Aki látott pucér ajatollahot

Houshang Asadi, iráni író
Vágólapra másolva!
Börtönbe zárták az iráni sah rendszerében éppen úgy, mint az iszlám köztársaság alatt. Együtt raboskodott Hamenei ajatollahhal, akinek emberei egy évtizeddel később megkínozták. A jelenleg párizsi száműzetésben élő Houshang Asadi díjnyertes könyvben számol be a kétfajta elnyomásról. Az író a bonni Deutsche Welle Global Media Forumon nyilatkozott.
Vágólapra másolva!

- Kommunista nézeteiért kellett börtönbe vonulnia a hetvenes években, aztán kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták az ajatollahok rendszerében: hat évet töltött a hírhedt Moshtarek fegyintézetben. Volt-e különbség a két rendszer börtöne és elnyomása között?

- A sah rendszere modern diktatúra volt. Az elnyomás a politikai ellenfelek, azon belül is főleg a balosok ellen irányult. Nem szabad elfelejteni, hogy a Szovjetunió szomszédos ország volt akkoriban, a rendszer pedig nagyon félt a baloldali előretöréstől. De a letartóztatóim, a kínzóim, a titkosszolgálat emberei és mindenki, aki az eljárásban részt vett, egyszerű alkalmazottként viselkedett, akiknek munkaidejük volt.

- Amolyan kilenctől ötig állásban csinálták a dolgukat?

- Valahogy így. Mondom, alkalmazottak, végrehajtók voltak. Csak információt akartak az emberből kicsikarni. Viccelődtünk is magunk között a börtönben, hogy ezeknek elég, ha az ember az ötödét elmondja annak, amit tud, és egyszerre vége lesz a kínzásoknak. Úgy érzik, elvégezték a munkájukat.

- És az iszlám köztársaság idején miben volt más?

- A régi kínzókat fiatalabbak váltották föl, ideológiailag elkötelezett újoncok. Elhivatottak voltak, meg voltak győződve arról, hogy szentek, akiket az Isten küldött. Az ő szemükben az, aki nem értett egyet a kormánnyal, az kém volt, ha nő, akkor prostituált is, és a kínzások addig folytatódtak, amíg mindezt be nem ismerte az ember. Három hónap kínzás után én például azt vallottam, hogy az MI6-nek, a brit titkosszolgálatnak dolgoztam. Nem elsősorban az információk megszerzéséért kínozták a rabokat, hanem azért, hogy emberileg, fizikailag, pszichológiailag megtörjék őket.

- Magyarul a sah börtöne amolyan gyár volt, ahol információt kellett előállítani, az iszlám köztársaságban pedig ideológiai agymosást kaptak, át akarták önöket nevelni?

- Pontosan.

- A kommunista országokban nagyon hasonlóan működtek ezek az elnyomó gépezetek...

- Annak a rendszernek is ideológiai alapjai voltak. Az iszlám köztársaság sok mindent átvett a sztálini Szovjetunió gyakorlatából, különösen az értelmiségellenességet. Ugyanúgy, ahogyan ott, az értelmiség az iszlám köztársaságban is rögtön áruló, amerikai kém, saját hazájának ellensége volt, aki le akarja rombolni az országát.

- Milyen kínzásoknak vetették alá önt?

- Gyakran használták az ostort, mint azt hiszem, a világ összes kínzója. Ez a legtöbbször alkalmazott kínzóeszköz. Különösen kedvelték a talp ostorozását, ott ugyanis nagyon sok az idegvégződés, így rettenetes fájdalmat tudnak okozni. Sokszor akasztottak föl összekötözött karjaimnál fogva a mennyezetre, és közben vertek, volt úgy, hogy ugyanezt a fejem tetején lógatva kellett elviselnem. A verések után gyakran egész éjjel állva kellett maradnom a cellámban, hogy ne tudjak aludni. Arra is kényszerítettek, hogy kutyaként kússzak-másszak a földön, és a kérdésekre ugatással válaszoljak. A legszörnyűbb mégis mind közül az volt, amikor a saját székletemet etették meg velem.

- Tehát vegyítették a fizikai és a pszichológiai kínzást...

- Igen, és persze alkalmazták a jó rendőr-rossz rendőr felállást is. Azzal próbáltak győzködni, hogy ők nagyon jól tudják, nem vagyok bűnös, csak a pártom bűnös, én valójában jót akarok a hazámnak. Ha tehát segítek nekik, ők is segítenek nekem...

- Fenyegették-e a családjával?

- Ez is része volt az eljárásnak. Egyik nap például egy folyosón fekvő, fehér lepellel letakart nőt mutattak nekem, és azt mondták, hogy a feleségemet látom, akit fogva tartanak. Ha nem teszek vallomást, akkor megerőszakolják, de ha együttműködök, akkor minden rendben lesz. Váltogatták a fenyegetést a kegyelemmel.

