Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Én valamilyen furcsa okból kifolyólag még jobban is kedvelem Clintont emiatt. De meggondolatlanul sokszor a nem megfelelő nőket választotta. Úgy értem, Bush olyan valakit szedett össze, aki legalább diszkrét volt. Az összes barátnőmmel együtt én is szívesen szexeltem volna Clintonnal, de én nem beszéltem volna róla” – Patricia Marx, író, humorista a Lewinsky-botrányról.
Bill Clintonnak bizonyos szempontból sokat köszönhettek a nők. Az abortusz kérdésében a nők döntési joga mellett foglalt állást, női bírót nevezett ki a Legfelső Bíróságba, és Madeleine Albright volt a külügyminisztere. A washingtoni feminista lobbi úgy érezte, hogy lekötelezettje a demokrata párti elnöknek, így zavarba jött, amikor kirobbant a Lewinsky–Clinton-ügy, és állást kellett foglalnia. Alig akadt valaki, aki Monica Lewinsky pártját fogta volna.
A Lewinsky–Clinton-botrány kirobbanásakor a slut-shaming (kb.: ribancmegszégyenítés) mint kifejezés, még nem volt használatban, Monica Lewinsky azonban iskolapéldája volt ennek. A slut-shaming tulajdonképpen azt jelenti, hogy az emberek megszégyenítenek vagy megtámadnak egy nőt vagy egy lányt a nemisége miatt – foglalta össze a jelenség lényegét az Origónak Katrin Tiidenberg szociológus: „Alapvetően arról van szó, hogy ha nők a szexualitásukat olyan módon fejezik ki, hogy az nem egyezik a férfiközpontú nemi elvárásokkal, például azzal, hogy egy nőnek ne legyen sok szexpartnere, vagy hogy csak szerelemből vagy gyereknemzés érdekében éljen nemi életet, akkor nyilvánosan elhatárolódnak tőlük.” Ugyanígy tesznek, ha a nő nem az úgynevezett heteronormatív ideológia szerint él. Ennek lényege, hogy a nőknek nőiesnek, a férfiaknak férfiasnak kell lenniük, és az aktív férfi és a passzív nő közötti heteroszexuális szex az egyetlen, társadalmilag életképes opció.
A slut-shaming jelensége persze nem új. A 19. században Nathaniel Hawthorne például egy egész regényt írt a témában. A skarlát betű főhősének, Hester Prynne-nek a házasságtörése miatt a ruhájára varrva viselnie kell a bűnösségét jelző skarlát színű "A" betűt. „A kettős mérce nyilvánvaló: miközben a férfiak szexelhetnek, szexuálisan aktívak lehetnek, érdeklődhetnek a szex iránt és kifejezhetik a nemiségüket, amikor csak akarják, a nők ezt nem tehetik meg” – utalt vissza A skarlát betű ma is érvényes alapvetésére Katrin Tiidenberg. Az a regényben irodalmi eszmefuttatásként megjelenő kérdés, hogy mi történik, ha a nők feszegetni kezdik a kulturális határokat, és személyes hatalomra tesznek szert, később a feminista mozgalom egyik fontos témája lett.
Monica Lewinsky is megkapta a maga skarlát betűjét. „Megdöbbentő volt a szexista megjegyzések, címlapsztorik és közvélemény-kutatások özöne, amelyek pellengérre állították Monica Lewinskyt, a testalkatától kezdve a haján át a szexualitásáig minden fizikai és érzelmi darabkáját” – emlékszik vissza az 1998-as hír kirobbanására Leora Tanenbaum, aki a megbélyegzés jelenségéről írt sikeres könyvet, és egy újabb hasonló témájú köteten dolgozik. Klasszikus példája a nemi alapú kettős mércének, hogy Bill Clintont úgy jellemezték, mint egy férfit, akinek van „egy kis gondja”, míg Monica Lewinskyt ribancnak írták le, akinek „súlyos érzelmi problémái” vannak – írta az Origo kérdésére Leora Tanenbaum.
A slut-shaming kifejezés akkor még nem is létezett, de Lewinsky valóban a ribancozás áldozata volt Tanenbaum szerint. Hogy mi volt a fura a kölcsönös beleegyezésen alapuló afférnak ebben a tálalásában? Leora Tanenbaum szerint az, hogy Monica Lewinskyt a szexualitása miatt deviánsnak tekintették (és tekintik most is), míg a férfit, akivel szexuális kapcsolata volt, soha nem értékelték ilyen szempontok szerint. Ez 1998-ban még teljesen elfogadott volt.
A ribancozás kultúrájára és az áldozat hibáztatására adott társadalmi válaszként jelent meg néhány éve a SlutWalk (RibancMenet) elnevezésű nemzetközi mozgalom. Az első felvonulást az után szervezték meg, hogy egy torontói rendőrtiszt, akit felkértek, hogy egyetemi hallgatók előtt tartson előadást a campusok biztonságáról, azt ajánlotta a nőknek, hogy ne öltözzenek úgy, mint a prostituáltak, ha nem akarják, hogy megerőszakolják őket.
Katrin Tiidenberg szerint Monica Lewinskynak a sajtón és az interneten átszűrődő története több ponton is egyezik a ribancozás kritériumaival. A legtöbbször úgy ábrázolták, mint az egyetlen felet, akit hibáztatni lehet a történtekért, minden felelősséget rá hárítottak, és mivel fiatal nő volt, a személyét és a személyiségét is minden szinten támadták, különösen érvényes volt ez a szexualitására és azokra a heteronormatív határokra, amelyeket átlépett – magyarázta az Origónak a szociológus. A támadások különösen népszerű célpontja volt Monica Lewinsky erkölcsi tartása és a teste, illetve a kinézete: „Nemcsak házasságrombolónak és ribancnak nevezték, hanem manipulátornak és kövérnek is. Emellett a történet időzítése miatt is ő tekinthető az internetes ribancozás ’nulladik áldozatának’, és nagyon jó példája annak, ahogyan ez a jelenség a mai napig megnyilvánul.”
