Vágólapra másolva!
Egy megcsömörlött üzletember álmával kezdődött, és mostanra a világ egyik legnépszerűbb jótékonysági szervezete lett belőle. A Habitat for Humanity szegény családoknak épít olcsó házakat, és az Egyesült Államokban olyan sok önkéntes akar nekik segíteni, hogy vannak, akik várólistára szorulnak. Az [origo] munkatársa csatlakozott az egyik brigádhoz.
Vágólapra másolva!

Szombat reggel háromnegyed 9-kor fordultunk be arra a gazos, szemetes telekre, ahova a találkozó meg volt beszélve. Kicsit késtünk, így már zajlott az eligazítás, amikor megérkeztünk, de mint kiderült, nem maradtunk le semmilyen lényeges információról. Nagyjából 35-40, vastagon beöltözött ember - többen még a reggeli kávéjukkal a kezükben - állt körbe egy nagydarab, a baseballsapkáját fordítva viselő férfit, aki a biztonsági előírásokról tartott tájékoztatót, majd egy idősebb, csuklyás pulóveres férfi következett, aki elmondta, hogy fel fogják osztani a társaságot csoportokra, majd elmegyünk három különböző helyszínre dolgozni.

Fotó: Pethő András [origo]

Mindannyian a Habitat for Humanity önkéntesei voltunk. Ez a világszerte működő szervezet arról híres, hogy önkéntes munkára alapozva olcsó házakat épít szegény embereknek, a legismertebb támogatója pedig Jimmy Carter korábbi amerikai elnök (de önkénteskedett náluk Bill Clinton is). Az alapító egy Millard Fuller nevű férfi volt, aki fiatalon sikeres és gazdag üzletemberként élt, de aztán válságba jutott a házassága, amiből úgy mászott ki, hogy a 60-as évek végén a feleségével együtt teljesen új életet kezdett, és az üzletet hátrahagyva minden energiáját jótékonysági tevékenységre fordította. A 2009-ben elhunyt Fuller többször beszélt arról, hogy a Biblia adta számára az inspirációt, és annak útmutatását követte akkor is, amikor elhatározta, hogy nem számít fel kamatot a házaikat megvásárló szegények hitele után. A szervezet tevékenységét olyannyira átszövi a keresztény hit, hogy Fullert a Christianity Today nevű vallásos magazin Isten építési vállalkozójának nevezte.

Egy lehangoló környék

A szervezet szellemiségét meghatározza tehát a vallás, a múlt szombaton végzett önkéntes munka azonban az építkezéssel járó teljesen világi problémákról szólt. Már maga a helyszín sem volt túlságosan felemelő, az építkezési helyszínek ugyanis az Egyesült Államok egyik legrosszabb hírű városában, Baltimore-ban voltak. Bár vannak Baltimore-nak kifejezetten szép és kellemes negyedei is, sok városrészben olyannyira elharapózott a bűnözés, hogy szinte teljesen reménytelennek tűnik, hogy valaha is meg lehessen fékezni (ismerkedésnek ajánlott belenézni a Drót című sorozatba, amely ott játszódik). Egy amerikai ismerősöm mondta, hogy a lánya Baltimore-ban lakik, és még az ajtóra kirakott karácsonyi díszeket is mindig ellopják. Ez persze még a kedvesebb történetek közé tartozik, egy másik ismerősöm ugyanis azt mesélte, hogy korábban művezetőként dolgozott több baltimore-i építkezésen, és időnként el szoktak dördülni lövések a környéken.

Forrás: AFP/Mandel Ngan
Jimmy Carter volt amerikai elnök egy Washingtoni Habitat-építkezésen 2010-ben

Ilyen élményben nekünk nem volt részünk, de nyilvánvaló volt, hogy nem a város kellemesebb részén járunk. A híres New York-i városrészhez hasonlóan Brooklynnak nevezett negyed Baltimore peremén található, és személy szerint én kevés ennél lehangolóbb környéken jártam. A sorházak és a családi házak ugyan külön-külön még nem is néztek ki rosszul, de a szemetes utcák, a rendezetlen, gazos udvarok összességében nagyon rossz benyomást keltettek.