Houshang Asadi
61 éves iráni író, újságíró, műfordító. Az iráni sah uralkodása idején a kommunista Tudeh párt tagja volt, és az egyik legnagyobb napilap, a Kayhan szerkesztőjeként dolgozott. Nézeteiért 1974-ben a börtönbe zárták, ahol együtt raboskodott a későbbi iráni elnökkel, a jelenlegi vallási vezetővel, Hamenei ajatollahhal. Az iszlám forradalom győzelme után, 1982-ben azzal vádolták meg, hogy az angol és az orosz titkosszolgálattal együttműködve kommunista összeesküvést szervezett a rendszer ellen. Kötél általi halálra ítélték, a felesége azonban kegyelmi kérvénnyel fordult az elnökhöz, így büntetését 15 év fegyházra enyhítették. Asadi szerint azonban Hameneinek nem sok köze volt ehhez, mindössze egy levelet küldött a bírónak arról, hogy ismeri őt és a nézeteit is. Szabadulása után 1988-tól Teheránban élt, egy filmmagazint szerkesztett, amelyet 2005-ben bezárattak. Azóta feleségével Párizsban telepedtek le, és a Rooz Online című reformista perzsa nyelvű híroldal művészeti rovatát szerkeszti. Levelek a kínzóimhoz címmel 2010-ben könyvet jelentetett meg, amely az idén elnyerte az International Human Rights Book Awardot.



- Azt mondta, három hónap után tört meg, ami iszonyú hosszú időnek tűnik. Hogyan lehetett ilyen kínzásoknak ellenállni?

- Sokáig ellenálltam, és azt hajtogattam magamban, nem szabad megtörnöm. Egy idő után azonban teljesen elveszítettem az öntudatomat, már azt sem fogtam fel, hogy mit csinálok, hova megyek, mi történik velem. Amikor például a székletemet etették meg velem, akkor már nem voltam önmagam. Akkor már nem ember voltam, elveszítettem a háborút ellenük. Már semmi sem voltam.

- Végül két évet töltött magánzárkában, és végül hat év börtönbüntetés után, 1989-ben szabadult. Hogyan lehetett ezt ép ésszel túlélni?

- Három hónap után, mint mondtam, bevallottam mindent, és utána lépésről lépésre tértem vissza az életbe. Lassan újra emlékeztem arra, ki is vagyok. Aztán felismertem a feleségemet, és így tovább. Nagyon lassan jutottam túl ezeken a szörnyűségeken. Nem vagyok vallásos ember, de hosszú idő után ismét visszanyertem a hitemet a természetben, az ideáljaimban és a szeretetben.

- Vannak még rémálmai?

- Természetesen. Ezen bizonyos értelemben sosem leszek túl. A feleségem gyakran ébreszt föl az éjszaka kellős közepén, hogy rémálmaim vannak, és nyugodjak meg.

- Emlékszik a rémálmaira?

- Néha. Ilyenkor újra a börtönben vagyok, és csak azt tudom, hogy valamilyen vallomást akarnak belőlem kikényszeríteni. Van úgy, hogy a börtön folyosóin rohanok, menekülök valakik elől, általában ilyen képek jönnek elő a rémálmokban. De legtöbbször nem emlékszem semmire az álmokból, csak azt veszem észre, hogy zokogva ébredek.

- És napközben? Bevillannak emlékképek?

- Harminc év után még mindig rettegve megyek például a fogorvoshoz. Egyszer ugyanis a börtönben az ottani fogorvos székéből rángattak ki és vittek kínzásra. Azóta akárhányszor hátra kell dőlnöm a székben, mindig az a kép ugrik be, hogy nyílik az ajtó és jönnek értem...

Forrás: Facebook/Houshang Asadi
Houshang Asadi 2003 óta Párizsban él

- 2003-ban végleg eljött Iránból, azóta Párizsban él. Tavaly Levelek a kínzóimnak címmel könyvet jelentetett meg ezekről az élményeiről. Ez volt az első alkalom, hogy kiírta magából, amit átélt? Nehéz volt?

- Cikkeket korábban is írtam erről a korszakról, de könyvben ez volt az első alkalom. Iszonyú nehéz volt. Alig kezdtem el, hat hónapnyi munka után szívinfarktust kaptam, bypass műtéten estem át, egy évre le kellett állnom a munkával. Utána újrakezdtem, általában a hajnali órákban írtam és gyakran esett meg, hogy csak ültem a gép előtt egyedül a kis párizsi lakásomban és csorogtak a könnyeim. A feleségem könyörgött, hogy hagyjam abba az írást, mert végül megölöm magam. Még pszichológushoz is elvitt, aki viszont azt mondta a feleségemnek, lehet, hogy éppen azzal ölöm meg magam, ha nem írok erről. Tehát jobb, ha hagynak írni, de csak lassan és óvatosan. Két évig tartott, mire befejeztem.

- Ön szerint elolvasta a könyvét bárki a jelenlegi iráni vezetés tagjai közül?

- Szerintem igen, mert körülbelül egy éve megint elkezdtek cikkezni rólam az iráni fundamentalista újságok. Azt írják, hogy a könyvem tele van hazugságokkal, én amúgy is hazug vagyok, nem is történt velem semmi a börtönben. A támadások különösen az után erősödtek meg, hogy a könyvem megnyert egy nemzetközi emberi jogi díjat, az International Human Rights Book Awardot.

