Afganisztán vacak hely, de kalandos

Vágólapra másolva!
Mindenki kicsit ideges, senki nem tudja ki kivel van, ki a jó, ki a rossz, ki besúgó, ki áruló - Afganisztán érthetetlen hely. A veszélyekre a folyamatos figyelmeztetések, a szállodák kertjében éjszaka kirobbanó lövöldözések, az álruhában megtett utak emlékeztetnek, soha nem lehet senki elég biztos a dolgában. Afganisztán olyan ország, ahol az elmúlt 30 évben minden rossz összejött, úgyhogy jól teszed, ha nem lépsz le az útról.
Vágólapra másolva!

"Hát én nem tenném" - mondja összehúzott szemmel a kabuli reptér kijáratánál a marcona brit biztonsági ember, akit óvatosan arról kérdezek, szerinte jó ötlet-e egyszerűen taxit fogni és azzal bemenni a városba. Nem sikerült megszervezni, hogy valaki kijöjjön elém, viszont mindenki napokon keresztül azzal ijesztgetett, hogy Kabulban elrabolják az embert, ha nem vigyázz. Valójában az afgán főváros nem olyan vészes, noha több merénylet, robbantás és lövöldözés is volt az elmúlt időszakban, még az afgán elnököt plusz a norvég külügyminisztert is majdnem elintézték a tálibok. Maguk a hadműveletek viszont kicsit arrébb folynak.

"Próbáld minden nap változtatni az útvonalat, amin közlekedsz, ne menj ki sötétedés után, és ha elhagyjuk a várost, viselj afgán ruhákat. Szóval csak csöndesen és óvatosan és akkor minden rendben lesz" - magyarázza nagyon türelmesen és nyugodtan a fixerem (helyi ember, akivel a külföldi újságírók dolgoznak ismeretlen terepen), miután valahogy mégis bekeveredek a városba. Szuper. A nyugatiak, akikkel találkozom, szinte egyáltalán nem hagyják el a masszív biztonsági intézkedésekkel megerősített helyet, követséget, tábort, ahol dolgoznak. De a valóságban a helyzet nem olyan rossz, legalábbis a városon belül, még a félelmem is elpárolog pár nap alatt, csak a köhögés marad a mindenhol kavargó portól.

Kabul iszonyú. A kilencvenes évek polgárháborúiban az egymással rivalizáló afgán hadurak, a mostanában nagyon méltatott Ahmed Sah Masszúd, akit végül az al-Kaida ölt meg, az elmebeteg Gulbuddin Hekmatyar, a tálibok meg a többiek teljesen szétromboltak mindent. Csak azért látni viszonylag kevés golyónyomot az épületeken, mert kevés épület van eleve, ami nincs teljesen szétrakétázva. A hatalmas város mindenfelé elterül, nyomorúságosan, mint valami óriási falu, nyüzsgő piacokkal, állatokkal, viskókkal, sátrakkal, tömeggel, útakadályokkal, százezer kocsival, itt-ott ENSZ- és NATO-járművekkel.

A por, a zaj, a légszennyezés irtózatos, mert az infrastruktúra darabokban van, a klíma sivatagos, és a népesség a duplájára, vagy négymillióra nőtt az elmúlt években a hazatérő menekültek miatt. Rokkantak, koldusok, jobb esetben szigorú tekintetű, hagyományos ruhába öltözött emberek botorkálnak a kusza, gödrök és szemét tarkította utakon, na meg fegyveres rendőrök és katonák száz-, ezerszámra. Áram nincs. Egyedül a Hindukus vonulata kölcsönöz valami szépséget ennek a végtelenül nyomorúságos helynek. Ha az ember felemeli a tekintetét, a káoszon túl mindenütt látni hófödte vonulatát. És sok a kanári - Kabul az énekesmadarak városa, állandó csivitelésük betöltene mindent, ha nem nyomná el hangjukat teljesen a folyton kattogó-robogó generátorok zaja.

Mindenki kicsit ideges

A kissé álomszerű, bizarr, és nagyon picit gyarmati hangulat a különböző kabuli partikon a legintenzívebb. Egy hotel alagsorában, dupla acélkapuk, betonakadályok és egy jó nagy teherautó mögött (utóbbi arra az esetre, ha az öngyilkos merénylő autójával esetleg mégis áttörné a kaput - a Hotel Serena januári felrobbantása óta "egy kicsit mindenki ideges"), keresztülkecmeregve a különböző biztonsági őrökön, egy kis angol kocsma működik. Mint valami Graham Greene regényben, unatkozó újságírók barátkoznak a viszkispoharukkal egy tonna muzeális fegyver között - a tulaj, egy legendás Reuters-kameramann, régen katona volt. Afgánokat ide nem engednek be. "Izé, bocs. Csak az összes haverom idejár" - szabadkozik a politikailag teljesen korrekt dél-afrikai kolléga, aki idehozott.

