Kína egyengeti Afrika rögös útjait

Vágólapra másolva!
Hihetetlen mértékben nyomul Afrikában Kína. Szinte kérdezés nélkül nyomja a pénzt, diktátorok és rossz kormányok köszönhetik neki a túlélést. A feltörekvő ázsiai hatalmat az ásványkincsek, a piacok és a lehetséges szövetségek vonzzák. Ennek érdekében gyakran biztosan bukó üzletekbe is belemegy. A kínai segítség elkényelmesíti a korrupt afrikai kormányokat. Vagy épp példátlan esélyt nyújt a kontinensnek. Vagy mindkettő.
Vágólapra másolva!

Ke Qian Zhang 1998 és 2002 között a Xinhua - a hivatalos kínai hírügynökség - kongói tudósítója volt. Felesége 2000-ben egy vas nélkül érkezett az afrikai országba, majd hét év alatt családjának 80 tagja követte. Férje mostanra rég túl van a tudósítóskodáson. A házaspárnak éttermei, mulatói, boltjai, alumínium ablakkeretet gyártó és cementimportban utazó cége van. Az egykori tudósító vezeti a Sicofort is, amely egy családi vállalkozás, több mint 800 ezer hektárnyi kongói erdőre kiterjedő kitermelési engedéllyel. Egy fényképen Pointe Noire-ben található villája úszómedencéjénél pózol. A családi ház korábban a kongói német konzul tulajdona volt.

A képet Paolo Woods, a kanadai-holland származású, Olaszországban felnőtt és Párizsban élő fotós készítette. Woods 2007-es sorozatában Kína afrikai nyomulását igyekezett dokumentálni Szudántól Nigériáig, Kongótól Algériáig. Kínaiak hatalmas mértékben fektetnek be a fekete kontinensen. Nagy állami vállalatok és magáncégek, kisebb családi vállalkozások és alacsony képzettségű munkavállalók tízezrei nyüzsögnek Afrikában.

Mennyit?

Az 1990-es években az afrikai országok és Kína közötti kereskedelem 700 százalékkal nőtt, a 2000-es években pedig új korszak kezdődött: a kereskedelem volumene megduplázódott 2002 és 2003 között, majd két év alatt szinte megint a duplájára (32,17 milliárd dollárra) nőtt. Kína 2007-re - Nagy-Britanniát is megelőzve - a kontinens harmadik legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, közvetlenül az USA és Franciaország után - olvasható az amerikai Council on Foreign Relations (CFR) egyik tavalyi tanulmányában.

Az olajban gazdag Angolában sok száz kilométer rég elhanyagolt utat újítottak fel, halászhajókat vásároltak, öntözőrendszereket renováltak, távközlési rendszereket építettek ki 2004 után kínai pénzből és kínai segítséggel. Algériában részben kínai cég építi az országot kelet-nyugati irányban átszelő autópályát - 528 kilométernyi utat 40 hónap alatt. Zimbabwéban, Hararéban kínaiak építenek stadiont, és ők építették fel Robert Mugabe elnök palotáját is - egy kínai pagoda stílusában. Kínai építési cégek dolgoznak új lakóparkokon és lakótelepeken Nigériától Algériáig.

Zambiában 170 milliót fektettek be - főként, de nem kizárólag - a rézbányászatba. A belső harcok dúlta Kongói Demokratikus Köztársaságban ugyancsak réz- és kobaltbányákba, illetve az ezekhez a lelőhelyekhez vezető utakba áramlik a kínaiak pénze - sorolja a CFR egy másik tanulánya.

Miért?

Kína gazdasági és politikai okból nyomult rá Afrikára. "Növekvő iparának energiára és nyersanyagokra van szüksége; exportőrei piacokat akarnak; diplomatáinak támogatókat keresnek a nemzetközi szervezetekben; propagandája szövetségesei támogatását igényli, hogy érvényesíthesse a kínai érdekeket, és ha szükséges, szembeálljanak az USA-val" - írja a jelenségről az American Foreign Policy Council.

Kína elsősorban az olajra utazik, saját igényeinek kielégítését igyekszik biztosítani. A következő években a becslések szerint évi 10 százalékkal nő majd a kínai olajigény, amivel 20 év alatt feléli készleteit. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint jelenleg olajfogyasztásának 46 százalékát kell importból fedeznie, de ez az arány 2030-ra eléri a 77 százalékot.

Az olajon kívül azonban vevő sok más nyersanyagra: többek között rézércre vagy éppen trópusi fára. Sok kínai befektető lát fantáziát az afrikai országokban sorra privatizált nagyüzemekben, egyesek textilüzemeket vesznek - hogy kikerüljék az Európában és az USA-ban a kínai árukra bevezetett kvótákat.

Hogyan?

Kína nem kérdez. Angola példája kitűnően szemlélteti, hogyan tudják pragmatikus hozzáállásukkal semmissé tenni a Világbank és a Valutaalap befolyását is. Angola hiába igényelt például támogatást az utóbbiaktól, a segélyt szigorú feltételekhez kötötték: megadott időszakon keresztül kellett volna jól teljesíteni mind gazdaságilag, mind politikailag ahhoz, hogy megkapják. Nagyobb átláthatóságot eredményező és a korrupciót visszaszorító intézkedéseket követeltek ahhoz, hogy összehívjanak egy adakozókonferenciát.

Forrás: Getty Images

Az ország vezetése viszont úgy érezte, ezt nem tudja teljesíteni, és visszalépett. Ebben nagy szerepe volt a 2004-es kínai hitelügyletnek, amelyben 12 évre kaptak 2 milliárd dollár kedvező kamatozású kölcsönt, amit 2007-ben újabb 2 milliárd követett 15 évre. Cserébe olajat és kitermelési jogokat kértek a kínaiak. A kitermelőhelyre, amelyre a kölcsönügylet révén Kína jogot szerzett, a másik esélyes pályázó India volt.

Szudánnak hasonlóan jól jött a kínai (és malajziai) érdeklődés. A nyugati cégeket a darfúri konfliktus miatt kivonultak az országból, ám Kínát nem aggasztották a több százezres véráldozattal járó belső harcok, kihasználta a helyzetet, és ahogy a CFR-tanulmány idéz egy elemzőt, "kész csomaggal" érkezett: pénz, technológiai tapasztalat és befolyás a nemzetközi szervezetekben, hogy megóvják az országot a nemzetközi szankcióktól.

Szudán komoly olajexportőr lett, legnagyobb fogyasztója Kína. A kínai állami olajtársaság, a CNPC a szudáni olajtermelés 60-70 százalékát irányítja. A szudáni állami olajtársaság, a Greater Nile Petroleum Operating Company legnagyobb része, 40 százaléka kínai tulajdonban van. Az országban 1500 kilométer olajvezetéket építettek kínaiak.

A kínai befektetések java állami vállalatokon keresztül jön. Ezeknek még csak rentábilisnak sem kell lenniük, ha egészében véve a kínai érdekeket szolgálják. Így lehet, hogy egy Etiópiában is aktív kínai építési cég számtalan beruházásra nyújtott be profittal messze nem kecsegtető alacsony árajánlatot - Peking instrukciójára. Fontosabbnak tekintik ugyanis a hosszabb távon nyerhető előnyöket - biztos hozzáférést a nyersanyagokhoz -, mint az építőiparban nyerhető rövidebb távú hasznot.