A sah börtönében a hetvenes évek közepén pár hónapig egy cellában raboskodott Irán jelenlegi legfőbb vallási vezetőjével, Hamenei ajatollahhal, aki 1981 és 1989 között az ország elnöke volt. Vajon ő elolvasta a könyvét? Mit gondolhat most mindarról, amit ön leírt?

- Nem tudom, hogy Hamenei olvasta-e a könyvet, de a kormányban szerintem nagyon sokan igen, és az ajatollah is biztosan tud az írásról. A valóságot ők sem tagadhatják. Az egyik kínzómat például sikerült beazonosítanom, az Amerika Hangja rádióadón beszéltem is róla, és elmondtam, hogy nagyköveti pozícióban dolgozik. Nem sokkal ez után hazarendelték. Ilyen jelekből gondolom, hogy foglalkoznak a könyvvel.

- Milyen volt Hamenei, a jelenlegi ajatollah, 1974-ben, amikor pár hónapig egy börtöncellán osztoztak?

- Én politikailag erősen baloldali voltam, viszonylag kevésszer találkoztam tehát vallásos emberrel, főleg ilyen helyzetben. A sah ideje alatt viszont a balosok és a fundamentalisták is a rendszer ellenségének számítottak, így kerültünk össze a börtönben. Már az első találkozásunkkor közöltem vele, hogy balos vagyok, de ez nem okozott számára gondot.

- Az egyik interjújában azzal viccelődött, hogy talán ön az egyedüli a világon, aki látta az ajatollahot esendő emberként, mezítelenül is...

- Azt hiszem, közeli barátság szövődött köztünk, és nagyon jó embernek ismertem meg. Sokat beszélgettünk költészetről, irodalomról, az emberi szeretetről, és megtapasztaltam azt is, hogy jó humora van. Leírom a könyvemben, hogy neki adtam a napi cigarettaadagomat, mert én nem dohányzom, és azt is, hogy amikor engem egy másik cellába helyeztek át, neki ajándékoztam a pulóveremet, mert nagyon fázós volt. Akkor láttam utoljára. Ezen az utolsó találkozón hálából megölelt, és azt súgta nekem, hogy meglátom, ha az iszlám uralomra jut Iránban, akkor onnantól egyetlen könnyet sem fognak ejteni az emberek.

- Ha lehetősége nyílna rá, találkozna ismét vele? Mennyiben változhatott meg emberként?

- Találkoznék vele, de csak akkor, ha már nincs hatalmon.

- Mit mondana neki?

- Azt kérdezném tőle, hogy emlékszik-e arra a Hameneire, aki 1974-ben egy cellában ült velem. Emlékszik-e aztán egy másik balos rabtársunkra, akit annyira megviseltek a kínzások, hogy elutasította az ételt, ő pedig a saját kezével etette, megmentette az életét, pedig teljesen mást gondoltak a világról. És megkérdezném tőle, hogy tényleg nem ejtenek könnyet az emberek az iszlám köztársaságban? Szerintem az ő példája mutatja meg azt, hogy a hatalom és a fundamentalista ideológia mennyire ki tud forgatni valakit önmagából. Fiatal emberként megtapasztalhatta a sah despotizmusát, most maga is egy despota rendszert működtet, amelyben ugyanazokat az eszközöket alkalmazzák.

- Ezt ő bizonyára nem így gondolja, nyilvánvalóan meg van győződve arról, hogy jót tesz a népével.

- Biztosan elszámol valahogyan a lelkiismeretével. Gondolom, azt az igazolást találja erre, hogy őt az Isten küldte, akinek a hitetlenek ellen kell harcolnia. A hitetleneket pedig Isten nevében meg kell kínozni és akár meg is kell ölni.

- A 2009-es iráni elnökválasztás után emlékezetes demonstrációsorozat volt az országban. Milyen most a helyzet ön szerint?

- Olyan, mint a tűz a hamu alatt. Iránt hosszú történelme alatt sokan, sokszor akarták elfoglalni, a népet leigázni. Az irániak azonban mindig inkább elrejtőztek, és kivárták a legjobb pillanatot az ellentámadásra. Az iszlám forradalom előtt, a sah uralkodásának utolsó évében például senki sem sejtette, hogy mekkora robbanás lesz. A fiatalok nagy része most a nyugat felé orientálódik, demokratizálódást akar, az emberi jogok érvényre juttatását, de még rejtőzködnek, a háttérben maradnak. Kivárnak. Ha viszont alkalom adódik, ha megint rés támad a rendszeren, bekövetkezik a robbanás.

- Nagyon sokakat letartóztattak közülük, és börtönbe zártak.

- A nyolcvanas évek szisztematikus kínzásai vannak ismét napirenden. Kínozzák őket, a lányokat megerőszakolják, de nem adják föl. Éhségsztrájkok kezdődtek egyes börtönökben, sokan ellenállnak, és az ellenállásról a börtönfalakon kívül is értesülnek az emberek. Ha pedig az ellenállás már a börtönfalakat is átüti, az nagyon jó hír.