Ahol a gyalogos nem ember

Vágólapra másolva!
Miért lesz a kedves amerikaiból dühöngő őrült, ha autóba ül? Miért gyanús, aki busszal jár? Vége lesz-e valaha az autózás iránti szerelemnek? Ismerkedjen meg az amerikai közlekedési kultúrával washingtoni tudósítónk gyötrelmein keresztül!
Vágólapra másolva!

Forró, késő nyári nap volt, és kényelmes tempóban sétálva értem oda a kereszteződésbe, ahol épp zöldre váltott a gyalogosokat irányító lámpa. Leléptem az úttestre, és ugyan a szemem sarkából láttam, hogy balról kanyarodva érkezik egy autó, de nem foglalkoztam vele, mert a jelzés alapján egyértelmű volt, hogy nekem van elsőbbségem. Néhány lépés után azonban az autós rám dudált, félreérthetetlenül jelezve, hogy azt szeretné, ha eltakarodnék az útból.

Értetlenül - és persze dühösen - fordultam hátra, és kissé meglepődve láttam, hogy az agresszív sofőr egy Volvót vezető, kellemes külsejű, középkorú nő volt. Elkezdtem neki mondani (valószínűleg inkább kiabálni) valamit arról, hogy nem tartom helyénvalónak (talán a jelző is más volt), amit tett, de ő csak vetett rám egy megvető pillantást, majd rátaposott a gázra, és elhajtott.

Ez a néhány másodperc alatt lejátszódó epizód nagyon megragadt bennem, és nem is elsősorban a sofőr nyilvánvaló bunkósága miatt, hanem azért, mert itt az Egyesült Államokban egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Az általános tapasztalatom eddig az volt, hogy az amerikaiak általában barátságosak, és kerülik a konfliktusokat. Ha például valami nem tetszik nekik, akkor sem dühösen, hanem egy kedvesnek szánt megjegyzésbe burkolva közlik a másikkal. Viszonylag hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ez talán igaz a munkahelyen, üzletekben vagy akár az utcán zajló személyes érintkezésekre, de a közlekedésre nem.

A babakocsi leszorítása

A volvós nő egyáltalán nem számított kivételnek, később sok hasonló élményem volt az autósokkal gyalogosként és biciklisként is. Az például teljesen megszokottnak számít, hogy a kocsik ráhajtanak a zebrára, és ott várják meg, hogy zöldre váltson számukra a lámpa. A belvárosi zsúfolt forgalomban olyat is láttam, hogy egy türelmetlen autós egy babakocsit toló házaspárt próbált leszorítani az útról, méghozzá a zebrán, zöld jelzés közben. Ehhez képest az már szinte semmiség, hogy biciklisként gyakran rám kiáltanak, hogy tekerjek inkább a járdán, néhány nappal ezelőtt pedig egy autós kitartó dudálás közben elém vágott egy egyébként széles és szinte teljesen kihalt utcán, majd kioktatóan közölte velem, hogy az úttest kizárólag az autóké.

Forrás: AFP/Spencer Platt

A személyes érintkezésre jellemző kedvesség és a közlekedésben tapasztalható durvaság közötti kontraszt óriási, és ezt az amerikaiak sem vitatják. "Olyan dolgokat csinálunk az autóban ülve, amiket egyébként nem tennénk meg" - mondja Mark Plotz, a biciklis és gyalogos közlekedés terjesztésén dolgozó National Center for Bicycling and Walking programigazgatója. Plotz a figyelmembe ajánlotta Tom Vanderbilt Traffic című, 2008-ban megjelent könyvét, amely a közlekedési agressziót lélektani okokra vezeti vissza. Vanderbilt az általa idézett kutatásokra hivatkozva azt írja: a probléma az, hogy autóba ülve elveszik az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, a közvetlen kommunikáció lehetősége. "Az autó nagyrészt némaságra kényszerít bennünket. Az összetett szókincs és a kifinomult arckifejezések helyett a közlekedés nyelve [...] néhány alapvető, formális és informális jelre szorítkozik" - írja Vanderbilt, aki szerint ennek a leegyszerűsített nyelvnek a használata sok feszültséghez vezet.

