Felfalja a fejlődés a természeti népeket

Évtizedek óta hiába küzd, nem ér el átütő sikert az ENSZ a világ őshonos kultúráihoz tartozó 350 millió ember helyzetének javításában. A természeti népek a világ legszegényebb, legrosszabb körülmények között élő csoportjai közé tartoznak, ráadásul folyamatos jogsértésekkel kell szembenézniük. Bár eddig szinte teljesen kívül rekedtek a modern társadalmon, jelentőségük egyre nő: ősi földjeik ugyanis az utolsó érintetlen nyersanyagforrást jelentik, amire sokaknak fáj a foguk.

"Nagyon fontos megérteni, hogy nekünk, az őshonos kultúráknak, nincs szükségünk 'védelemre'. Az egyetlen dolog, amire valóban szükségünk van, az létezésünk jogának elismerése" - mondta egy interjúban a Nobel-békedíjas guatemalai Rigoberta Menchu Tum. Menchu szerint tragikus következményekkel fenyeget, hogy az emberiség hagyja elsorvadni a világ ősi kultúráit csak azért, mert ez az ára annak, hogy a fejlődésre épülő modern társadalom ideig-óráig fenntartható legyen.

A Menchu által lefestett sötét képet látszik alátámasztani, hogy hiába hirdette meg az ENSZ tavaly már második alkalommal az őshonos kultúrák évtizedét, a bennszülöttek továbbra is a világ legkirekesztettebb, leginkább jogfosztott társadalmi csoportjai közé tartoznak a világ szinte minden országában. A bennszülöttek a társadalom szélére sodródtak, szegényebbek, iskolázatlanabbak, fiatalabban halnak meg, hajlamosabbak öngyilkosságra és rosszabb az egészségi állapotuk, mint a társadalom egyéb rétegeinek - összegzi a helyzetet az őshonos kultúrák helyzetével foglalkozó International Work Group for Indigenous Affairs (IWGIA).

A hagyományos kultúrák sanyarú sorsáról szembetűnő számok árulkodnak. Az Egyesült Államokban például az indiánok leszármazottainak harmada a szegénységi küszöb alatt él, míg ugyanez az arány a társadalom egyéb rétegeinél az egynyolcadot sem éri el. Ausztráliában évtizedek óta súlyos szakadék tátong a bennszülöttek és a fehér telepesek életkörülményei között, ami jól lemérhető azon, hogy a bennszülöttek átlagban 20 évvel kevesebbet élnek, mint a gyarmatosítók leszármazottai. Brazíliában pedig az indián népesség körében kétszer akkora a gyermekhalandóság, mint más népcsoportoknál.

A problémára augusztusban az Amnesty International (AI) nemzetközi jogvédő szervezet is felhívta a figyelmet. Az AI szerint hiába fogadta el az ENSZ emberi jogi bizottsága az őshonos kultúrák védelméről szóló határozattervezetet, ha több befolyásos állam - például az USA, Ausztrália, Kanada - ellenzi, hogy az ENSZ közgyűlése is rábólintson a dokumentumra, és így életbe lépjenek az őshonos kultúrák értékeit védő rendelkezések. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy bár a legtöbb bennszülött csoport látszáma elenyésző, a probléma összeségében 350 millió embert érint a világon.

A monolitikum felé

"A technológiai fejlődés valami egészen újat hoz létre: egy az egész világot behálózó, zárt, monolit hálót" - állítja a természeti kultúrák helyzetével foglalkozó könyvében Jerry Mander környezetvédő, antiglobalista publicista. Bár a bennszülött kultúrák problémáinak több oka van, Mander szerint az egyik legfontosabb, hogy olyan értékek megtesteítői, amit a modern társadalom kihány magából: egyedi, elzárt kultúrájuk különbözik a világon eluralkodó kulturális masszától.

Ez a kívülállóság többek között azt eredményezi, hogy a bennszülött csoportok a leginkább jogfosztott társadalmi rétegek közé tartoznak. Indonéziában például csak az juthat hivatalos dokumentumokhoz, csak az szerez politikai jogokat, aki az öt bejegyzett vallás (iszlám, katolicizmus, protestantizmus, buddhizmus, hinduizmus) valamelyikéhez tartozik. Így a természeti vallást követő népcsoportok tulajdonképpen ki vannak zárva a szabadságjogok egy jelentős köréből. Bár ők csak a társadalom 1 százalékát teszik ki, de ez egy 245 milliós lakosú országban így is 2,5 millió embert jelent.