Az alkoholfogyasztás mértéke egészen dermesztő, noha ez valószínűleg érthető, tekintve a körülményeket. Minden újságíró feszült és fáradt. Az elmúlt három év nagyon kemény volt Afganisztánban, az ország 2007 óta statisztikailag pont olyan veszélyes, mint Irak, legalábbis a katonák számára. Egy volt reuterses nő a kollégáiról beszél, akiket az évek során elveszített különböző konfliktusövezetekben, és hogy végre nemsokára kijut innen, Katarba. (Egyszer már kijutott, de persze visszajött.) A férje, egy másik öreg reuterses róka, a kezét paskolgatja, it's all right now, darling. Egy harmadik arra panaszkodik, hogy képtelenség rendesen dolgozni, mert folyton öngyilkos merényletekről és útszéli bombákról kell írnia és egyébként is minden milyen reménytelen.

Egy hétbe telik, míg végre kiszabadulok a városból, de aztán többször is. A fixer először az összes tervemet megvétózza, annyira veszélyessé váltak a fővárosból délre és keletre kivezető útvonalak. Tálibok, nyugtalan pastu törzsek, a pakisztáni határon átszökő mindenféle fanatikusok ("al-Kaida", valójában főleg egy csomó szerencsétlen a pakisztáni madrasszákból, vallási iskolákból, akik jönnek a "keresztesek" ellen harcolni), plusz egyszerű haramiák teszik életveszélyessé a határ felé eső vidékeket, ahol most is intenzív harcok folynak a NATO és a lázadók között. Eleinte ENSZ-helikopterrel próbálok eljutni valahova, de az bedöglik. Ráadásul az ENSZ-adminisztrátor, akivel találkozni kellett volna, a gép lerobbanása miatt egy messzi faluban reked. Először egy felfegyverzett konvojt akarnak beküldeni érte, de az egész akciót lefújják, miután egy kontraktort agyonlő valaki az úton. Inkább megvárják, míg megjavítják a helikopter. "Kicsit mindenki ideges itt lenn" - hallom sokadszorra egy illetékestől.

Ne legyél olyan feltűnő

A kelet-afganisztáni Dzsalalabád felé a Hindukus több ezer méter magas hágóin vezet az út, ahol masszív pakisztáni kamionok küzdenek kanyarról-kanyarra a kövezetlen úton, kilométeres sorokban, a mindent betemető, teljesen elvakító porban és harmincöt fokban, feljebb, egyre feljebb, aztán lejjebb, valószínűtlen, színes kis díszítéseikkel, rajzocskáikkal és fityegőikkel, amik teljesen ellepik a gépet, mintha valami cirkuszi berendezés volna, nem egy több tucat tonnás brutális teherszállító. Az átkelés négy óráig tart és utána alig ismerni a kocsira.

Nézek ki az ablakon, teljesen becsavarva az afgán kosztümbe, amit az ideges fixer erőltetett rám, hogy "ne legyél olyan feltűnő, Miszter Bálint". Persze reménytelen, túl magas vagyok, mindenki azonnal kiszúr. Az soha nem derül ki, mennyire valós veszély az elrablás (végül nem rabolnak el), noha minden rendőrségi csekkpointnál ideges lesz a fixer és így én is (a rendőrség egy része különböző gengszterek magánhadseregéül szolgál, plusz a lázadók is hajlamosak rendőrruhát húzni).

A hágó másik oldalán már rendes út van, amit az EU épített az afgánoknak. Barátságosan kanyarog a kis hegyi folyó mellett, egyre zöldebb és laposabb vidékeken, ahol kedves kis gyümölcsösök meg viszonylag rendezett kis falvak sorakoznak egymás után, tovább egészen a Khyber hágóig, Pakisztán felé. Dzsalalabád viszont feszült, fullasztó hely, pokoli meleg, maláriagócpont. Nyugtalan környék ez, amerikai Humvee terepjárókkal az utakon, állandó incidensekkel, rajtaütésekkel, útszéli bombákkal és időnként öngyilkos merényletekkel. A városon túl, délre és keletre instabil törzsi vidékek vannak, ahova már kimondottan rossz ötlet volna katonai kíséret nélkül utazni, noha állítólag a hágóra vezető út járható. Nem messze délre fekszenek Tora Bora barlangjai, ahol Oszama bin Laden meghúzta magát, miután 2001-ben a tálib rendet elsöpörte az amerikai invázió.

