Szarvasnyúl járja a sosemvolt olaj földjét

Sietős falusiak, zarándokoknak szállást adó vendéglős és a titokzatos szarvasnyúl - ezek az alsó-ausztriai hegyvidék jellegzetességei. Az előregedő, egyre fogyó hegyi falvakban már csak emlékekben élnek a szilveszterező magyar turistákkal tömött buszok, a helyiek álmaiban pedig ausztrál szőlőültetvények, és sosemvolt olajkincs sejlenek fel. Utolsó állomásához ért az [origo] riportsorozata. Jöjjön velünk Ausztriába!

A hegyek csúcsán ültek a felhők, szél fújt, valami hódara hullott az égből. Az Alpok alsó-ausztriai vonulataihoz is megérkezett a tél. Kevés is volt a ruha, amit magunkra húztunk, miközben fel-alá sétálunk Schwarzau im Gebirge üres utcáin, úgyhogy erősen hívogatott a kis falu pálinkafőzőjének ablakából kiszűrődő sárgás-vörös fény.

"Keine zeit" - válaszolt kérdésünkre odabent az átható cefreillatban a pálinkafőző mester, akivel próbáltunk szóba elegyedni. Már ment is dolgára snapsszal teli üvegjével. Dolgos nép lakik errefelé. A kihalt utcán kabátjában kutyakölyköt melengető fiatalasszony ugyancsak időhiányra hivatkozva hárította el érdeklődésünket, de mielőtt hazasietett volna főzni, útbaigazított a település két fogadója közül az egyik felé.

Rajta kívül nem is sétált más a kis hegyi falu utcáin, amelyet itt-ott szokatlanul elhanyagolt épületek szegélyeztek: egy kopott benzinkút vagy egy romos fűrészmalom a patak, a Schwarza partján. Míg odaértünk a fogadóhoz csak egy-két autó, és iskolabusz húzott el a főúton - üresen, és a helyi közért is bezárt.

Pulyka a'la Sólyomszirt

A falu fölé magasodó sziklaszirthez, a Falkensteinhez címzett fogadóban nagyobb az élet. Hangosan nevetgélnek a sarkon parkoló sószóró hóekék sofőrjei, a fogadós bakfis lányai leckét írnak az egyik asztalnál, a tanulást csak néha zavarja meg kelekótya kiskutyájuk. Pedig a falura inkább a kihalt utcák a jellemzőek. Michael Fencl, a fogadós szerint nagy az elvándorlás az alig 700 lelkes településről. A fiatalok a nagyvárosokba igyekeznek, ahol más munkát is találnak a favágáson és fafeldolgozáson kívül, amit a környék kínálni tud.

A fogadós azonban jól érzi magát a kis faluban, ahol sok évnyi vendéglátózás és világcsavargás - bécsi pincérkedés, ausztráliai szüretelés - után telepedett le bő tíz éve. Annak ellenére is optimista, hogy különösen rossz év volt neki az idei. Télen a nagy hó tette tönkre a tetőt, nyáron betörtek hozzá, aztán egy rossz vízmelegítő miatt kigyulladt a ház - meséli, miután jóllaktunk a fokhagymával degeszre tömött, ízletes pisztrángsülttel, és a hely specialitással: Falkenstein-módra (sonkával, sajttal, hagymával és pepperoni parpikával töltve) elkészített cordon bleu-vel. Volt biztosítása, de nagyon sokat segítettek a szomszédok is - mondja. Az a legjobb a kistelepülési létben szerinte, hogy az emberek összetartók, segítenek egymásnak. Persze vannak árnyoldalai is: mindenki tud és tudni akar mindenkiről mindent.

Elnémetesedés

Magyarországról nagyon jó véleménye van Michaelnek, aki számos magyar baráttal büszkélkedik. Régi vendéglátós kollégák ők, akiknél annak idején - még a rendszerváltás előtt - maga is vendégeskedett. A közelmúltban is járt Magyarországon, Bükfürdőre ugrott el, hogy ajándékot vegyen: egy beutalót egy ottani gyógyszállóba. A rendszerváltás előtti Magyarország azonban jobban tetszett neki. Sopronban például sok üzletet talált zárva a belvárosban, amelyek annak idején még vígan működtek. A mostani Magyarország már kissé elvesztette egyéniségét - ugyanazok a boltok, a rádió a tévé is hasonló, mint náluk - mondja - de igaz ez szerinte Ausztriára is: pár év és teljesen elnémetesednek - állítja.

