A vezérszurkoló, aki kibekkelte Putyint

Vágólapra másolva!
Az orosz privatizáció sötét éveiben meggazdagodott Roman Abramovics eddig ügyesen egyensúlyozott a politika és két milliárdos üzletág, az olaj és a foci világában. Gyorsan meglátja a lehetőségeket, de ha kell, a háttérben marad, ha pedig arra van szükség, látványosan adakozik. Történet dollármilliárdokról és hatalmi játszmákról Csukotkától Nyugat-Londonig.
Vágólapra másolva!

A 2004-es Európa-bajnokságon Roman Abramovics valamelyik dollárszázmilliókat érő jachtján, a kíváncsi szemektől távol kísérte figyelemmel az orosz válogatott meccseit. A csapat szinte észrevétlenül hullott ki a csoportmeccsek alatt. Idén júniusban látványos külsőségek és védőintézkedések mellett helikopteren érkezik a mérkőzések helyszínére, és tetszik neki, amit lát - az orosz válogatott lenyűgöző játékkal halad előre. Abramovics a világ tizenötödik leggazdagabb embere, a világ leghíresebb labdarúgóklub-tulajdonosa, és Oroszország első számú szurkolója egy személyben. Az orosz foci jövője is javarészt az ő kezében van, pedig volt több olyan pillanat az életében, amikor úgy festett, hogy ő is a peches oligarchák sorsára jut, és börtönben végzi.

Abramovics rejtélyes, visszahúzódó figura. Az utóbbi időben a bulvárlapok is rendszeresen foglalkoznak válásával, új barátnőjével, jachtgyűjteményével és milliárdos létének egyéb részleteivel, de nem volt ez mindig így. Mielőtt 2003 nyarán megvásárolta volna a londoni Chelsea labdarúgóklubot, nem volt igazán közismert. Ezt követően először három év után adott interjút, de ekkor is kikötötte, hogy a Guardian újságírója diktafonon nem rögzítheti a hangját. Aki valaha is kapcsolatba került vele, nem felejti el megemlíteni, hogy Abramovics amolyan háttéremberként viselkedik: mindig udvarias, de szinte lehetetlen bármit is leolvasni az arcáról.

Gumikacsával kezdte

Gyerekkorában semmi nem utalt arra, hogy 23,5 milliárd dolláros vagyonával egy napon Nagy-Britannia második leggazdagabb embere lesz. Litvániából Szibériába deportált zsidó családban született 1966-ban, és hároméves korára mindkét szülőjét elveszítette. A tragédiák után a szibériai Komi régióban élő nagybátyja vette magához, és ezzel már tudtán kívül is közel került a tűzhöz - a rokon ugyanis az olajüzletben dolgozott, mely akkoriban kezdett felvirágozni. Abramovics a gimnáziumi évek alatt, melyeket moszkvai nagyanyjánál töltött, nem tűnt ki az iskolában - tanárai visszaemlékezései szerint rendszerint hármasokat kapott, a szünetekben pedig a hátsó udvarban focizott a barátaival.

A fordulópontot az orosz rendszerváltás és gazdasági átalakulás hozta el az ekkor a moszkvai közlekedési intézetben tanuló Abramovics számára. Már a nyolcvanas évek végén, amikor Gorbacsov először adott engedélyt kis magánvállalatok indítására, belevetette magát az üzletbe - kezdetben gumikacsákat forgalmazott, de hamar nagyobb pályára váltott, és visszatért a nagybátyján keresztül megismert világba. 1992 és 1995 között öt céget alapított, melyek elsősorban olajkereskedelemmel foglalkoztak.

Abramovics éppen a szibériai olajbiznisz kellős közepén, Omszkban dolgozott, amikor az olajoligarchák nagy részének vagyonát megalapozó "transzferárazás" kezdett gyakorlattá válni. Ennek lényege, hogy az államtól központilag biztosított, nyomott áron lehetett megvásárolni az olajat, amit aztán a világpiacon jóval drágábban, dollárért lehetett eladni. Abramovics egyre ügyesebben mozogott ebben a világban, és sikerült a tisztaságát is megőriznie - bár 1992-ben a rendőrség nyomozott ellene, mert egy hivatalosan Moszkvába tartó olajszállítmány Litvániában kötött ki, végül nem ítélték el.

A család tagja

A feltörekvő Abramovics Oroszország legnagyobb iparmágnásának, az autókereskedelemből meggazdagodó Borisz Berezovszkijnak a figyelmét is felkeltette. A két üzletember 1995-ban összefogott, hogy részt vegyenek a valaha volt legnagyobb privatizációs üzletben. Az orosz állam három (két olaj- és egy fémipari) óriásvállalatot adott el, fillérekért. Borisz Jelcin választási kampányra készült az újra megerősödő kommunistákkal szemben egy csalódott országban, ahol a legtöbben szegényebbek lettek a kommunizmus éveihez képest, néhányan pedig nagyon meggazdagodtak. (Innen származik az oligarcha kifejezés: valójában egyszerű iparmágnásokról van szó, akik közül viszont a piacon csak nagyon kevés szereplő tudott érvényesülni.) Az elnök csak hozzájuk fordulhatott segítségért, és nem csak a pénz miatt - az oligarchák irányították az orosz média nagy részét, Jelcinnek pedig a nyilvánosságra is nagy szüksége volt. Megszületett a kompromisszum, a támogatásért cserébe a mágnások számára szabad volt az út az orosz állam kincseihez.