Ami zavarba ejtő a történetben, az a feminista szerzők és aktivisták empatikusnak aligha mondható hozzáállása. Attól még, hogy a slut-shaming abban az időben még nem volt egy bevett fogalom, nyilvánvalóan voltak olyanok, akik világosan látták, hogy ez egy megbélyegzés, és megértették azt is, hogy ez miért problémás, hiszen a feminista mozgalom már akkor is aktív volt – véli Katrin Tiidenberg.
Az amerikai sajtó egyébként akkor brutálisan ráugrott Monica Lewinskyra. A Time rövid korabeli lapszemléjéből kiderül, hogy a Wall Street Journal nyomtatásban ribancozta le, a New York magazin beszámolt arról, hogy a tinédzser Monica két nyarat is eltöltött fogyókúrás táborban, ahol különös figyelmet tanúsított a fiúk iránt. Különösen tanulságos epizódja a Lewinsky-ügy sajtótörténetének, hogy a New York Times újságírója Pulitzer-díjat nyert azokért a cikkeiért, amelyekben a többi között buta, ragadozó fehér házi gyakornoknak nevezte Lewinskyt, aki eskü alatt hazudott volna azért is, hogy a Revlonnál állást kapjon, és aki „túl duci volt ahhoz, hogy a menő társaságban legyen a középiskolában”. A szerző végül a botránynak szentelt cikksorozatában gyakorlatilag arra jutott, hogy Monica Lewinsky az igazi zaklató.
Monica Lewinsky a Vanity Fairben most megjelent cikkben azt mondta, hogy a viszonya Bill Clintonnal mindkét fél beleegyezésével alakult ki. Katrin Tiidenberg szerint azonban a helyzet ennél árnyaltabb, a kapcsolat kölcsönössége ugyanis a kettejük közötti nyilvánvaló hatalmi különbségek miatt megkérdőjelezhető. Amanda Marcotte feminista író szerint a történet megítélésében nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az akkor 22 éves Monica fiatal és tapasztalatlan volt, és az idősebb, nem mellékesen házas Bill Clintonnak nagyobb volt a felelőssége. Azt, hogy a két fél nem egyenlő feltételekkel viselte aztán a következményeket sem, az ügy utóélete is jól mutatja.
Bill Clinton tulajdonképpen gond nélkül lerázta magáról a botrányt. Végig kellett ugyan csinálnia az impeachmentnek, vagyis alkotmányossági felelősségre vonásnak nevezett eljárást, de azt a néhány kínos pillanatot, amelyet a szexuális érintkezésük definíciójának kellett szentelnie, a felmentése után maga mögött hagyhatta, és ma már köztiszteletnek örvendő exelnök, egy – feltehetően leendő – elnökjelölt, Hillary Clinton férje. Monica Lewinsky viszont úgy rögzült az időben és a történelemben, mint a nő, aki elég buta, törtető, számító, illetve kéjsóvár volt ahhoz, hogy orálisan kielégítse az elnököt.
Clinton az alkotmányossági felelősségre vonása idején még azt a tiszteletet sem adta meg neki, hogy a nevén szólítsa, amikor – részben – elismerte az afférjukat, de kijelentette, hogy „nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel”. Monica Lewinsky, ha éppen nem trágár viccek tárgya volt, akkor megmaradt „annak a nőnek”. „Vannak kétségeim, hogy a legtöbb ember túlélné-e, ha a legkevésbé tanácsos szexuális kalandjával azonosítanák, amelyben valaha része volt” – próbálta közel hozni Monica Lewinsky helyzetét Amanda Marcotte.
Monica Lewinsky korábban is beszélt arról, hogy voltak pillanatok, amikor az öngyilkosságot fontolgatta. A mostani színrelépését is egy öngyilkossági történettel magyarázta: Tyler Clementi tragédiája késztette arra, hogy a nyilvánosság elé álljon. A 18 éves fiú 2010-ben öngyilkos lett, miután diáktársai a New Jersey-i Rutgers Egyetemen heccből, az ő tudomása nélkül élőben közvetítették webkamerával az interneten, ahogy megcsókol egy férfit. Lewinskynak a Vanity Fairben megjelent írása egyben felvezetése annak a közelebbről még nem körvonalazott kampánynak, amelyet az internetes zaklatás áldozataiért szeretne indítani. Monica Lewinsky ugyanis úgy gondolja, ő volt az első, akinek a globális megszégyenítését az internet gerjesztette.
Arra a kérdésre, hogy ma, tizenhat évvel a botrány kitörése után esetleg másképpen zajlana-e le a Lewinsky–Clinton-affér, Katrin Tiidenberg azt mondta, a slut-shaming ma feltehetően nem lenne olyan egyöntetű, mint 1998-ban. A feminista színezetű blogok, híroldalak, közösségek és fórumok ugyanis korrigálnák a híreket, és feminista perspektívából értelmeznék a történéseket. A blogokon és a közösségi médiában ettől függetlenül még nyilván tombolhatnának a trollok – tette hozzá Katrin Tiidenberg, aki szerint elképzelhető az is, hogy Bill Clinton karrierjén ma nagyobb sebet ejtene az ügy.
