Ebbe bele lehet őrülni

korea családegyesítés
A dél-koreai Pak Jang Gon és észak-koreai fivére, Pak Jang Szu az észak-koreai Gyémánt-hegy üdülőhelyén 2014. február 20-án, amikor Dél-Koreában élő embereket engedtek be Észak-Koreába, hogy az 1950-53 közötti koreai háború óta nem látott észak-koreai hozzátartozóikkal találkozzanak
Vágólapra másolva!
Az azért mégis durva lenne, ha nem emlékeznék anyám arcára. Ez így logikusnak hangzik. A több mint hatvan éve szétszakított koreai családok tagjai azonban pontosan tudják, hogy nem így van. Négy év után először rendeznek koreai családegyesítést, ahol pár tucat szerencsés déli találkozhat északon rekedt rokonaival. Ha még élnek, megtalálják őket és elég nagyvonalúan enged Dél-Korea az északi zsarolásnak.
Vágólapra másolva!

„Az apám 54 éves korában elkezdett maratonikat futni, mert tudta, hogy az idő a legkegyetlenebb ellensége, és hogy hosszú, nehéz út vár rá, míg végre megint láthatja a Dél-Koreában élő feleségét és hat gyerekét. Így a maratonifutással próbálta meg legyőzni az időt. Atlétaként, oktatóként és előadóként is ismert lett Észak-Koreában. Kim Ir Szen miniszterelnök kérésére filmet is forgattak róla. Az apám egy hős volt, egy szerencsétlen sorsú országnak a harcosa, de végül ő is úgy halt meg, mint sok millió koreai, akit a háború elszakított a családjától: hogy nem tudta, mi történt a délen élő szeretteivel. Még mindig van egy testvérem Észak-Koreában. Néhány éve már nem küldött levelet, és nem tudom, hogy életben van-e még.”

A Chicagóban élő, első generációs koreai-amerikai Chahee Lee Stanfield mesélte ezt a történtet az Origónak. Több mint ötven évvel ezelőtt szakította el a háború az édesapjától és a testvérétől. Ő az édesanyjával maradt, vonattal hazautaztak északról, és egy héttel később kellett volna találkozniuk, de akkor már új határok választották ketté az országot. Akkor látta utoljára az édesapját és a testvérét. Soha nem tudott elbúcsúzni tőlük, és ötven évig nem is kapott hírt róluk.

Az egyik idei nagy találkozás: a 88 éves dél-koreai Li Szonhjang és a 72 éves észak-koreai Li Jon Gun öleli egymást Forrás: AFP/Yonhap

A 20. század háborúi különös kegyetlenséggel forgatták fel és rendezték át a koreaiak életét. 1945 augusztusában tulajdonképpen egy National Geographic térképen húzták meg a határt, amely aztán a 38. szélességi foknál azóta is kettéválasztja a Koreai-félszigetet – mutatott rá a történelem esetlegességére egy, a szétszakított családokról készült amerikai dokumentumfilmben Stephan Haggard politológus. Az ezer éven át egy nemzetet alkotó koreaiakat azóta nemcsak elszakították egymástól, hanem ideológialag, katonailag és gazdaságilag is ellenséges térfélre kerültek. Chahee Stanfield családjában ez például különösen szélsőségesen megnyilvánult, hiszen az ő testvérei arra kényszerültek, hogy katonaként egymás ellen harcoljanak.

Északon 1950 telén, az eljövendő idők fenyegetését érezve sok család az erősebb családtagokat előreküldte délre azt tervezve, hogy a többiek pár héten belül utánuk mennek. A pár hétből most már több mint hatvan év lett. A két Korea között közben egy információs vasfüggönyt is leeresztettek: míg az emberek más háborús helyzetekben legalább képeslapokon értesíthetik egymást a családban előforduló házasságokról vagy halálesetekről, itt a fegyverszünet idején sem szivároghatott át semmilyen információ.

Dél-Koreában ma több mint 90 ezer olyan ember él, aki a háború óta nem látta Észak-Koreában élő rokonait. Legalábbis ennyien jelentkeztek a kormánynál, hogy részt vennének a nem túl gyakori családegyesítéseken, további negyvenezren vagy meghaltak, vagy egyszerűen feladták a reményt az egyesítési minisztérium szerint. Azt nem lehet tudni, hogy a határ északi oldalán hányan várnak ugyanerre.

Egy rég várt találkozás Forrás: AFP/Yonhap

Az Egyesült Államokban is százezer olyan koreai bevándorló él, aki semmit sem tud az északon maradt családtagjairól. Ezek az emberek ma már nemcsak a Korea-közi politika abszurditásával, hanem az idővel is versenyeznek, többen a nyolcvanas éveik végét, kilencvenes éveik elejét tapossák, vagyis sokat nem tudnak várni. Abban reménykedhetnek, hogy felkerülnek azoknak a listájára, akik – ha a politikai játszmák épp megengedik – pár órára találkozhatnak az északon élő szeretteikkel. A megszokás kényelmével használt „Rég láttalak!” fordulatnak tehát a koreai határ két oldalán rekedt családok számára valódi súlya van.