Ha ez így van, az persze nemcsak az amerikaiakra lehet igaz, hanem mindenki másra is, az Egyesült Államok azonban annyiban különleges, hogy nincs még egy olyan ország, ahol olyan sok autó lenne, mint itt. A legfrissebb, 2009-ből származó adatok szerint 246 millió regisztrált jármű van a 315 milliós lakosú országban, és ezek túlnyomó többsége (97 százalék) személyautó vagy személyes használatú teherautó (a nagyméretű pick-upok kifejezetten népszerűek).

Élet az autóban

Ráadásul nem csupán arról van szó, hogy rengeteg kocsi van itt, hanem lényegében az egész életforma az autózásra alapul. Amikor egyik amerikai ismerősöm megtudta, hogy nincs autóm, akkor kikerekedett szemekkel nézett rám, és megkérdezte: "hogyan mész akkor bevásárolni?" Mondtam neki, hogy gyalog, illetve biciklivel is egész jól meg lehet oldani, de az arckifejezéséből azt olvastam le, hogy nem sikerült meggyőznöm. Mark Plotz szerint ezen nem kell csodálkozni, mert az amerikaiak nagy része egyszerűen azt szokta meg, hogy a hatalmas autójával elmegy egy héten egyszer a bevásárlóközpontba, és telepakolja a csomagtartót, és "nem is tudják elképzelni, hogy másképp is lehet".

Ennek az életformának az erősségét jól mutatja az, hogy nemcsak a gyorséttermeknél van autós kiszolgálás, hanem egyes kávézóknál és bankoknál is. Tom Vanderbilt szerint sokatmondó az is, hogy a 2000-es évek elején több mint megháromszorozódott azoknak az élelmiszertermékeknek a száma, amelyeket úgy reklámoztak, hogy autózás közben is lehet őket fogyasztani. Az író felidézte azt a személyes élményét is, amikor Los Angelesben autózott egy reklámszakemberrel, aki vezetés közben azt tesztelte, hogy ügyfelének, a Taco Bell étteremláncnak melyik ételét lehet a legkisebb vesződséggel megenni a kocsiban.

Forrás: AFP/Sandy Huffaker

"1969-ben az amerikai gyerekek közel fele járt iskolába gyalog vagy biciklivel. Most csak 16 százalékuk teszi. 1977 és 1995 között a gyalogosan megtett utak száma közel a felére esett vissza. Ebből ered az a vicc, hogy Amerikában az a gyalogos, aki éppen csak leparkolta az autóját" - írja Vanderbilt. Ez a jelenség persze nem mindig olyan vicces. A saját tapasztalatom legalábbis az, hogy az autó nélküli emberekre a többiek sokszor furcsállóan, vagy éppen gyanakodva tekintenek.

A busz gyanús

A kiköltözésem utáni első hetek a lakás bebútorozásával teltek, és nagyon megörültem, amikor a Craigslist nevű apróhirdetési oldalon sikerült találni egy még szétszerelt állapotban lévő, vadonatúj fiókos szekrényt mindössze 35 dollárért. Felvettem a kapcsolatot az eladóval, aki először nagyon készséges volt, de aztán amikor az egyik kérdésemmel (van-e valamilyen buszjárat ott, ahol lakik?) elárultam, hogy nincs autóm, akkor hirtelen hangnemet váltott, és a következő e-mailben visszakérdezett, hogy ugye tudom azt, hogy a szekrény továbbra is 35 dollárba kerül. (Végül sikerült megnyugtatnom az eladót, és az enyém lett a szekrény.)

A gyalogosok és autósok közötti alá-fölérendeltségi viszonyra jó példával szolgált a gázolások visszaszorítását célzó helyi kampány is. Az első hirdetések ugyanis kifejezetten a járókelők felelősségét hangsúlyozták, és felhívták a figyelmüket arra, hogy amikor átmennek az utcán, akkor próbáljanak szemkontaktust teremteni a sofőrökkel. "Hé, téged nézlek!" - szólt a buszok oldalán futó, a gyalogosokat oktató reklám szlogenje. Később aztán a kampány újabb szakaszában már előkerültek az autósok is, akiket az arcukon guminyomot viselő emberek képével próbálnak felelősségteljesebb vezetésre oktatni.

