Ki bújik elő Tony Blair kriptájából?

Négy hasonmás és egy szókimondó fekete nő verseng a Gordon Brown bukásával megüresedett brit munkáspárti vezéri posztra, de a langyos kampányban egyiknek sem sikerült tündökölnie. A legesélyesebb még talán David Miliband egykori külügyminiszter, akinek azonban saját testvére tör borsot az orra alá. Pedig a tét nagy: eldőlhet, milyen irányba megy a nagy múltú párt a Tony Blair által diktált politika halála után.

Diane Abbottnak soha nem okozott gondot az, hogy felhívja magára a figyelmet. 1987-ben választották meg először képviselőnek, és ezzel ő lett a brit parlament alsóházának első fekete tagja. Képviselői helyét azóta is őrzi, és a BBC egyik heti közéleti műsorának állandó vendégeként az egész ország is megismerhette szókimondó, időnként csipkelődő stílusát. Soha nem töltött be ugyan semmilyen komolyabb pozíciót, most mégis bejelentkezett az egyik legmagasabb tisztségre, az utóbbi 13 évben kormányzó, de a tavasszal elbukott választás óta ellenzékben lévő Munkáspárt vezetői posztjára.

Sok esélye ugyan nincs az elegendő számú jelölést is csak az utolsó pillanatban begyűjtő Abbottnak, de annyit legalább sikerült elérnie, hogy a versengés ne legyen annyira unalmas és szürke, mint amilyennek kezdetben ígérkezett. Az 57 éves politikusnőn kívül ugyanis négy olyan jelölt van, akik alig különböznek egymástól. Mindannyian férfiak, a negyvenes éveikben járnak, a brit elitegyetemek valamelyikén tanultak, a politizáláson kívül nem volt más komolyabb munkájuk, és betöltöttek valamilyen pozíciót Tony Blair, illetve Gordon Brown kormányában.

Családon belül marad

A hasonlóság érzetét még tovább fokozza, hogy a két legesélyesebbnek tartott jelölt egy testvérpár: David és Ed Miliband. A 44 éves David az idősebb, aki már a külügyminiszteri posztot is betöltötte, amivel nemcsak hazájában, de külföldön is ismertségre tett szert. A 40 éves Ed ilyen magasra nem emelkedett, de egykori energia- és klímaügyi miniszterként ő is a tapasztaltabb politikusok közé tartozik.

Befolyásos támogatóinak hosszú sora, stabil pénzügyi háttere és külügyminiszteri múltja miatt David Milibandet tartja befutónak több brit lap is, de az ő alkalmasságát is övezik kérdőjelek. Intelligenciáját ugyan senki nem vonja kétségbe és kormányzati tevékenységének is általánosságban pozitív a megítélése, határozatlanságra utal azonban az, hogy korábban már kétszer elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy a Munkáspárt élére álljon. Az első akkor volt, amikor Tony Blair 2007-ben felállt a miniszterelnöki székből, és ugyan akkor már régóta mentek a találgatások arról, hogy Gordon Brown lesz az utód, többen ösztönözték Milibandet, hogy próbálkozzon meg a pártvezéri poszt elfoglalásával, ami a kormányon lévő párt esetében automatikusan a miniszterelnökséget is jelenti.

Forrás: AFP

David és Ed Miliband

Ekkorra már eldurvult volt az évekkel korábban még egymással szövetséges Blair és a kormányban pénzügyminiszteri posztot betöltő Brown közötti konfliktus, és David Milibandet az előbbi támogatói közé sorolták. Ő végül úgy döntött, hogy nem mérkőzik meg a kemény és dörzsölt politikusként számon tartott Brownnal, és akkor sem élt a lehetőséggel, amikor több munkáspárti politikus fellázadt az egyre népszerűtlenebb miniszterelnök ellen 2009-ben. Miliband nem azért kapott kritikát, mert nem szállt szembe Brownnal, hanem azért, mert mindkét alkalommal hezitált, és nem adott egyértelmű jelzéseket arról, hogy hajlandó-e felvenni a kesztyűt vagy sem.