Hivatalosan nem is privatizációról volt szó, az állami vagyon kiárusítása "kölcsön részvényekért" elnevezésű ügyletek keretében zajlott 1995-től. Az oligarchák egymásra licitálnak a kölcsönzői státus elnyeréséért, ezért cserébe állami vállalatok részvényeit kapták, természetesen jóval áron alul, melyet azonban vissza kell adni, ha az állam törleszti a kölcsönt - ez volt az elmélet. A gyakorlatban az első ilyen aukción, ahol egy viszonylag kis olajvállalat, a Szurgutnyeftyegaz volt a tét a szibériai Szurgut városban, az egyetlen pályázó lezáratta a repülőteret, és rendőrségi útzárat rendelt az országútra, hogy biztosan ne jelenjen meg senki más. A pénzt pedig, hasonlóan a többi "kölcsönt részvényekért" üzlethez, természetesen sosem fizette vissza az állam.

Abramovics és Berezovszkij egyedüli pályázóként 100 millió dollárért megszerezték a szibériai Szibnyefty olajvállalatot, melynek akkori értéke közel 1 milliárd volt. Ekkor került Hodorkovszkij kezébe a Jukosz, Vlagyimir Potyanin pedig az ország legnagyobb nikkelipari vállalatát szerezte meg az állam által előírt minimumárnál is olcsóbban. Megvalósult a pénz és a hatalom koncentrációja - az oligarcháknak már csak annyit kellett tenniük, hogy kidrukkolják Jelcin választási győzelmét. Mikor ez is megvalósult, Abramovics beköltözött Jelcinhez a Kremlbe - az oligarchák, az elnök és a lányai, ők voltak a család az oroszok szemében.

A következő években Abramovics visszahúzódó természetének vette legnagyobb hasznát: megmaradt az olajbizniszben, és igaza lett - 1998-ban elérkezett az orosz pénzügyi válság. A hitelek finanszírozhatatlanná váltak, a rubel összeomlott, a nehéz évekből épphogy kilábaló középosztály elveszítette megtakarításait. Olajra viszont továbbra is szükség volt. A gazdasági káoszban megint előállt a korábbról már ismerős helyzet - választások következtek, ahol ezúttal jobbközép pártokkal szemben kellett az oligarcháknak megvédeniük a hatalmat.

Az oroszok számára az élet nehezebb volt, mint a rendszerváltás előtti években. A kapitalizmushoz fűzött illúzók már régen elvesztek, ilyen körülmények között pedig nem is tűnt olyan rossz ötletnek előhúzni valakit a régi rendszer emberei közül az alkoholproblémákkal küzdő, bukott Jelcin helyére - az oligarchák önjelölt királycsinálójának, Berezovszkijnak a választása a KGB-utódszervezet élén álló Vlagyimir Putyinra esett.

Forrás: Getty Images

Az 1999-es választás új korszak kezdetét jelentette a hatalom és az oligarchák viszonyában, és ekkor került be a parlamentbe Abramovics az orosz Távol-Keleten lévő Csukotka régió képviselőjeként. Putyin, bár a mágnások hozták helyzetbe, a maga ura volt, és ezt gyorsan ki is fejezte - hatalomra lépését követően hamar saját embereivel cserélte le az elnök körül gyülekező család tagjait.

A mágnások múltjában nem volt nehéz sötét foltokat találni, és Putyin számíthatott az orosz nép támogatására az oligarchákkal szemben: minden egyes gazdag üzletember eltávolítása csak tovább növelte a népszerűségét, miközben saját pozícióját is egyre inkább bebetonozta. Berezovszkij hamarosan elhagyta az országot, akárcsak Vlagyimir Guszinszkij televíziós mágnás, a következő célpont pedig Abramovics lett volna.

Mikor nyomozás indult a Szibnyefty ügyeivel kapcsolatban, a hallgatag oligarcha nem veszítette el a fejét. Először jó áron felvásárolta egykori üzlettársa részesedéseit, amivel csak még tovább növelte vagyonát (a Szibnyeftyen kívül az ORT televízióban, az Aeroflot légitársaságban és a RuszAl alumíniumipari óriásban szerzett nagyobb tulajdont), majd békét kötött Putyinnal. A közeledési szándékot azzal tette hangsúlyosabbá, hogy ajándékba Putyinnak adta az ORT csatornát, mondván, "állami kézben van a helye". Ezenkívül bejelentette, hogy indulni kíván a távoli Csukotka kormányzói posztjáért, más szóval távol marad a moszkvai nagypolitikától.

Abramovics esetéből kirajzolódik, hogy mit jelentett a gyakorlatban Putyin és az oligarchák hallgatólagos megállapodása. Ha a mágnások, akik az első tisztogatás után állva maradtak, nem szólnak bele az országos szintű politikába, cserébe megtarthatják addigi vagyonukat és pozíciójukat, és Putyin sem szól bele az ügyeikbe. Egy Moszkvától távoli tartomány kormányzói tisztsége pedig éppen alkalmasnak látszott ehhez.