A kívülállóságot pedg sokszor erősíti egy-egy ország kormánya vagy a külvilág is. Brazíliában például úgy alakította át a kormányzat az őslakos indiánok egészségbiztosítási rendszerét, hogy a reform óta megugrott a maláriás fertőzések száma, az alultápláltság pedig folyamatos gondot jelent. Akárcsak a Szaharában, ahol a 2005-ös nagy éhínség a társadalom többi részétől elszigetelten élő nomád tuaregeket sújtotta leginkább az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint. Bár eltérnek a becslések arról, hányan haltak meg 2005-ben Nigerben és környékén az élelmiszerhiány miatt, több segélyszervezet állítja, tuaregek százezrei vesztették életüket, vagy szembesültek súlyos ellátási gondokkal. Pedig a helyzetet előre jelezte a nigeri kormány és a WHO is, a megelőzéshez szükséges pénzt azonban nem sikerült összegyűjteni.

A természeti kultúrák ráadásul - állítja Mander - nem osztoznak a kapitalizmus legfőbb problémáján sem: évszázadokig, évezredekig természeti környezetük kizsákmányolása nélkül boldogultak. Mander szerint azonban eljött a konfliktus ideje. Jórészt ugyanis az őshonos kultúrák élőhelyei maradtak meg egyedüliként olyan területnek, ahol jelentősebb mennyiségű ásványi kincs, természeti erőforrás maradt fent, azaz a világ mintegy 350 millió őslakója rendkívül fontos anyagi tartalék felett őrködik ősi földjén.

Kívülállók

A földjeik jól jönnének

Mandernek abban mindenképpen igaza van, hogy a világ számos országában lefordítható az őshonos kultúrák sorsa az erőforrások nyelvére, a bennszülötteket kilóra mérik. Ez a helyzet például Oroszországban, ahol tavaly három jelentős törvényt is tárgyalt a duma: a víz-, a föld- és a talajgazdálkodásról szóló jogszabályok véget vetettek volna az őslakók földjeire vonatkozó védelemnek, sőt lehetővé tették volna, hogy egy-egy terület tulajdonosa korlátlanul kizsákmányolja birtokát. Az IWGIA szerint ez semmi jóval nem kecsegtet abban az országban, ahol a nagyszabású olaj- és gázberuházások számos vidéken az ökológiai egyensúlyt és az őslakók életterét fenyegetik már most is.

Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az alaszkai olajkincs körüli ügyeskedés szed újabb és újabb áldozatokat. Brazíliában az erdőirtások szorítják egyre kisebb területre a hagyományos kultúrákat, az IWGIA szerint pedig jól mutatja a barzil kormány közönyét, hogy az ületetvényesek és a földjeiket védő indiánok közötti összetűzések során tavaly követték el az elmúlt évtized legtöbb indiángyilkosságát (38-at).

A területvédelem az egyik legkényesebb pontja a gyenge lábakon álló ENSZ-előterjesztésnek is. A javaslat ugyanis kimondja, hogy az őslakóknak elidegeníthetetlen joguk van ősi földjükre, melynek erőforrásaival szabadon rendelkezhetnek. A többségi társadalom igényeinek és a bennszülöttek jogainak összehangolására eddig csak Ausztrália talált megoldást. Itt ugyanis az egykor őslakók által benépesített földek 20 százaléka még mindig a bennszülöttek tulajdonában van. Igaz ugyanakkor, hogy ennek a 20 százaléknak a jelentős része - az IWGIA szerint - pont azokból a főleg sivatagos földekből adódik össze, amelyeket máshogy nem is lehetne hasznosítani.

Legalább ilyen súlyos probléma azonban az is, hogy számos őshonos társadalom úgy őrizte meg kultúráját, hogy tulajdonképpen kívülállóként figyelte a modernizációt. Jellemző eset azoké a laoszi népcsoportoké, amelyek évszázadokon át ópiumtermesztésből tartották el magukat. A laoszi kormány pár éve meghirdette az ópiumtalanítás politikáját, ami meglepően sikeresnek bizonyult, 2005-re drasztikusan csökkent az ópiumültetvények kiterjedése. A kormányzati program azonban arra nem terjedt ki, hogy valamilyen alternatívát kínáljanak a megélhetésüket elvesztő parasztok ezreinek. Ők átállhattak volna szójatermesztésre, ahhoz azonban, hogy 1 kilogramm ópium árát megkeressék, 3 tonna szóját kellett volna megtermelniük és értékesíteniük, amihez se eszközeik nem voltak, se a földjük nem volt elegendő.

Sáling Gergő