Kudarcot hozhat az USA lendülete Libanonban

Még egyszer nekiveselkedik az USA a közel-keleti rendezésnek, legalábbis erről árulkodik Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter múlt heti nyilatkozata, amiben új Közel-Keletet ígért. Erősen kétségbe vonja azonban az amerikai elszántság megalapozottságát, hogy a térségben sokkal súlyosabb az ellenségeskedés, mint az elmúlt években bármikor. Ráadásul a Bush-kormányzat egyszer már nekilátott a rendezésnek, de a helyzet többet romlott az elhalni látszó útiterv lépései során, mint amennyit javult.

Sokan már Bush beszédének elhangzásakor is illuzórikusnak tartották az EU, az ENSZ és Oroszország által is támogatott elképzelést. Dennis Ross, Clinton egykori közel-keleti megbízottja például azt mondta, hogy Bush terve sokkal inkább "egy reformkiáltvány, mint terv". Ennek ellenére a dolgok jól indultak. Jasszer Arafat 2003 márciusában kinevezte a történelem első palesztin miniszterelnökét, Mahmúd Abbászt, ami az USA számára elég bizonyíték volt arra, hogy megkezdődött a palesztin politikai vezetés - és az egyezségre alkalmatlannak tartott Arafat - lecserélése.

Abbász kinevezésére válaszul a négyek (az USA, az EU, Oroszország és az ENSZ) áprilisban meghirdették a részletes útitervet, amely nyíltan izraeli megszállásról beszélt, illetve kilátásba helyezte, hogy Izrael visszavonul az 1967-es határok mögé, 2005-re pedig tartós palesztin-izraeli megbékélést ígért. Ariel Saron izraeli miniszterelnök nagy felhorkanást keltő, önkritikus nyilatkozatban ismerte el, hogy nem tarthatók az 1967 után elfoglalt határok.

A terv azonban már ebben az évben kudarcba fulladt. Bár több palesztin fegyveres szervezet (például a Hamász és az Iszlám Dzsihád) is tűzszünetet hirdetett, nem szűntek meg az Izrael ellen irányuló erőszakos cselekmények, de Izrael is folytatta a radikális palesztin vezetők elleni támadásait és nem vonult vissza az első lépésként meghatározott, 2000-ben elfoglalt területekről sem. Bush egy 2004 májusi interjúban már maga is elismerte: "a 2005-ös határidő nem olyan realisztikus már mint két évvel ezelőtt volt".

A helyzeten az sem segített igazán, hogy Saron 2005 nyarán átverekedte elképzelését a Kneszet képviselőin és kiharcolta, hogy augusztusban Izrael egyoldalúan számolja fel a Gázai övezetben kiépített összes telepét és néhányat Ciszjordániában is. Saron érdemét növelte, hogy a telepek felszmolását - jelentős izraeli tiltakozás mellett - a plesztin hatósággal együttműködve hajtották végre. A helyzet azonban ha lehet még a korábbinál is nehezebbé vált, hiszen az idén januári palesztin választásokon a várt enyhülés helyett a radikális Hamász győzött.

Így egyfelől a palesztin hatóságnak van egy az USA és Izrael által is elfogadhatónak tartott elnöke Abbász személyében és egy Izrael elismerését megtagadó, az új közel-keleti válság kirobbanásában jelentős részt vállaló kormányereje, amit a Hamász képvisel. Hiába tárgyalt Abbász júniusban Ehud Olmert izraeli miniszterelnökkel az útiterv folytatásáról, az izraeli katonák elrablása után kirobban gázai és libanoni erőszak kevés esélyt ad Bush elképzeléseinek. Épp erre a helyzetre reagált Rice is, amikor új Közel-Keletet ígért.

Bonyolítja ugyanakkor a helyzetet az is, hogy az Egyesült Államok nem lépett fel a több száz civil libanoni és több tucat palesztin halálát okozó, többek által eltúlzottsága miatt bírált izraeli válaszcsapások leállítása érdekében. De nem könnyíti a rendezést az sem, hogy az USA nem tud megbarátkozni a gondolattal: a Közel-Keleten kialakult helyzet vezetett oda, hogy a palesztinok szabad akaratukból választották meg politikai képviselőjükké a Hamászt.

Rice azonban a nehézségek ellenére optimista. Júliusban ráadásul úgy nyilatkozott a közel-keleti helyzetről, mintha minden a legjobban menne, sőt, pont annak az ellenkezője történne, mint amit látunk: "Nagyon forrongó időket élünk, ahogy a Közel-Kelet változáson esik át... de még mindig jobb, ha a Közel-Kelet változik és így lehetősége nyílik a demokratikus és mérsékelt erőknek, hogy átvegyék a hatalmat" - mondta.

Sáling Gergő