Fotó: Szlankó Bálint

Végül majdnem minden interjút a hotelbe szervezünk, hogy ne kelljen túl sokat kimenni, bár kezdek attól tartani, hogy túlságosan elszigetelem magam az afgánoktól. De amikor éjszaka tűzpárbaj bontakozik ki valakik és valakik között a hotel kertjében, meggondolom magam, talán lehet, hogy még egy kicsit jobban is el kéne szigetelnem magam, legalább egy golyóálló mellénnyel. A megszeppent sofőr boldogan tapos rá a gázra másnap reggel, vissza Kabulba. A városban B., az AFP helyi irodavezetője egy pohár vörösborral a kezében fogad és csevegő hangnemben megkérdezi, hallottam-e, hogy rajtaütöttek egy NATO-konvojon az úton ugyanaznap reggel. Nem hallottam.

Minden összejött

A fixerem olyan idős, mint én, 29, de negyvennek néz ki. Főleg a szemei durvák, az tesz rá plusz tízet, azt hiszem. Persze nehéz volt erre az elmúlt harminc év, 1979 óta háború van, ráadásul ő végig itt volt. A szovjetek alatt, akik megöltek vagy másfélmillió afgánt, a mudzsahed hadurak alatt, akik miután elkergették a szovjeteket, szétrombolták az egész országot, a tálibok alatt, akik működésképtelen társadalommodellt akartak erőszakkal az emberekre nyomni, amit egy csomó írástudatlan futóbolond tanított nekik valami pakisztáni madrasszában, és akik egyszer börtönbe zárták és jól megverték, mert szóba állt egy külföldivel. Afganisztán szar hely. Ha nem a háború meg a haramiák, akkor a diftéria, a tífusz, meg a malária, ha nem az, akkor az ikszmillió ópium- és heroinfüggő, és egyébként is az egyik legszegényebb ország a világon. Minden összejött. Még az úttestről sem nagyon szabad lemenni, mert minden alá van aknázva, még a fővárosban is.

És bonyolult, szörnyű bonyolult. Végtelen interjúk, interjúk, interjúk. Két hét semmire nem elég egy ilyen nagy és komplikált országban. Pláne, hogy a háború, a zűrzavaros helyzet szinte átláthatatlan köddel lep be mindent, nem világos, ki kicsoda, ki kivel van, ki mond igazat és ki nem. "Én alapvetően nem hiszek senkinek" - vigyorog egy újságíró. Igaza lehet. Egy ideig mindenkit ugyanazzal a két kérdéssel idegesítek, de mintha senki nem tudná a választ. Meggyőződésem, hogy egy rendőrfőnök egyenesen kémnek néz, üres, tartalmatlan válaszokat ad, pedig mindenki esküszik rá, hogy remek fej. Aztán bizalmaskodva mutatja a magyar gyártmányú Kalasnyikovját, Hungary, yes? Yes.

Csak csináljátok jobban

Mindenki ugyanarra panaszkodik: rossz a biztonsági helyzet, észbontó az állami korrupció, 2001 után visszajöttek a régi hadurak és gengszterek, csalódtunk, elvesztett illúziók. Drága az ennivaló. Egy helyi fejlesztési tanács képviselője meséli, hogy a helyi parlamenti képviselő, egy régi hadúr, aki egyébként is lopta a mandátumát, erővel elvette tőle a földjét. A NATO-katonák gyakran előbb lőnek, aztán kérdeznek. (Igaz, idén jelentősen csökkent a polgári áldozatok száma, főleg mert végre visszavettek az ágyúzásból meg a légitámadásokból.) De azért ne menjetek haza, mert akkor visszajönnek a tálibok. Csak csináljátok jobban. (Bővebben lásd itt.)

Fotó: Szlankó Bálint

De mit? Van stratégia, végülis, csak kicsit mintha későn fogtak volna bele a végrehajtásba, az első évek hibái után. Lelőni vagy átállítani minél több lázadót, megakadályozni, hogy a déli, keleti (és egyre inkább az északnyugati) tartományok villongása teljes kormányellenes felkeléssé fajuljon, és az így keletkezett térben minél gyorsabban felépíteni egy viszonylag normális, inkluzív államot, ami biztonságot, alapvető jogokat és főként fontos közszolgáltatásokat (elektromosságot, vizet, utakat, iskolákat, kórházakat), munkát ad az embereknek.

Tulajdonképpen lefizetni az afgánokat, mint az amerikaiak Délkelet-Afganisztánban, ahol szemérmetlenül, de amennyire látható, valamennyire sikeresen versenyt licitálnak a tálibokkal. Öt dollárt fizetnek a tálibok egy embernek, hogy harcoljon? Mi fizetünk öt dollár ötvenet, hogy építsen utat. Ha az új afgán állam jobb, mint a tálib modell volt, akkor jó lesz, ha nem, ha belefullad a korrupcióba, a háborúba, önmaga működésképtelenségébe, akkor meg hiába lövöldözünk, mégoly pontosan is, veszíteni fogunk keményen. Meg főleg az afgánok.

Szlankó Bálint - Afganisztán