Néhányan most nagyon boldogok

Ezen a héten 82 idős dél-koreai konvojban utazott el az észak-koreai Kumgang-hegy üdülőhelyére, hogy találkozzon az északon élő, évtizedek óta nem látott szeretteivel. Tucatnyian kerekesszékben, ketten pedig mentőautóval vágtak neki az útnak, mert orvosi felügyeletre szorultak. Sokan több mint hatvan éve vártak erre, és szinte biztos, hogy soha többé nem lesz részük ezekben az ölelésekben. „Másoknak nehéz lehet megérteni, milyen az, amikor ilyen hosszú ideig el vagyunk szakítva a családunktól. De ez egy igazi csoda, annyira izgatott vagyok. Az életemből csak az hiányzott, hogy ismét láthassam a testvéremet, és most, hogy végre találkozunk, azt sem bánnám, ha holnap meghalnék” – érzékeltette a pillanat súlyát a BBC-nek a dél-koreai Li Du-jong, aki meleg ruhával és csokis keksszel készült meglepni a testvérét, mert úgy hallotta, hogy ez a két dolog nagyon keresett északon.

Egy megszokott, mégis különleges családi tevékenység: fotónézegetés Forrás: AFP/Yonhap

Annak ellenére, hogy ezek érzelmektől túlcsorduló találkozók, azért végig nyilvánvaló, hogy a hatóság által ellenőrzött családi összeborulásokról van szó. A dél-koreai rokonok például kaptak egy egész listát az illendő témákról, kerülniük kell például a politikai vagy a gazdasági nehézségek feszegetését, és ha az északi rokonaik esetleg propagandadalok éneklésére ragadtatnák magukat, jobban teszik, ha ők nem csatlakoznak.

Hatalmas fekete lyuk

„Ezeknek az embereknek az a legnehezebb, hogy semmit sem tudnak a szeretteikről, és biztonságos úton nem is juthatnak információhoz róluk” – mondta az Origónak Jason Ahn, a már említett dokumentumfilm rendezője, akit telefonon értünk el. A fiatal bostoni orvos valamikor az egyetemi évei alatt tudta meg, hogy a nagymamájának volt egy nővére Észak-Koreában, és egész életében arra vágyott, hogy láthassa még. Akkor kapott végre levelet tőle, amikor rákbetegként már kórházban feküdt. Arról tehát még értesült, hogy a testvére életben van, de nem sokkal később meghalt, így a család már csak a temetés képeit tudta visszaküldeni a válaszlevélben.

Jason Ahn úgy gondolta, hogy a nagymamáéhoz hasonló történteteket minél több embernek meg kell ismernie, mert fogy az idő, és az Egyesült Államokban is egyre többen fognak úgy meghalni, hogy semmit sem tudnak a szüleikről, a testvéreikről vagy a gyerekeikről, így amikor éppen nem az egyik bostoni kórház sürgősségi osztályán dolgozott, forgatott egy dokumentumfilmet Szétszakított családok (Divided Families) címmel.

Chahee Lee Stanfield családja egy nagyon régi képen Forrás: Chahee Lee Stanfield

A hősei Amerikában élő egykori koreai állampolgárok, akiknek mára már saját családjuk, saját vállalkozásaik vannak, az életükben mégis tátong valamiféle hatalmas fekete lyuk, mert a családjuk egy részét a történelem egyszerűen kitörölte az életükből. Mint például a hetvenes éveiben járó Kwang Cho Choe-nak, aki már nem is emlékszik a szülei arcára, sőt a családja elvesztésének a traumája miatt ma már egyáltalán nem ismeri fel az arcokat.

Jason Ahn filmjében anya és lánya megsárgult fényképeken játssza végig a rokonok körében népszerű találgatós játékot, hogy a nagypapa és nagybácsi fülét és orrát ki örökölte a családban, úgy, hogy közben fogalmuk sincs arról, hogy a nagypapa vagy a nagybácsi életben van-e még. Sok családnak pár régi fotó és újságcikk az egyetlen emléke az északon maradt rokonokról. Hatvanévnyi bizonytalanságot óriási megpróbáltatás magunkkal hurcolni – mondta Ahn az Origónak. Vannak, akik templomokban, különböző csoportokban keresnek megnyugvást, de sokuknak ennél többre, pszichológiai segítségre is szüksége lenne, mert ez a teher elviselhetetlenül nehezedik rájuk, és ebbe bele lehet őrülni.

Mindenáron

A koreai-amerikaiak hivatalos csatornán keresztül nem léphetnek kapcsolatba az évtizedekkel ezelőtt északon ragadt rokonaikkal – mondta Chahee Stanfield. Sokan elkeseredésükben ezért gyanús közvetítőkhöz fordultak, és több ezer dollárt fizettek ki, hogy megtalálják a szeretteiket. Voltak, akiket átvertek, de akadtak olyanok is, akiknek bejött a kockázatosabb út, és a kilencvenes években Észak-Koreában vagy Kínában találkozhattak a rokonaikkal.