A reggeli közös eligazításon külön is elhangzott, hogy ugyan nem kell tartani semmitől, de azért jobb, ha semmit nem hagyunk látható helyen az autóban. "Ha pedig valaki berak valamit a csomagtartójába, akkor azt még most tegye meg, ne pedig annál a háznál, ahol parkolni fog" - figyelmeztetett a csuklyás pulóvert viselő idős férfi, bár nevetve hozzátette, hogy most még nem kell félni attól, hogy bárki is kifigyeli a mozgásunkat, mert ahhoz túl korán van. "A rossz fiúk későn kelnek, sokáig fenn szoktak maradni" - igyekezett megnyugtatni mindenkit.

Lakás a Jeffrey utcában

Ekkor még tényleg alig lehetett bárkit is látni az utcákon, de késő délelőtt megélénkült a környék. Ez is csak annyit jelentett azonban, hogy néha feltűnt a járdán egy-egy dohányzó és/vagy fülhallgatón zenét hallgató fiatal, illetve két férfi elkezdett autót szerelni szemben azzal a házzal, ahova a reggeli eligazítás után kerültem.

Egy Jeffrey nevű utcában található sorház egyik lakásának a felújításába szálltam be egy nagyjából tízfős csoport tagjaként. A munkát egy Mike nevű huszonéves fiú irányította, aki egy egyéves önkéntes program résztvevőjeként teljes munkaidőben dolgozik a Habitat for Humanitynek. Amikor a csoport minden tagja megérkezett, és összegyűltünk az előtérben, Mike részletesen elmondta, hogy milyen feladatok várnak ránk: padlóburkolat rögzítése, konyhabútor összeszerelése, valamint a hátsó udvaron heverő törmelék összegyűjtése és elszállítása.

Fotó: Pethő András [origo]
Az egyik elvégzendő feladat a hátsó udvaron heverő törmelék összegyűjtése és elszállítása volt

Bár ez volt a tél első napja, egészen kellemesen alakult kinn az idő, és mivel egyébként sem érzem erősségemnek a kézügyességet, így az udvari munkát választottam. Arra is gondoltam, hogy ez talán testmozgásnak is jó lesz majd, de végül nem bizonyult túlságosan megerőltetőnek. Mindössze néhány négyzetméteren voltak törmelékek, és azok nagy része is ökölnyi kődarab volt, úgyhogy nem okozott különösebb gondot kézzel, illetve lapáttal felszórni Mike pick-upjának a platójára.

A konyhabútor és a legröhejesebb művelet

A kocsi ugyanakkor hamar megtelt, így vissza kellett mennem a lakásba, ahol konyhabútorok szerelésével próbáltam hasznossá tenni magam. Azt gondolom, hogy még a megbízható instrukciókkal ellátott IKEA-bútorok összeszerelése is percekkel rövidítheti meg az emberek életét, ezért nem feltétlenül örömmel láttam neki ennek a feladatnak, de végül is némi szerencsétlenkedéstől eltekintve egészen normálisan ment.

Ami kevés probléma volt, azt részben az okozta, hogy ezeknek a lakásoknak az építésénél, illetve felújításánál nyilván fontos szempont a költségek leszorítása, így viszonylag gyenge minőségű, helyenként anyaghibás volt a bútor, és a szereléshez adott utasítás is meglehetősen nagy vonalakban tartalmazta csak a követendő munkafolyamatot. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy ketten voltunk minden egyes bútordarabra, és én egy olyan újságíróval kerültem össze, aki - megerősítve azt a gyanút, hogy a médiában dolgozók az okoskodásban nagyon jók, de a kézzelfogható eredménnyel járó munkában kevésbé -, nem volt képes a csavar és a csavarhúzó rendeltetésszerű használatára. Percekig bíbelődött egy-egy művelettel, de aztán mindig csak odáig jutott, hogy a csavar kiesett a kezéből, és újra kellett kezdenie az egészet. Én is sokat bénáztam, és egy nálam sokkal ügyesebb önkénteshez kellett fordulnom, miután darabokra esett szét az a konyhaszekrény, amelyről néhány másodperccel korábban boldogan állapítottam meg, hogy végre kész van.

Fotó: Pethő András [origo]
Az ütött-kopott kisteherautóval szállítottuk a hulladékot

A kezdeti hibákból tanulva a második bútordarab összerakása már gördülékenyebben ment, de úgy éreztem, hogy jót tenne egy kis változatosság, így jelentkeztem Mike-nál a következő törmelékszállításra. Egy közeli bevásárlóközponthoz autóztunk el, ahol a Habitatnak van egy raktára, és a parkolóban álló konténerbe kellett beleszórni a felújítás alatt álló lakás udvaráról hozott köveket és tégladarabokat.

