Megfekszi a gyomrunkat a képlékeny múlt

Se elég időnk, se elég elszántságunk nem volt eddig ahhoz, hogy feldolgozzuk a szocializmus éveit - mondta az [origo]-nak Rainer M. János történész. Szerinte érthető, hogy a posztkommunista országokban álló szovjet emlékművek időről időre tiltakozásokat szülnek, legutóbb Észtországban robbant ki több napig tartó zavargás egy szovjet szobor tervezett átmozgatása miatt. De a németeknek is kellett 40 év, hogy meg tudják emészteni a náci múltat, és nekik annyival egyszerűbb volt, hogy a mai információáradattal nem kellett megküzdeniük.

"Ahhoz hasonlít, amikor az inkvizíció megsemmisítette az ókori klasszikusok munkáit és szobrait" - jelentette ki Vjacseszlav Nyikonov, Sztálin külügyminiszterének unokája, amikor az Economist arról kérdezte, mit szól hozzá, hogy a tervek szerint eltávolítják az észt fővárosban, Tallinnban álló második világháborús szovjet katonai emlékművet. A szobor megmozgatása körüli vita két ember életét kioltó többnapos utcai zavargásba torkollott Észtországban, az orosz és az észt vezetés közti diplomáciai kapcsolat pedig súlyos válságba került.

Hevessége és tragikus kimenetele miatt az észt vita rendhagyónak számít, nem egyedi esetről van azonban szó. Az elmúlt években politikai vitát váltott ki a lengyel fővárosban, Varsó egyik külvárosában álló szovjet emlékmű sorsa is, amelyet a jobboldali radikális pártok támadtak, de végül a helyén maradhatott. A tavaly őszi budapesti zavargások első napján pedig megrongálták a Szabadság téren található szovjet emlékművet, melynek eltávolítása érdekében korábban is szerveztek már tüntetést.

A Vörös Hadsereg szinte minden olyan településen hagyott maga után valamilyen emlékművet, ahová betette a lábát - írja a BBC. A szobrok, emléktáblák az Európa jelentős részét a náci német hadsereg fennhatósága alól komoly véráldozatok árán felszabadító szovjet csapatoknak állítanak emléket. A felszabadítók emléke azonban a legtöbb európai országban összefonódott a szovjet érdekszféra kiterjesztésével, a független államiság csorbításával, az egypártrendszer bevezetésével. Ezért - fogalmaz a BBC - a hősök sokak szemében fosztogató, erőszakoskodó hordákká silányulnak.

Érthető okok

A fenti jelenségek érthető okokra vezethetők vissza - mondta az [origo]-nak Rainer M. János, az '56-os Intézet vezetője. A történész szerint a kommunizmust és a szovjet megszállást szimbolizáló köztéri prezentációkat a posztkommunista országokban szervezett formában, demokratikus módon tüntették el, múzeumokban, félmúzeumokban, speciális gyűjteményekben helyezve el őket, példaként a Budapest melletti szoborparkot és a Terror Házát említette Rainer.

Külön fejezetet képeznek azonban azok a nem általánosan a kommunizmusra, hanem az azzal kapcsolatos szovjet befolyásra emlékeztető köztéri emlékek, amelyeknek a Szovjetunió utódállamának számító, a térséghez ezer szállal kötődő Oroszország különegyezményekben igyekezett biztosítani a fennmaradását, és ott vannak a katonasírok is, amelyek azonban általában nem állnak viták középpontjában.

A történész szerint az események közé könnyű párhuzamot vonni, mivel a konfliktusok mindenütt a múlt kibeszélésének hiányából fakadnak, ugyanakkor minden országban megvannak ennek a jellemző gyökerei. Az észteknél például a második világháború lezárását nem tekintik felszabadulásnak, hanem az államiságuk elvesztésének, így náluk a világháború lezárásának május 8-ra eső évfordulója egybeesik az államiság elvesztésével, egy ilyen emlékmű érthetően fájó emlékeket ébreszt. A helyzetet bonyolítja a jelentős orosz kisebbség jelenléte, akiknek ugyanez pozitív értelmű jelkép.

A lengyeleknél a konzervatív fordulatot követően az állami kezdeményezésre igyekeznek megszabadulni a régi emlékektől, Magyarországon ugyanakkor nincs ilyen szándék, és csak néhány megmaradt szimbólumról van szó. Rainer szerint nehéz ezeket szabadságmonumentumoknak felfogni, főleg ha közvetlenül utalnak a szovjet szerepre, ugyanakkor mivel az adott ország történelmének mindenképpen a részét képezik, ezért "nem olyan nagy baj", ha megmaradnak emlékeztetőnek.

Titokzatos gyújtópont

Hogy miért éppen most, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltozások után jönnek elő ezek a problémák, az a történész szerint "titokzatos". Kölcsönhatásokról is van szó, amelyeknek "semmi aktuális jelentősége nincs", valahol, valami elindítja a cselekményeket, amire reagálnak másutt is. Az itthoni Szabadság téri szoborrongálásnak sem volt köze a második világháborús emlékekhez vagy a rendszerváltáshoz, hanem tüneti jelenség volt. Itthon az utcai mozgalmak önkifejezési formái közé tartozik a szovjet- és kommunistaellenesség, és ez nyilvánult meg szerinte a Kádár-sír feltörésében is - mondta.

Az események általában aktuális politikai kérdésekhez köthetők, de a közelmúlt kibeszélésének elmaradása, lezáratlansága is közrejátszik kialakulásukban. Rainer szerint 17-18 év nem olyan hosszú idő ezeknek a traumáknak a feldolgozására, nem lehet elvárni, hogy ez már meg legyen beszélve. Ez egy évtizedekben mérhető folyamat, és még kettő sem telt el - mondta.

A sírokkal nincs gond

Ráadásul a szovjet befolyási övezetben természetellenesen alakult a folyamat, például amikor a második világháború múlttá vált, nem lehetett azt szabadon kibeszélni. A kizárólagosan elfogadott "szovjet kánon" nem vágott egybe a személyes tapasztalatokkal, ami feszültségeket indukált, ami a békésen lezajló rendszerváltozások alkalmával sem "sült ki forradalmi akciókban" - magyarázza az események hátterét a történész, aki szerint azonban ez nem jelent felmentést a brutális szimbolikus és valós tettekkel.

Nyugat-Németországban a náci múltat a '80-as évek elejére tudta feldolgozni a társadalom, csakhogy a mostani már más korszak, egy "plurális, kételyekkel terhelt" kultúra. Az internet segítségével mindenhez található "egymillió adalék", és legalább ugyanennyi ellenvélemény, így Rainer M. János úgy látja, sokkal nehezebb lesz feldolgozni a múltat most, mint például Nyugat-Európában.