A családegyesítések témája rendszerint akkor bukkan fel, amikor Észak-Korea valamiféle pénzügyi segélyt akar kicsikarni az amerikai kormányzattól. Szöul szeretné elérni, hogy ezek a találkozók gyakoribbak és rendszeresek legyenek, azonban ahányszor felvetődik a kérdés, kiderül, hogy ennek több százezer tonna rizs vagy műtrágya az ára. Észak-Korea a jelek szerint komoly zsarolási potenciált lát a családpolitikában, és használja is.

Testvérek találkozója Forrás: MTI/AP/Korea pool/Pak He Szu

Az első családegyesítést 1985-ben rendezték, azóta 18 további találkozót tartottak. Tavaly szeptemberben is terveztek egyet, de Phenjan az utolsó pillanatban lemondta. A mostani találkozóért cserébe pedig azt követelte, hogy halasszák el a jövő héten kezdődő amerikai–dél-koreai éves hadgyakorlatot. Szöul erre nemet mondott ugyan, az utolsó pillanatban azonban Észak-Korea mégis belement a rokoni találkozóba, aminek elemzők szerint az lehet az oka, hogy külföldi befektetéseket remél a két Korea közti kapcsolatok javulásától.

Ha a politikusok megegyeznek egy ilyen találkozóról, akkor onnantól a Vöröskereszt lép akcióba, az északi és a déli szervezetei egyeztetnek arról, hogy hányan, hol és mikor láthatják egymást – magyarázta az Origónak Chahee Stanfield. Ha például megegyeznek száz emberben, akkor a déli Vöröskereszt benyújtja ennek a száz embernek a névsorát, az északi szervezet pedig előáll azoknak a listájával, akik a kiválasztottak rokonai, és még életben vannak, és a két listát ez alapján összefésülik.

Ezek után a dél-koreaiak elutaznak a kijelölt helyszínre, ez rendszerint egy hotel Phenjanban vagy Kumkangban, ahol eltölthetnek néhány napot az észak-koreai rokonaikkal. Majd ismét szétválasztják őket, bár általában nekik engedélyezik, hogy a későbbiekben leveleket váltsanak egymással.

Fogy az idő

Az Egyesült Államokban egyre erősebb a lobbi, amely az amerikai politikusokat ostromolja, hogy tegyenek valamit a rokontalálkozók felgyorsítása érdekében. Chahee Stanfield azt mondja, valamikor a kilencvenes évek közepén tudatosodott benne először, hogy tenni kellene valamit annak érdekében, hogy a körülötte élő koreai családok valamilyen formában felvehessék a kapcsolatot az Észak-Koreában rekedt rokonaikkal. Az Origónak azt mondta, hogy végül 2000 márciusában fogta a családi fotóit, és elment velük a kongresszusi képviselőjéhez, Mark Kirkhöz. Kirk képviselő volt az első, aki a témát aztán felhozta a kongresszusban, és elintézte azt is, hogy a koreai-amerikaiak képviselői találkozzanak az akkori külügyminiszterrel, Colin Powellel. Chahee Lee Stanfield azt mondta, a családegyesítések ügyének sokat ártott Kim Dzsong Il halála, és komoly előrelépés azóta sincs.

Chahee Lee Stanfield Forrás: Chahee Lee Stanfield

Hogy miért vártak egészen a kilencvenes évekig a téma feszegetésével? Chahee Stanfield szerint ebben szerepe volt annak, hogy az ő generációjának az életét a hidegháborús mentalitás határozta meg, és akkor sem szívesen beszéltek róla, hogy Észak-Koreában rokonaik élnek, amikor már az Egyesült Államokba költöztek. „A gyerekeinket sem akartuk terhelni a generációnk tragédiáival. Ha hiányoztak a szüleink vagy a testvéreink, sírtunk, amikor senki sem látott.”

A sírás amúgy visszatérő gyógyír annak a feldolgozására, amit a történelem tett ezekkel az emberekkel. A három gyereket északon hátrahagyó nagymama, Woon Jin Lee például sírva mesélte Jason Ahn kamerája előtt, hogy egyszer álmában a régi házukban járt, és a kicsiket kereste, de sehol sem találta őket, és épp amikor a keresésükre indult a hóban, felébredt.

A szétszakított családok tagjai közül sokan meghaltak már, azok az emberek azonban, akik a gyerekeiket hagyták hátra Észak-Koreában, még reménykednek – mondta Chahee Stanfield, mert a most zajló találkozók azt bizonyítják, hogy nemcsak a távolban sírhatnak az elvesztett évek miatt, hanem, ha rövid időre is, de egymás karjaiban is. 2010 óta most először került sor ilyen családgyesítésre a két Korea között. A mostani rokontalálkozók jövő keddig zajlanak. Hétfőtől ugyanakkor egy sokkal gyakrabban és rendszeresebben megtartott esemény kezdődik: az amerikai–dél-koreai hadgyakorlat.