogy a diákokat sokkolja a vérengzés látványa. Pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy több iskolában a túlságosan is élethű gyakorlatozás ugyanúgy traumatizálhatja a gyerekeket, mint egy valós katasztrófahelyzet.

A lövöldözés másnapja Littletonban Forrás: AFP/Hector Mata

Egyes szakemberek azt állítják, hogy a gyakorlatok után sok diák nem felkészültebb lesz, hanem lelkileg sérült. Különösen, ha azt kell átélniük, mint amin az egyik austini iskolában mentek át a gyerekek. Itt a hatóságok annyira komolyan vették a feladatot, hogy nem is értesítették előre sem a tanárokat, sem a diákokat, akik egyszer csak egy tökéletesen megkoreografált krízishelyzetben találták magukat, ahol ismeretlenek rángatták a kilincseket, és próbáltak betörni a termekbe, ők meg sírtak és kiabáltak, mert semmi sem utalt arra, hogy nem igazi, éles helyzettel van dolguk.

De ha tudják is, hogy mi történik körülöttük, akkor is szükségük van segítségre az események feldolgozásához. Az igazán élethű lövöldözések után különösen fontos, hogy a traumákhoz értő szakemberek álljanak rendelkezésre, és átbeszéljék a gyerekekkel, hogy mit érzenek. „Meg kell kérdezni tőlük, hogy egy tízes skálán mennyire nyugtalanok, és nem szabad haza engedni őket, amíg ötösnél kisebb értéket nem mondanak” – magyarázta az utómunkálatok fontosságát Jamie Howard pszichológus. Howard szerint, ha ezek a gyerekek egy klinikai kísérlet keretében csinálnának végig egy ilyen lövöldözős helyzetet, a kísérletet kiskorúak jelentős veszélyeztetése miatt valószínűleg nem kapná meg a szakmai jóváhagyást.

Egy másik pszichológus, Scott Poland arra figyelmeztetett, hogy az élethű gyakorlatok a már korábban traumatizált diákoknál nagyon sok problémát a felszínre hozhatnak, ezért is fontos, hogy ismerjék a szimulációban résztvevő gyerekek pszichológiai, családi hátterét. Kockázatot jelent az is, ha a gyerekek játéknak veszik a megtanulandó készségeket, vagy ha túlságosan is hozzászoknak az ilyen erőszakos helyzetekhez, ez ugyanis elnyomja bennük a „harcolj vagy menekülj!” ösztönét – állítja Jamie Howard.

Egy kis félelem szervezett keretek között sokat segíthet később – állítják a gyakorlatok pártján álló iskolai vezetők és a rendőrök, akik szerint kellő rutinnal éles helyzetben nem lefagynak majd, hanem hatékonyan cselekednek, és ez életet menthet. A hangsúly azonban nem az élethű megvalósításon, hanem az ismétlésen van – figyelmeztet Alan Kazdin pszichológus. „Egy tűzvédelmi gyakorlatnál sem árasztják el füsttel a folyosókat. Nem kell pánikolni, csak minél többször kell gyakorolni, hogy az emberekben megmaradjon, hogy mit kell tenniük élesben”.

A Columbine középiskola 15 évvel ezelőtt, a lövöldözés idején még a mostani szigorú követelményekből kiindulva is viszonylag jól biztosított volt: az épületben voltak térfigyelő kamerák, és fegyveres iskolai gondnok is. A newtowni Sandy Hook iskolában a tanárokat és a gyerekeket is felkészítették egy lehetséges iskolai lövöldözésre. Egyik iskolában sem tudták megakadályozni a gyilkosok ámokfutását, és tulajdonképpen a mai napig nincs biztos megoldás arra, hogy egy igazán elszánt, hatékonyan felfegyverzett, és akár meghalni is kész ámokfutót miként lehetne időben megállítani.