Michael kényelmesen éldegél a főként a mariazelli kegyhely felé gyalog igyekvő zarándokok vendéglátására berendezkedett fogadóból, bár azt állítja, hogy 20 éve sokkal jobban keresett. Főleg Ausztráliában, ahol havi 3000 ausztrál dollár is összejött neki gyümölcsszedésből (mai árfolyamon 450 ezer forint), manapság havi 200-300 ezer forintnak megfelelő eurót termel ki a fogadó. A számlához (két főétel, két Almdudler, végösszeg: 18 euró - 4500 forint) végül nem írja hozzá a még elfogyasztott két teát - "ajándék" - mondja búcsúzóul a 40 éves férfi.

A szarvasnyúl nyomában

"Áhh, csak egy vicc. Biztos becsípett az a valaki, aki kitalálta az egészet. Ki hallott már olyat, hogy egy nyúl megugrik egy szarvast!" - mondja mosolyogva Klaus borospohara felett a gutensteini Café im Rizben. A kis kávézó vendégei közül csak kevesen hallottak a szarvasnyúlról, Rauraklalmról, egyikük Klaus. A különös teremtménnyel Schwarzau után egy panzió falán találkoztunk.

"Áhá Rauraklalm" - magyarázta mutogatva az idős hölgy - a tulaj talán - a hasonló névre hallgató üres fogadó előtt, miközben tanácstalanul álldogáltunk a szokatlan cégér alatt. Az idős asszony végül energikusan betessékel: nézzük meg belülről is a többi furcsa szerzetet. Faragott szarvas nyulak, szarvas mókusok díszítik az üres és hideg vendéglő éttermének csillárjait. Sajnos nem tudunk zöldágra vergődni vele, a töredékes némettudás nem volt elég a pergő nyelvű, sánta macskát babusgató asszony szavainak értelmezéséhez. Ami kiderül, hogy egy nyúl szaladt az erdőben és felugrott talán egy szarvasra, talán egy őzre. Aztán ebből lett a szarvasnyúl, és innen a panzió cégére is.

Kihalt településnek tűnik Gutenstein is, amit az Alpokból ereszkedőben, Wiener Neustadt (Bécsújhely) irányában érünk el. A városka központja vízcsobogástól hangos: két hegyi patak találkozik itt. Az élet itt is a kocsmában, pontosabban a Cafe im Rizben összpontosul. Féltucatnyi jóltáplált vendég támasztja a pultot, amely mögött termetes pultoslány, Claudia szorgoskodik. Claudia nem járt még Magyarországon, és nem is sokat tud róla. A húszas éveinek elején járó fiatal megjárta Spanyolországot és Törökországot is, de nem turistaként: üdülőközpontokban animátorkodott. Végül azonban hazatért: "Ahol a szüleim élnek, ott élek" - mondja. Kortársai közül azonban sokan nem így gondolkodnak.

Öregek városa

Előbb Claudiától próbálunk meg információhoz jutni - jól beszél angolul - a szarvasnyúl rejtélyével kapcsolatban, ekkor hívja oda Klaust. A szakállas villanyszerelő, aki a helyi szöggyárban dolgozik, tréfának tartja az egészet, és ezzel le is zárja a témát. A helyi gondokról faggatjuk, a kevés munkahelyet említi - sokan ingáznak innen a harmincegynéhány kilométerre lévő Bécsújhelyre -, a szöggyáron és egy gyümölcsléüzemen kívül más cég nem működik az egykori üdülövárosban. Klaust a schwarzaui fogadóshoz hasonlóan ugyancsak a nemzettudat elvesztése aggasztja az EU-ban, és sokallja az országon átrobogó teherforgalmat.

Pedig Gutenstein felé nincs nagy forgalom. Az autópálya messze van, és már a vasút sem jár fel idáig, mint régebben - erről már Charlie beszél, akit az angolul folyó társalgásba belefáradt Klaus hív oda. A nyugdíjas újságíró - aki testvéreknek tartja a magyarokat és érzelmesen emlékezik vissza 12 éves korára, 1956-ra, amikor a határ melett élt, és hallotta a lövéseket -, arról beszél, hogy az 1500-as lakosú városka az öregeké, alig van fiatal, pedig jó a levegő. Arra a kérdésre, hogy mi segítene Gutensteinen, vigyorogva válaszol: "Olaj".

Hazafelé a mellékutakat keressük, ami nem egyszerű feladat. A táblák minduntalan az autópályák és az elkerülő körgyűrűk felé terelnének. Az oszrák kivárosokban kivilágított fenyők, emeleti ablakokból kötélhágcsón lógó műanyag mikulásfigurák, drótrénszarvasok varázsolnak karácsonyi hangulatot.

Ballai Vince
Fotó: Hajdú D. András