Ahol elfér mindenki

Az Egyesült Államok esetében az egyik legnagyobb közhely persze az, hogy mivel ez egy hatalmas ország, ezért nem lehet általánosítani, és ez igaz a közlekedésre is. Óriási különbségek vannak egyes térségek vagy városok között. New York Manhattan nevű városrészében például olyan sok a gyalogos, hogy sokszor megállítják az autós forgalmat, az ország másik felén található Los Angelesben - ami olyan, mint egy véget nem érő külváros - viszont autó nélkül szinte lehetetlen egyik pontból a másikba eljutni.

Nemcsak a közlekedési feltételekben vannak különbségek, hanem a sofőrök hozzáállásában is. "Éltem egy ideig Dél-Kaliforniában, és ott az autósok jobban hozzá vannak szokva ahhoz, hogy megosszák az utat a biciklisekkel vagy futókkal" - mondta Mark Mulholland, akivel egy, a biciklivel való munkába járást népszerűsítő kampány standjánál találkoztam egyik reggel. Az aznap közel húsz kilométert letekerő idős férfi szerint az országnak ezen a részén öregebbek és keskenyebbek az utak, ezért az autósok nem szívesen fogadják a bicikliseket.

Forrás: Pethő András [origo]

A helyzet néha városrészenként is változik. Az egész évben kerékpárral közlekedő Mark Plotz például azt mondja, hogy Washingtonnak az a része, ahol ő lakik, kifejezetten biztonságos a biciklisek és gyalogosok számára: "sok latin lakik ott, akik gyakran gyalogolnak, így akkor is tudnak gyalogosfejjel gondolkodni, amikor épp vezetnek". Néhány kilométerrel távolabb, a külvárosi részekhez közelebb azonban teljesen más a helyzet, az autósok gyakran a legelemibb közlekedési szabályokat is megszegve veszélyeztetik a gyalogosokat és a bicikliseket.

Az új generáció

A földrajzi és kulturális különbségek mellett generációs vonalon is tapasztalható némi változás. Mark Plotz szerint a kutatások azt mutatják, hogy az úgynevezett millenniumi generációra (így szokták emlegetni azokat, akik 1980 és 2000 között születtek) egyre kevésbé jellemző az autós életforma. "Ez a generáció nem vesz autót, és nem költözik ki a kertvárosba, hanem megfelel neki a városi környezet is" - mondta Plotz, akinek ugyan szintén van autója, de leginkább csak akkor vezet, amikor elhagyja a várost.

Ez persze megint csak függ attól, hogy ezek a fiatalok hol laknak, de például itt Washingtonban elég jók a feltételek az autó nélküli élethez. Személy szerint én magam sem csak az ösztöndíjam szűkössége miatt döntöttem úgy, hogy nem veszek autót, hanem azért is, mert igazából itt nincs rá szükség. A legtöbb helyre biciklivel is el lehet jutni, és ha a hétvégi munkálatok miatti leállásokat nem számítjuk, akkor a metróközlekedés is egészen jól működik. Ha pedig valakinek mégis nagy szüksége lenne hirtelen autóra, akkor igénybe veheti az autómegosztó cégek szolgáltatásait (a regisztrált felhasználók óradíjért cserébe használhatják a város különböző pontjain leparkolt kocsikat).

Az autózás jelentőségének visszaszorulását mutatta már a Pew Research Center 2006-os kutatása is. A felmérés szerint míg 1991-ben még az amerikaiak 79 százaléka mondta azt, hogy szeret vezetni, addig 2006-ra ez az arány 69 százalékra csökkent. Jelentősen visszaesett (43 százalékról 21 százalékra) azok aránya is, akik azt vallották, hogy számukra az autó "valami különlegeset jelent - több annál, mint egy egyszerű közlekedési eszköz". A kutatás szerint ennek ráadásul nem az emelkedő (és jelenleg is magas) üzemanyagár volt az oka, hanem az, hogy az állandó közlekedési dugók és egyéb forgalmi problémák elvették az amerikaiak kedvét a vezetéstől.

Közéjük tartozik a biciklis munkába járást népszerűsítő kampányban részt vevő Mark Mulholland is, aki azt mondja, hogy mindig is volt autója, de nem különösebben szeret vezetni. Hozzáteszi ugyanakkor azt is, hogy "mivel egy farmon lakom, így valószínűleg nem tudnék autó nélkül élni".