Egy régi párbaj folytatása

A Miliband-testvérek párbaja bizonyos szempontból épp a Blair-Brown harc folytatása, Ed Miliband ugyanis a másik oldalon állt, és Gordon Brown híveként tartották számon. Közgazdászként jól bánik a számokkal, és pénzügyminisztersége alatt ő volt Brown egyik kulcsembere. Fontos szerepet töltött be azért is, mert családi kapcsolata révén ő volt a legalkalmasabb arra, hogy segítsen a Blair-kormány vége felé egyre gyakoribb belviszályok elsimításában. Ismertségben és kormányzati tapasztalatban ugyan elmarad bátyjától, viszont támogatói szerint ő közvetlenebb és jobban szót ért az emberekkel.

Ugyan a szinte kisfiús arcú David Miliband is barátságos benyomást kelt, sokan megkérdőjelezték szereplési képességeit, amikor a Munkáspárt 2008-as kongresszusán kezében egy banánt lóbálva, szélesen vigyorogva hagyta magát fotóztatni. Ő ugyan azt állította, hogy egyszerűen csak az a banán volt a reggelije, politikai ellenfelei és az újságok hosszan viccelődtek a furcsa fotókkal.

Forrás: AFP

Tony Blair és Gordon Brown - Ki követi őket?

A két másik jelölt a Brown egyik legelkötelezettebb híveként számon tartott Ed Balls és Andy Burnham, aki azon kevesek közé tartozik, akik mind Blairrel, mind az utódával jó viszonyt ápoltak. Egyik jelöltnek sem jósolnak ugyan sikert a brit politikai elemzők, de a bonyolult munkáspárti választási szabályok alapján még akár meglepetést is okozhatnak. A párt parlamenti képviselőinek, egyszerű tagjainak és támogatóinak (például a szakszervezetek) részvételével zajló szavazás szeptember 1-én kezdődött, és 22-én fejeződött be, az eredményt pedig 25-én, a Munkáspárt éves konferenciáján jelentik be. A szavazólapokon rangsorolni kell a jelölteket, tehát ha nem szerez egyértelmű többséget valamelyikük, akkor a második helyek is számítanak, ami bizonytalanná teszi az előrejelzést a várhatóan szoros versenyben.

"Az Új Munkáspárt mint olyan halott"

A tét ugyanakkor nagy, a győztes ugyanis egyben a párt miniszterelnök-jelöltje lesz a következő választáson. Ez papíron öt év múlva lesz legközelebb, de ha esetleg megbomlik a tavaszi választás után felállt konzervatív-liberális koalíció egysége, akkor hamarabb is bekövetkezhet. Egyelőre ugyan különösebb súrlódások nélkül működik a brit politikában szokatlan formációnak számító pártszövetség, de a konzervatív David Cameron által vezetett kormány nagy kihívásokkal néz szembe, miután a globális válság alaposan megtépázta a brit gazdaságot. Az Európai Bizottság tavaszi becslése szerint Nagy-Britannia idei költségvetési hiánya a GDP 12 százaléka lesz, ami uniós rekordnak számít, így a brit politikában a legfontosabb kérdés most az, hogy miként és milyen ütemezéssel tudják ezt lefaragni.

Ez a kérdés megosztja a Munkáspártot is, és a vezetésért folyó harc egyik meghatározó témája is volt. A jelöltek többsége a megszorítások - vagyis költségek lefaragása - helyett inkább az adóemelést (a gazdagok terheinek növelését) javasolja, a takarékoskodás mellett érvelő kormányhoz a leginkább még David Miliband áll. Ő az, aki talán a legkevésbé tolná el a baloldalra a Munkáspártot, szerinte ugyanis a politikai középen kell maradni ahhoz, hogy vissza tudják hódítani a kormányzást a konzervatív-liberális koalíciótól. Ebbe az irányba vitte a pártot még a kilencvenes évek közepén a Blair-Brown-páros is, egykori ígéreteik egy részét azonban 13 év kormányzás alatt sem tudták teljesíteni, és még egykori főideológusuk, Anthony Giddens is kijelentette, hogy a sokat emlegetett "Új Munkáspárt mint olyan halott, ideje magát a kifejezést is elfelejteni". A mostani vezetőváltásnak így az is a tétje, hogy mit talál ki helyette a győztes.