Azt hiszem, hogy ez volt a legröhejesebb munka, amelyben valaha részt vettem. Az volt a helyzet ugyanis, hogy a konténer fala legalább két méter magas volt (és nem lehetett lehajtani), a pick-up azonban csak nagyjából a feléig ért. Öten voltunk a munkára, de csak egyvalaki fért hozzá lapáttal a platóhoz, míg a többiek kézzel emelgették le a kődarabokat a kocsiról, majd egyesével szórták be őket a konténerbe. Némileg javult a helyzet, amikor több hely lett a platón, és így ketten is tudtunk lapátolni, ráadásul néhány nagyobb méretű vödör közbeiktatásával még jobban felgyorsult a munka.

Hogy kerül ide Trianon?

Nem a minél profibb technológiai megoldás alkalmazása tehát az első számú szempont a Habitat építkezésein, ami érthető, hiszen soha nincs hiány önkéntes munkaerőből. Mint kiderült, nekem nagy szerencsém volt, hogy a felhívás közzététele után szinte egyből regisztráltam, mert hamar betelt a létszám, így nem kellett várólistára szorulnom. Azt ugyan tudtam előtte is, hogy az Egyesült Államokban nagyon erős hagyománya van az önkéntes munkának, ez azonban jelezte, hogy a Habitat for Humanity a hírnevének megfelelően tényleg az egyik legnépszerűbb szereplő ezen a területen.

Önmagában jó érzés bárkinek, hogy segít másoknak, de a legtöbb ember számára valószínűleg legalább ilyen vonzó a közösségi élmény, illetve az új emberekkel való találkozás lehetősége. Én például soha nem gondoltam volna, hogy épp egy baltimore-i építkezés révén fogok megismerkedni Phillel, az amerikai történésszel, aki a közép-európai német etnikumnak a két világháború közötti történetét kutatja. Mivel ő hozott el engem és még két másik önkéntest Washingtonból Baltimore-ba, elég hosszan beszélgettünk, és megtudtam róla, hogy helyszíni kutatásai nagy részét Horvátországban folytatta, de akkoriban többször járt Magyarországon is, amelynek történelmét szintén meglepően jól ismeri (olyannyira, hogy még a trianoni békeszerződés értelmezésébe is belement, megállapítva, hogy szerinte nem volt kifejezetten fair megállapodás).

Fotó: Pethő András [origo]
Még nem tudni, hogy kié lesz a lakás, de pályázniuk, önkénteskedniük kell, és lakásfenntartási oktatáson is részt kell venniük

De voltak más érdekes figurák is az építkezésen. Ebédszünetben például egy Rosemary nevű idős nővel beszélgettem, akiről kiderült, hogy egyetemi kutató, és folyékonyan beszél németül (még azt is megtudtam róla, hogy korábbi férjével egy németországi énekkórusban ismerkedett meg). Ott volt aztán a szétesett konyhabútorom megmentésében segítő fiú, aki Dél-Koreában született, de az Egyesült Államokban nőtt fel, és egy keresztény egyházi közösség tagjaként ismerkedett meg a Habitat munkájával, továbbá a brigádnak tagja volt egy indiai Fulbright-ösztöndíjas, valamint több középkorú amerikai férfi is, akik a szaktudást leginkább igénylő burkolási munkával voltak elfoglalva.

Gyakran előfordul a Habitat építkezésein, hogy a későbbi tulajdonosok is részt vesznek a munkában, itt azonban nem ez volt a helyzet. Mint Mike-tól megtudtam, még nem tudni, hogy kié lesz a lakás. A családoknak ugyanis pályázniuk kell, és ahhoz, hogy hozzájuthassanak az ingatlanhoz, egyrészt részt kell venniük egy képzésen, ahol a lakásfenntartásra oktatják őket, másrészt 200-300 órányi önkéntes munkát is be kell vállalniuk. Az általunk felújított, Jeffrey utcai lakás esetében még nem dőlt el, hogy kik fogják megkapni, de ha hasonlóan szépre sikerül, mint az a szomszédos lakás, amelyet büszkén mutattak meg nekünk a Habitat munkatársai, akkor akárkik költöznek is be, boldogok lesznek vele.